Végéhez közeledik a 72. cannes-i filmfesztivál, az elmúlt napokban lement a legtöbb nagy szerzői filmes új alkotása. Volt sok csalódás, de azért nincs ok a fanyalgásra, összességében erős az idei felhozatal, ha agyeldobós remekművet nem is nagyon láttunk.
A 38 éves francia rendezőnőt, Céline Sciammát régóta imádják itt: Vízi liliomok című első filmjét a Certain Regard-szekcióban mutatták be 2007-ben, a Csajkor pedig óriási sikert aratott a Rendezők Kéthetén öt évvel ezelőtt. Új, Portrait de la jeune fille en feu (Egy lángoló hölgy arcképe) című filmjének díszbemutatóján a közönség már a vetítés előtt több perces álló ováció köszöntötte a rendezőt – kínos lett volna, ha a film után kisebb a taps, de a többség imádta a kosztümös leszbikus szerelmes filmet.
Az 1700-as évek második felében játszódó sztoriban egy fiatal festőnő, Marianne (a barna hajú, meleg barna szemű Noémie Merlant) azt a megbízást kapja, hogy fesse meg a férjhez adás előtt álló Héloïse (a szőke, szikár Adèle Haenel) portréját a vőlegény számára. Hamar rájövünk, hogy az eddig csak mában játszódó filmeket csináló Sciamma miért ment vissza mintegy 250 évet az időben: a korszak lehetőséget ad arra, hogy a nők elnyomásáról a kurrens diskurzustól elszakadva meséljen, és így a személyes szintre irányítsa a figyelmünket. Marianne nem tud kiteljesedni festőként, mert nőként nagyon limitáltak a lehetőségei, Héloïse-t pedig akarata ellenére kényszerítik hozzá valakihez, akivel még csak nem is találkozott, de amikor itt, a világtól távoli Bretagne-ban ez a két nő megismeri egymást, hirtelen, egy egészen rövid időre bármi lehetségessé válik számukra, még az is, hogy egymást szeressék.
Női operatőr, Claire Mathon fényképezte a filmet (az ő munkája a versenyprogramból az Atlantique is), aki intim közelségből, érzékenyen és érzékien, de nem szépelgően fedi fel előttünk a kapcsolat óvatos bimbódzását. Haenel különösen átható alakítást nyújt a nehezen kiismerhető címszereplőként, és ha újszerűnek nem is nevezhetjük ezt a filmet, szépségével, érzékenységével az idei versenyprogram erősebb darabjai közé tartozik.
Erősebb, mint Hitler
Kerek, nagyszabású, de lerágott témát feldolgozó filmmel érkezett Terrence Malick, aki először pontosan negyven éve szerepelt a versenyprogramban a Mennyei napokkal, és Cannes-ban istenként tisztelik. Utóbbi néhány filmjével erre nem igazán szolgált rá (nem is itt mutatták be őket), de a 2011-es Az élet fája után most visszatért, és A Hidden Life (Egy rejtett élet) valóban a legjobb munkája azóta. A film nagyobb részében egy osztrák faluban vagyunk a 30-as évek végén, ahol egy Franz nevű, Hitler-ellenes gazda (August Diehl) nem hajlandó bevonulni a hadseregbe vagy bármilyen más módon kooperálni a hatalommal még akkor sem, amikor ellenállásával családjának egyre súlyosabb problémákat okoz, és sejthetővé válik, hogy egyszemélyes lázadása tragédiába torkollik majd.
Az erkölcsi elveiért a végsőkig kiálló, a hatalommal a biztos bukás tudatában is szembeszálló kisemberről elég sok regény és film szól, a megtörtént esetet feldolgozó Malick nem tesz többet, mint hogy a rá jellemző különleges stílusban végiglépked ennek az útnak a kiszámítható stációin. De ez a stílus még mindig megkapó: a gyönyörű tájképek, a ringatózó, a figurákhoz hol egészen közel libbenő, hol tőlük elrebbenő kameramozgás, a mindent kissé álomszerűvé tevő torzító optika és furcsa kameraállások, a filmet a kézzelfogható valóságtól elemelő felolvasásszerű beszédmód itt szépen működnek Az élet fáját megközelítően erős, meditatív hatás érdekében. Ám én még a végén sem értettem igazán, miért volt fontos ezt a történetet még egyszer elmesélni.
Ennyit a Wikipédia is tud a radikális iszlámról
Nagy rajongója vagyok a belga Dardenne testvérek dokumentarista, gyomorba rúgó drámáinak, és ezzel nem vagyok egyedül: a Le jeune Ahmeddel (A fiatal Ahmed) nyolcadszor szerepelnek a versenyprogramban, és kétszer már Arany Pálmát is nyertek. Sajnos új filmjük egyáltalán nem tartozik legjobb munkáik közé, ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám: összecsapott. Én igazán értékelem a rövid filmeket, de ezúttal csinálhattak volna hosszabbat is, a nem egészen másfél órás játékidő végén nem akartam elhinni, hogy ennyi volt, a feldobott témájukat hirtelen lecsapják, mintha nem lett volna több idő vagy pénz kidolgozni a lezárást.
Egy Ahmed nevű belga kiskamasz (Idir Ben Addi) radikalizálódását mutatja be a film, de ezt az iszonyú összetett problémát szinte sértő felszínességgel kezeli, bakugrásokban haladva a sztoriban. Az még talán hihető, hogy egy karizmatikus imám gyorsan radikális nézetek felé tud terelni egy befolyásolható gyereket, különösen olyat, aki a környezetében látott már példát a radikális iszlám felé fordulásra, de aztán annyira begyorsulnak az események, és Ahmedben olyan sok változás zajlik le annyira rövid idő alatt, ami már nem igazán realisztikus. Hiába ugyanolyan életszerűek önmagukban a jelenetek, mint a rendezőpáros korábbi filmjeiben, hiába tökéletesen természetesek a színészek, a főhős lélektani folyamatainak ábrázolásához több idő és elmélyülés kellett volna, mert ez így olyan, mintha egy oktatófilm volna a radikalizáció veszélyeiről. Dardenne-ék a kamerájukkal megint közel mentek alanyukhoz, de ezúttal nem hiszem, hogy igazán meglátták őt.
Hugyos alagsorból indul a forradalom
Első tudósításomban írtam azokról a versenyfilmekről, amelyek a társadalmi-gazdasági rendszerünk által elnyomott és reménytelenségbe taszított hősökről szólnak. Egyértelműen ez az idei versenyprogram meghatározó témája: a dél-koreai Bong Joon-ho Parasite (hivatalos magyar címe Élősködők, otthon ősszel mutatják be) című versenyfilmje is ezzel foglalkozik, csak éppen nem nyomasztó realizmussal, hanem fekete komédiaként. Egy alagsorban nyomorgó, pizzásdobozok hajtogatásából megélni próbáló családot állít szembe egy építészeti remekműben lakó, többfős személyzetet tartó, felső középosztálybeli családdal, akik úgy kerülnek kapcsolatba egymással, hogy a szegény család fiúgyermeke egy közös ismerős és egy kisebb hazugság révén a gazdag család kamaszlányának angoltanára lesz.
Nem akarom lelőni a cselekmény egyre vadabb fordulatait, mindenesetre, akárcsak a rendező Snowpiercer című filmjében, az elnyomottak itt is fellázadnak a maguk módján – a két család története nyilvánvalóan a társadalmi osztályok egymásnak feszülésének szimbóluma, végtelenül szellemes tálalásban. Kapunk morbid poénokat, egy kis börleszkszerű humort és néhány meglepő csavart, a két és negyed órás filmen egy pillanatig sem lehet unatkozni.
