Első tudósításomban írtam róla, hogy az idei fesztivál főtémája a társadalmi igazságtalanság, illetve az elnyomottak fellázadása a rendszer haszonélvezői ellen, és a legfontosabb díjakkal a zsűri is visszaigazolta, hogy ezek a politikailag nagyon kurrens filmek voltak a program legfontosabb darabjai. A zsűrielnök, Alejandro González Inárritu filmrendező az Arany Pálma átadása előtt elmondta, hogy demokratikus, egyhangú döntést hoztak, amikor Bong Joon-ho Élősködők című alkotásának ítélték a fődíjat. A fekete humorú filmben egy nyomorgó család tagjai veszik kezükbe a sorsukat egy felső középosztálybeli család kárára. Ősszel már Magyarországon is meg lehet majd nézni a pompás filmet.
A zsűri nagydíját az Atlantique kapta, ami kizsákmányolt szenegáli építőmunkásokról szól, akik kétségbeesésükben hajóra szállnak, hogy illegálisan bevándoroljanak Spanyolországba. A zsűri díját megosztották a Les Misérables és a Bacurau között. Előbbi egy párizsi szegénynegyed lakói és a rendőrség közti konfliktusokat mutatja be iszonyú feszültségtelien, utóbbi pedig egy morbid humorú westernfilm arról, hogy egy brazil falu hogyan száll szembe a települést sanyargató polgármesterrel és embereivel.
Bár Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne már kétszer nyertek Arany Pálmát Cannes-ban, és a most nyolcadszor versenyző rendezőpáros számos más díjat is elvitt az évek során, a zsűri mégis nekik ítélte a legjobb rendezés díját Le jeune Ahmed című, egy muzulmán tini radikalizálódásáról szóló filmjükért, ami szerintem összecsapott és felszínes.
Általános értetlenkedést váltott ki a Little Joe című virághorror főszereplőnőjének, Emily Beechamnek a díjazása is a legjobb színésznő kategóriájában, a legjobb színész díját viszont már a fesztivál felénél mindenki borítékolta Antonio Banderasnak, aki Pedro Almodóvar alteregóját alakítja a rendező Fájdalom és dicsőség című filmjében. Tény, hogy a nosztalgiázós, kevés újdonságot mutató filmben Banderas alakítása a legjobb dolog.
A meleg szerelmet és a szadomazót szerettük
A 72. cannes-i filmfesztivál nem hozott olyan átütő felfedezést, mint például tavaly a Lány és rendezője, Lukas Dhont volt, és egyetlen olyan filmet sem mutattak be, amiről aztán napokig izgatottan vitáztak volna az újságírók, vagy amit mindenki remekműként ajnározott volna.
A legnagyobb várakozás Quentint Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodját előzte meg, de pozitívumai ellenére a film inkább csalódást keltett. A kritikusok kedvence összességében a Portrait de la jeune fille en feu (Egy lángoló hölgy arcképe) című kosztümös leszbikus film volt, ami a zsűritől is megkapta a legjobb forgatókönyv díját, illetve a The Lighthouse című misztikus horror a Rendezők Kéthetén Robert Pattinsonnal és Willem Dafoe-val. Utóbbira sajnos pont nem jutottam be, pedig másfél órát álltam érte sorba az esőben. A fekete-fehér filmet Robert Eggers (A boszorkány) rendezte, aki elnyerte vele a kritikusok nemzetközi szövetségének, a FIPRESCI-nek azt a díját, amit a Kritikusok Hete és a Rendezők Kéthete legjobb filmjének ítélnek meg.
Nagy katarzis híján a legnagyobb port az Adéle élete rendezőjének, Abdellatif Kechiche-nek a fesztivál végére időzített, csaknem négyórás Mektoub, My Love: Intermezzo című filmje kavarta, ami kisebb felháborodást keltett azzal, hogy az elviselhetetlenül hosszú játékidő nagyobb részében női fenekeket mutatnak benne, és hogy felvonultat egy minimum valósidejű orális szexjelenetet is. Ez amúgy egy háromrészes, összesen 12 órás filmtrilógia középső része – Kechiche trollkodásban megközelíti Gaspar Noét, csak sajnos sokkal kevésbé izgalmasak a gondolatai. Noé zavaros bibliai utalásokat halmozó, epilepsziakiváltó stroboszkópeffekttel támadó Lux Aethernájára (itt írtam róla) legalább emlékezni fogunk még jövő ilyenkor is.
A fent említett társadalomkritikus filmeken túl a versenyprogramból a kedvencem Xavier Dolan Matthias és Maxime-ja lett. A még mindig csak harmincéves kanadai rendező húszévesen robbant be a cannes-i Rendezők Kéthetén Megöltem az anyámat című zseniális első filmjével, és eddigi legnagyobb dobása a 2014-es Anyu volt, amivel először került a versenybe. A Matthias és Maxime nem igazán újszerű és nem is annyira szívszorító, mint az Anyu, de nagyon hitelesen mutatja be egy törékeny férfibarátság hullámzását.
Maxime-ot Dolan alakítja, aki több saját filmjében játszott már, egy québeci baráti társaság egyik csóró tagja ő, aki Ausztráliába készül, hogy megszabaduljon problémás anyjától és szerencsét próbáljon. A mozifilmben most debütáló, sármos Gabriel D’Almeida Freitas pedig az ugyanahhoz a társasághoz tartozó Matthiast játssza, aki Maxime-mal ellentétben már összerakta az életét: van menyasszonya és menő ügyvédi állása – de ennek az az ára, hogy az ijesztőbb érzéseit gondosan elfojtja. Ezek azután bugyognak mégis a felszínre, hogy Matthias és Maxime egy amatőrfilm kedvéért lesmárolják egymást. Nagyon életszerű és megható, ahogyan a barátja által táplált, nem csak baráti érzéseit maga előtt már titkolni képtelen Matthias vívódik, ahogyan néhány nap leforgása alatt nem látványosan, de fájdalmasan összeomlik a saját magának épített kamuhegye.
A két címszereplő egyformán kiváló, Dolan magával ragadó rendezési stílusa a sok kézikamerázással, meleg színekkel és ütős betétzenékkel majdnem a régi, csak egy picit visszafogottabb, és ha nem is ez a legerősebb darab az eddigi életműben, azért én megkönnyeztem, és ezzel nem voltam egyedül.
Két másik kedvencemet a hivatalos programon kívül, a Rendezők Kéthete nevű kísérőprogramban találtam meg idén. A finn Jukka-Pekka Valkeapää újonc Cannes-ban, és bár a Titanic filmfesztiválon lehetett látni a két korábbi filmjét, a Látogatót és a Meglépteket, én most találkoztam először a munkásságával. A Dogs Don’t Wear Pants-t (A kutyák nem viselnek nadrágot) már a címe miatt is muszáj volt megnézni – bár a rendező a vetítést követő közönségtalálkozón megemlítette, hogy féltek tőle, hogy majd azt fogják hinni az emberek, hogy gyerekfilmről van szó. Távolról sem: a Dogs Don’t Wear Pants egy megrázó halálesettel indul, majd megfelelő előkészítés után szadomazo szerelmes filmbe fordul. Egyéni fekete humora, vizuális kidolgozottsága és szerethető főhősei mellett lélektani megalapozottsága is megkapó; pszichológiailag hiteles, ahogyan a férfi főhős (Pekka Strang) egy sajátos szadomazo aktusban talál gyógyírt a traumájára.
Harmadik favoritom a Mr. Oizóként is ismert Quentin Dupiex legújabb agymenése, a Le Daim (angolul Deerskin, azaz Szarvasbőr). Dupiex munkásságát azóta követem, hogy 2010-ben a cannes-i Kritikusok Hetén bemutatták a Rubber című őrületét egy gyilkos gumiabroncsról – akinek az tetszett, biztosan bírni fogja ezt a dilit is. A némafilmesből ismert Jean Dujardin itt nem fess francia úriemberként, hanem céltalan, ősz szakállas lúzerként jelenik meg, hogy aztán szert tegyen egy ronda, ám annál drágább szarvasbőr kabátra, egyre Terrence Malick-esebb kinézetre, és elszabadítsa a káoszt egy francia kisvárosban.
A Portrait de la jeune fille en feu címszerepe után itt is felbukkan Adèle Haenel a helyi bárpultos szerepében, aki hagyja, hogy beszippantsa őt a főhős egyre jobban elharapózó fantazmagóriája. Nem akarok spoilerezni, bőven elég annyit elárulni, hogy akárcsak a Rubberben, itt is egy megszemélyesített tárgy játssza a főszerepet, és hogy ezen a filmen éppen annyit tudtam a fejemet fogva röhögni, mint azon.
