Milyen volt viszontlátni magadat a vásznon? Pláne úgy, hogy a fiad játszik.

Csihar Attila: Az jó volt. Engem is meglepetésként ért, hogy Magyarországon forgatják a filmet, és mint képzett színészt megtalálták őt egy casting adatbázisban.

Csihar Arion: Enyhén képzett színész. Földessy Margitnál tanultam, de nem nevezném magamat színésznek. Filmszakon végeztem a Metropolitan Egyetemen, és eddig egy kisfilmet, a Friss Húst rendeztem. Ez egy véres társadalmi szatíra egy illegális húsfogyasztóról, aki azután sem áll le, hogy betiltják a világban a húsevést.

Csihar Attila: A zenekarom, a Mayhem elzárkózik a Lords of Chaostól, mert nem a mi koncepciónk alapján készült, ezért nem is akartunk semmilyen szinten részt venni benne. De nagyon kérlelt a rendező, hadd játsszon a fiam, és mivel ez tőlem függetlenül alakult így, belementem. Sokan mondják, hogy a film az so-so, de az, aki engem játszott, tök jó volt.

Csihar Arion: Legalábbis az az egy perc, amiben látszom. De örülj neki, hogy csak ennyi szereped van a történetben.

Úgy volt, hogy nem is adjátok a zenéteket a filmhez, mert egy olyan könyv alapján készült, amit pontatlannak tartotok. Ehhez képest hangosan dübörög a Mayhem a filmben.

Csihar Attila: Nem tudom, hogyan szerezték meg a zenénket, de sok helyen egy másik black metal zenekar játszik Mayhemet. Engem azért kerestek meg, mert szerették volna betenni a másik zenekarom, a Tormentor zenéjét a filmbe, amihez hozzájárultam, mert így hiteles. A Tormentor nagy hatással volt a Mayhemre, azért is hívtak meg a zenekarba, mert az előző énekesüknek, Deadnek és a gitárosnak, Euronymousnak mi voltunk az egyik kedvencei.

Hogyan kerültél velük kapcsolatba?

Csihar Attila: A Tormentor szervezőjén, Zsobrák Jánoson keresztül juttatott el hozzám Euronymous egy levelet Dead halála után (lásd lentebb), amelyben tisztelettudó hangnemben felkért, hogy legyek a Mayhem énekese. Valamint megírta, hogy szeretné kiadni a Tormentor nagylemezét, az Anno Dominit, mert itthon végül nem jelent meg. Csak másolt kazettákon jutott el hozzájuk a demóverzió.

A Mayhem előtt beszéljünk egy kicsit a Tormentorról, mert annak a története sem mindennapi. Még a ’80-as évek közepén, 15 évesen hoztad létre a zenekart, hogy black metalt játsszatok. De miért pont black metalt?

Csihar Attila: Kiskoromtól zeneőrült voltam. Nem volt testvérem, akivel játszhattam volna, ezért iskola után mindig beraktam otthon valami metált, és órákig énekeltem, pózoltam az üveges szekrényünk előtt, a szomszédok pedig verték a fűtéscsövet, hogy halkítsam le. A hatodikon laktunk, de még a negyedikről is feljelentettek minket. Folyamatosan hajtottam fel az új zenéket, szerencsére a régi rendszerben is volt néhány magánlemezbolt, például a Solaris a Jászain, ahol kapni lehetett underground metállemezeket. Nagyon drágák voltak, mert a nagy részüket külföldről kellett becsempészni, ezért inkább kikölcsönöztük őket, otthon lemásoltuk, majd másnap visszavették száz forinttal olcsóbban a Solarisban. Én egyre inkább az extrém zenék felé gravitáltam, a heavy metal után jött a punk, Exploited, GBH, ami már félig hardcore. Amikor már az összes extrém lemezt meghallgattam, megkérdeztem a solarisosokat, hogy van-e még durvább zenéjük. Akkor az egyik srác odaszólt, hogy „na jó, add oda neki a Venomot”. Nekik volt elsőként olyan ágas-bogas black metal logójuk, amit nehéz volt elolvasni, és a vízilabdaedzésen lelkendeztem a haveroknak, hogy iszonyú brutál lemezt vettem, valami Xenom vagy Venom, muszáj meghallgatnotok!

A Venom Black Metal című lemeze megnyitott előttem egy új dimenziót, utána kaptam rá a Destructionre, Slayerre, Possessedre, meg persze a Bathoryra. Tetszett, hogy durvák, ijesztőek, és szoktatnom kell magam hozzájuk. Rájöttem, hogy minél nehezebben fogadok be egy lemezt, annál jobban fog tetszeni később. Az igazán jó zenéket nem elsőre szereti meg az ember.

Hogyan magyaráznád el egy laikusnak, mi a jó a black metalban? A legtöbb embernek ez csak zaj.

Csihar Attila: Ugyanazt mondanám neki, mint bárki másnak: hogy figyelje a zenét. A Venomban vagy a Possessedben sem csak az volt a lényeg, hogy durva, hanem hogy iszonyú technikás. Gyorsabb, energikusabb, összetettebb volt, mint a többi zene. A black metalban az is jó, hogy átmossa az embert. Olyan, mint egy horrorfilm, amely felszínre hozza a társadalom elnyomott félelmeit. A black metal a társadalom mai állapotának köszönheti a létjogosultságát, mert ez egy lázadás a világ hazugságai ellen. Meg hát egészséges levezetése a stressznek. Egy metálkoncert olyan, mint egy focimeccs, csak nálunk ritkábbak a balhék.

A Tormentor koncertjein azért voltak verekedések, kifejezetten botrányzenekarnak számítottatok.

Csihar Attila: Kezdetben tényleg voltak, de nem ez a jellemző. Akkor alakult át a punk/hardcore színtér, és sokan átjöttek onnan Tormentorra, hogy balhézzanak. Ruhákat égettek, lemezeket gyújtottak fel, pogóztak, verekedtek.

A rendőrök ennél sokkal kevesebbért is lekapcsolták a Beatrice vagy a P.Mobil bulikat a ’80-as években. A tiéteket miért nem?

Csihar Attila: Talán mert örültek, hogy a fiatalok levezetik az indulataikat, de nem politikai indíttatásból. A punk anarchista volt, a CPg beszólt a rendszernek. Mi nem. Csak az Erdély című számunk miatt problémáztak, de engem abban is a Drakula-mítosz érdekelt, nem a politika. Furcsák voltak egyébként ezek a bulik, mert a színpad előtti 4-5 méteren mindig ugyanaz a pár ember állt: a Pép, a Novák, a Szücsi meg a Patkány. Ők voltak a kemény mag, akiken át kellett jutni, ha elöl akartál állni. Ezért alig láttam a közönséget.

Jóban voltatok velük?

Csihar Attila: Jóban.

Miért nem szóltatok nekik, hogy ne verjék össze a közönséget?

Csihar Attila: Ne viccelj, örültünk, hogy minket nem bántanak. Amikor már többen jártak a koncertjeinkre, szerencsére megszűnt ez a demarkációs vonal.

A Tormentor történetében nem is az a legfurcsább, hogy a ki sem adott lemezetek eljutott a vasfüggöny mögül Norvégiába, hanem hogy egy állami cég lemezszerződést kínált nektek, a legextrémebb magyar metálzenekarnak. Ez hogy történt?

Csihar Attila: Machát Zsolti, a dobosunk nagy dumás volt, és az éjszakában megtalálta Faragó Gábort, aki egy pécsi lemezkiadónál dolgozott. Ő lett a menedzserünk, és elintézte, hogy készíthessünk lemezt, ami hatalmas szó volt akkoriban. Egy évig dolgoztunk az Anno Dominin, hetente kétszer-háromszor próbáltunk. Erre rá is ment a sportkarrierem, nem tudtam mellette vízilabdázni, pedig elég jó voltam, Tóth Frankkal meg Kósz Zolival játszottam együtt, akik később bezsebeltek pár vb- és olimpiai aranyat. De egy pillanatra se bántam meg, hogy a zenét választottam. Jó számokat írtunk, pedig borzasztó körülmények között próbáltunk, a Kelenvölgyi Művelődési Házban például egy tyúklétrán kellett felmászni a padlásra, ahol a hangszereket tárolhattuk, és másfél óra volt, mire szétszedtük és összeraktuk lent a cuccot. A demónkat még egy régi katonai bunker pincéjében vettük fel egy TDK-kazettára, ehhez képest az Anno Dominit az egyik legjobb stúdióban játszottuk fel, ahol olyan hatalmas keverőpult fogadott, mint egy űrhajó. Délelőttönként Görbe Nóra, tudod, a karatés Linda vett fel ott egy meselemezt, aztán jöttünk mi a black metallal. Vicces volt.

Miért nem jelent meg végül a lemezetek?

Csihar Attila: Mert eltűnt a Faragó. Kiadta egy német heavy metal zenekar koncertlemezét, a Stormwitch Live In Budapestet. Voltak pár ezren a koncerten, és azt hitte, nagy deal lesz, de hatalmasat bukott. Menesztették, aki meg utána jött, fogta a fejét, hogy a mi zenénk még szörnyűbb, mint a Stormwitch. Legalábbis így hallottuk a történetet.

Ebbe roppant bele a zenekar?

Csihar Attila: Ebbe. A mesterszalag is eltűnt, az volt a szerencsénk, hogy nekünk megvolt kazettán a stúdiófelvétel, és ez a demós hangzású változat terjedt el a kazettamásolós időszakban. Utána még koncerteztünk egy darabig, de ’90 körül az egész műfaj hanyatlani kezdett. Külföldön befutott a glam meg a grunge, a kedvenc metálzenekaraim meg váltottak, a Bathory folkra, a Destruction thrash metalra, és még a Celtic Frost is nagyon furcsa lett. Fiatalok voltunk, és senki se rugdalt minket, hogy csináljuk tovább, úgyhogy széthullott a zenekar.

És akkor jött a levél a Mayhemtől?

Csihar Attila: Igen. Ez ’92-ben lehetett.

A történetnek ezt a részét láthatjuk a filmben is. Mennyire fedi az a valóságot?

Csihar Attila: Amit a filmben látsz, az a valóságon alapszik, de az összes dialógus és karakter mesterkéltnek tűnik. Nem az én tisztem kritizálni a filmet, de a rendező kicsit mintha paródiaként fogalmazta volna meg a történetet, a(z ön)gyilkosságokat meg nagyon brutálisra vette. Ennek a váltakozásnak van egy érdekes hatása, de ettől még nem értek egyet azzal, ahogy bemutatják a történetet, mert mindenki idiótára van véve. Hogy mást ne mondjak, egy sört se ittam Norvégiában. Mindenki tiszta volt és fókuszált. Elismerem, voltak elszállt beszélgetéseink…

A templomégetésekről?

Csihar Attila: Igen, ilyen témákról. De tök józan volt mindenki. A filmben olyan, mintha félig mindig be lennénk baszva. A párbeszédeink is magasabb röptűnek tűntek, mint a filmben.

Mennyit tudtál akkor a Mayhem viselt dolgairól?

Csihar Attila: Magyarországon még nem hallottam róluk. Amikor aztán megérkeztem Norvégiába, Euronymous mutatott egy többméteres újsághalmot, ami mind a templomégetésekről szólt. Akkor lett világos számomra, hogy ők csinálták. Ez meghökkentett. Nem értettem egyet vele, de akkori fejjel inkább érdekesnek tűnt számomra, mint visszataszítónak. Az öngyilkosság, és ami körülötte történt, jobban elborzasztott.

Ott ugye az történt, hogy Euronymous talált rá elsőként az öngyilkos énekesre, Deadre, de nem a rendőrséget hívta, hanem elrendezte és lefotózta a helyszínt. Erről az esetről sok megbízhatatlan legenda kering, a koponya darabkáiból például állítólag nyakláncot fűzött és szétosztogatta a zenekari tagok között.

Csihar Attila: Ez állítólag igaz, de én nem kaptam nyakláncot. Azért nehéz az ilyen kérdésekre válaszolni, mert én nem voltam ott, amikor ezek történtek. Csak pár évvel később mentem Norvégiába, és amikor kint voltam, ez csak érintőlegesen került szóba. Az az igazság, hogy magunk között nem szoktunk a régi dolgokról beszélgetni.

A leghíresebb legenda talán az, hogy a helyszínre érkező Euronymous evett az öngyilkos Dead agyából.

Csihar Attila: Még azt is el tudom képzelni, hogy ez is igaz. De ahogy te is mondod, ezek legendák. Se megcáfolni, se alátámasztani nem tudom, mi lett az agyvelővel. Majd legközelebb rákérdezek Hellhammernél, a dobosunknál, hogy mi igaz ebből.

Az a kép a halott Deaddel később egy kalózlemezetek borítója lett…

Csihar Attila: Azon nagyon kiakadtunk. Sokan azt hiszik, ez Euronymous műve, pedig a halála után történt. Lehet, hogy tényleg szerette volna plakátokon vagy flyereken használni ezt a képet, de az biztos, hogy nem tette volna rá egy borítóra. Vagy egy rajongó csinálhatta, vagy egy nagykiadó főnöke stikában, aki így akart hasznot húzni a zenekarból. Mivel ez a fotó ritkaság volt, amit nagyon kevés ember látott, van egy tippem, melyik opció lehetett… Aláírni sem szoktuk ezt a lemezt, ha dedikálni hozzák, mert az nagyon nincs rendben, hogy valaki hasznot húz a barátunk szétloccsantott fejéből, és kiad valami szar próbafelvételt, amit mi soha nem hoztunk volna nyilvánosságra.

Ahogy az sem teljesen oké, hogy a film rendezője, Jonas Akerlund csinált egy klipet a Metallicának a Lords of Chaos forgatásán, de se ő, se a Metallica nem kérdezett meg minket. Holott a klipben a mi logónkkal van kiírva a Metallica neve, és a minket alakító színészek szerepelnek benne, mintha a régi Mayhem játszana Metallicát. Hajszálon múlt, hogy nem írtam a Blabbermouthnak, a legnagyobb metálos híroldalnak, de előtte mindenképp beszélni akartam a többiekkel. Végül arra jutottunk, hogy hagyjuk az egészet a francba. Nem akartunk beleállni a Metallicába. Végül is felfoghatjuk ezt tisztelgésnek is a Mayhem előtt.

Te milyen embernek ismerted meg Euronymoust és Varg Vikernest?

Csihar Attila: Varg [a Mayhem basszusgitárosa, aki később megölte Euronymoust – S.T.] több évvel fiatalabb nálam, de volt sütnivalója. Felsőbb osztályból jött, nagy pecója volt, fjordra néző terasszal, és háborús játékokat játszott a terepasztalon hónapokig. Kívülről vágta Tolkient, és hozzám képest sokkal választékosabban beszélt angolul. Euronymous szintén. Intelligens srácoknak tűntek, egyáltalán nem suttyónak. Voltak persze extrém beszélgetéseink, de ezek akkor nem tűntek annyira extrémnek, mert én is épp el voltam szállva az okkultizmusban. Olvasgattam könyveket a mágiáról, és volt egy spirituális ébredésélményem. Úgy éreztem, kezdem felfogni a világot, emiatt könnyen tudtam idomulni a beszélgetéseikhez. De engem már akkor is a zene érdekelt igazán, nem a körítés. Nem mondom, hogy azt gyerekesnek tartottam, mert ez nem lenne igaz, de nem izgatott. Az új lemez demóira voltam rákattanva, amik nagyon előremutatónak tűntek.

Mi volt az újszerű bennük?

Csihar Attila: A ritmikák, a dalstruktúrák, meg Hellhammer dobolása. Senkit se hallottam még olyan gyorsan és technikásan játszani. De olyan riffeket se, amiket Euronymous játszott, mintha citeraszerűen pengetné az akkordokat, csak metálban. Volt egy lassú, vontatott vonulás a zenében, miközben iszonyú gyors volt: ennek a kettőssége is eredetinek tűnt.

A De Mysteriis Dom Sathanas a black metal legendás lemeze lett, de állítólag a felvétele is az volt.

Csihar Attila: Hatalmas produkció volt, a dobokat a Grieghallenben [Bergen híres koncerttermében– S.T.] rögzítették, hogy kihasználják a terem akusztikáját. Nem aprózták el a munkát, ha kitalálták, hogy gong kell a Funeral Fog elejére, szereztek egyet. Kevesen tudják, de Moog szintetizátor is van a lemezen. Az ének felvétele is különlegesen zajlott: a kérésemre függönyt húztak a süketszoba üvegére, így senki nem láthatott a felvételek alatt. Teljesen besötétítettem, egy gyertyafénykör közepén énekeltem, miközben transzban táncoltam.

A többieket szerinted miért nem csak a zene érdekelte? Miért terjedtek el a templomégetések Norvégiában?

Csihar Attila: Ezt nem tudom. Benne volt a szenzációhajhászás is, hogy Euronymous és Varg nagyobb figyelmet akart a zenekaraiknak, a Mayhemnek és a Burzumnak. De nem foglalkoztam sokat ezzel, mert azt hittem, túl van már rajta a zenekar. Millió cikk született a gyújtogatásokról, de a lemez még nem volt kész, és amikor kimentem, arra koncentráltunk, hogy felvegyük.

A stúdióban mennyit érzékeltél a Varg és Euronymous közti feszültségből?

Csihar Attila: Keveset, pedig jócskán elfajult a viszonyuk addigra. Néha odajöttek hozzám, és azt kérdezték, nem fura-e a másik. Mondtam, nem vagyok pap, beszéljék meg egymással, ha valami bajuk van. De nem voltak nagy veszekedések, és olyat se hallottam, hogy gyilkosságról beszéltek volna. Azt hittem, csak azért stresszesek, mert még nincs kész a lemez, pedig már évek óta dolgoztak rajta.

Csihar Arion: Ebben az egész történetben az is vastagon benne volt, hogy még kölykök voltatok.

Csihar Attila: Lehetséges… Ez a gyilkosság egy szörnyű tragédia, de azért ne felejtsük el, hogy kirívó eset volt. Két ember személyes konfliktusa, amit felfújt a média. Gondolj bele, hány huszonéves öli meg egymást naponta, akár azért, mert bűnözők, vagy mert összevesztek, és az egyiknek volt egy stukkere. Csak azokat az eseteket nem kapják fel, mert nem tudják olyan szenzációs kontextusba helyezni, hogy a templomégető sátánista metálosok megölték egymást.

A Lords of Chaos szerint Vargék fő konfliktusa a rivalizálásból fakadt, mert mindketten a black metal színtér vezetői akartak lenni. Ebben mennyi az igazság?

Csihar Attila: Biztos benne volt a rivalizálás, de ez akkor nekem nem jött le. Ezért is sokkolt a hír, amikor megtudtam, mi történt. A lemezfelvétel után hazajöttem, és telefonon tartottam a kapcsolatot Euronymousszal. Úgy gondoltam, ez volt a legkirályabb út az életemben: Euronymous ki akarja adni a Tormentort, az elektronikus zenekarom, a Plasma Pool lemezét Varg szeretné megjelentetni, és még a Mayhemet is csináljuk. Aztán egyik nap kérdezi egy barátom, hallottam-e, hogy meghalt a Mayhem gitárosa. Mondom, rosszul ismered a sztorit, az előző énekes lett öngyilkos, nem a gitáros halt meg. Tovább erősködött, ezért vettem egy Metallica Hungaricát, és az apróhírek közt ott volt, hogy Varg Vikernes megölte Euronymoust. Sokkot kaptam. Nem akartam elhinni, hogy megtörtént.

Vagyis megismétlődött az, ami a Tormentorral. Végre megjelent volna a lemezetek, beindult volna a zenekar, erre füstbe megy az egész.

Csihar Attila: Pontosan. És amikor azt hittem, ennél durvább már nem lehet, a Plasma Poolt kirabolta a maffia.

Mi történt?!

Csihar Attila: Nem akarok belemenni, de egyikünk hülye ügyletbe keveredett, a maffia pedig feljött a lakására, és vitték, amit mozdítani lehetett. Akkor még nem voltak számítógépek, úgyhogy szintetizátorokon játszottunk elektronikus zenét. Iszonyú pénzbe kerültek, de a maffia elvitte mindet, úgyhogy feloszlott az a zenekar is.

Ezt hogyan dolgoztad fel?

Csihar Attila: Szarul. Elkezdtem drogozni. Előtte is kipróbáltam ezt-azt, de akkor ez átment menekülésbe. Épp akkor jött egy nagy elektrohullám, amit simán elkaphattunk volna. Folyamatosan hívogattak a szervezők, hogy menjünk acid partikra játszani, nekem meg el kellett küldenem őket, hogy már nincs zenekar.

A legtöbben metálénekesként ismernek. Honnan jött az elektronikus zene az életedbe?

Csihar Attila: Már kamaszként is sok dark elektrót hallgattam, Skinny Puppyt, Frontline Assemblyt, Current 93-t. Amikor ’91-ben vége lett a Tormentornak, azt éreztem, hogy na, ennyi volt a metál, kipróbálok valami mást, és elkezdtem a Plasma Poolt. A szellemiség ugyanaz maradt, élőben játszottunk, dob, szinti, ének, csak hozzájött még a napimádat. Felfedeztem, hogy az ősi kultúrák szinte mind a Napot imádták, és ez annyira megfogott, hogy én is heliocentrikus lettem. És persze maradt az arcfestés is.

A black metaltól is elválaszthatatlan, de neked is végigkísérte a pályádat az arcfestés. Miért?

Csihar Attila: Ezt még a Tormentorban kezdtük el. A gyógyszertárban lehetett kapni pattanásokra ún. lasszát pasztát, ami szárította a bőrödet. Nem zsíros, inkább krémszerű kenőcs volt, amit rákentem a fejemre, majd összetörtünk grafitot egy ceruzából, és azzal húztam bele csíkokat. Korábban is festették magukat rockzenekarok, de mi másra akartuk használni, mint a Kiss vagy Alice Cooper. Az volt a cél, hogy könnyebben transzba essek a koncert előtt. Mindig úgy éreztem, hogy egy csatorna vagyok: én kontrollálom a hangomat, de éneklés közben valami átáramlik rajtam. Eksztatikus, módosult tudatállapot egy koncert, csak drogok nélkül, amit az arcfestéssel vagy a maszkokkal tudok előidézni. Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy törzsi varázsló transzba esik.

A maszkviselésnek is megvan a lasszát pasztás története?

Csihar Attila: Azt is a Tormentorban kezdtük el. A Várszínház jelmeztárából kölcsönöztünk ki elképesztő ruhákat. A többiek zsabós ingbe, gótikus grófnak öltöztek. Nekem palástom volt, csizmám hegyesen kunkorodó orral, és egy fajelmez keze, ami úgy nézett ki, mint valami hatalmas rákolló. Néha szarvasbőr maszkot is viseltem, de akkor még nehéz volt saját kézzel, különböző anyagokkal felvinni magunknak a maszkokat. Évekkel később megkeresett egy egyiptomi képzőművész, Nader Sadek, hogy szeretne szobrot csinálni rólam. Ehhez vett az arcomról mintát, és ha már megvolt a gipszarcom, megkértem, hogy készítsen nekem maszkokat.

Arra törekszem, hogy a maszkom teátrális legyen, morbid és ironikus. Az egyik kedvencem az, amit a norvég Øya fesztiválon viseltem 2007-ben. Egyik nap eszembe jutott, hogy a metálosok mindig a death metalról énekelnek, pedig a szülés legalább annyira fájdalmas, mint a halál. Ott voltam a gyerekeim születésénél, és láttam, milyen fájdalmas egy szülés az anyának és a csecsemőnek is. Ez inspirált arra, hogy én is szüljek a színpadon, és megcsináljuk a birth metalt. Reggel vettem pár halfejet a piacon, meg vért és beleket a köldökzsinórhoz, amit a halfejű babával együtt beleapplikáltam a ruhámba. Egy nagy, víziszörnyszerű Cthulhu-jelmezben énekeltem, amin kampókon döglött halak lógtak. A koncert közepén aztán felfeküdtem egy asztalra, és a mikrofonba agonizáltam iszonyú hangosan. Egész Oslóban visszhangzottak a sikolyaim. Majd fogtam egy dárdát, aminek a végén szétnyíltak a pengék, beledöftem a hasamba, és kivágtam a bébit császárral.

Ez a performansz szorosan kapcsolódott a rendszer és a káosz összefüggéseiről szóló lemezünk, az Ordo ad Chao turnéjához, melynek minden koncertjén más karaktert játszottam. Franciaországban séf voltam, és hatalmas kondérban főztem a földgolyóból káoszlevest, Szentpéterváron Raszputyint, Moszkvában diktátort játszottam.

Milyet?

Csihar Attila: Chaplinit. A diktátor hatására karikatúrára vettem a figurát. Leborotváltam a Raszputyin-szakállamat, de egy Hitler-bajuszt meghagytam. Hozzáteszem, semmilyen politikai indíttatás nem volt mögötte, csak az, hogy sokkoljuk az embereket. Gondoltam, Moszkvában diktátornak lenni jó poén, hiszen Oroszország diktatúra. Sose felejtem el: már játszott a zenekar, amikor felmentem a színpadra, egy pillanatra mégis halálos csend borult a közönségre. A pályafutásom során ez volt az egyik koncert, amikor azon gondolkoztam, honnan fog repülni egy kés. Aztán kitört az ováció. Imádták.

A black metalosok többsége nem Raszputyinnak vagy Cthulhunak szokott öltözni koncerten, hanem sátánistának. Részetekről mennyiben volt polgárpukkasztás a „sátánizmus”, és mennyire gondoltátok komolyan?

Csihar Attila: Is-is. De a valódi sátánizmust a miénknél sokkal magasabb szinteken űzik. Jimmy Savile-ről például, aki hatalmas médiasztár volt Angliában, és gyerekműsorokat vezetett, a halála után kiderült, hogy egy óriási pedofilhálózat feje volt, kisgyerekeket vett és adott el. Hogy kiknek? Nyilván titkos társaságoknak. Ott van például a Skull and Bones a Yale Egyetemen, vagy a Bohemian Grove. Azok nekem kibaszott sátánistának tűnnek. Ehhez képest amit mi csináltunk, az rock and rollos lázadás volt. És itt nem a templomégetésekről beszélek, mert attól a zenekar nagy része már akkor is elhatárolódott. Mi nem áldoztunk kecskét, szertartásokat se láttam, de valamilyen szinten mindenki foglalkozott okkult filozófiákkal. Azok pedig nem feltétlenül a bibliai Sátán imádatáról szólnak. Én sem sátánistának, hanem spirituálisnak tartom magam, mert negatív és pozitív energiák mentén tudok csak gondolkodni a világról. Menekülés helyett mi a negatív energiákat is át tudjuk ölelni és akár át is tudjuk őket változtatni. A black metal ebből a szempontból egy szélsőséges szubkultúra, ahol a koncerten levágott disznófejet tűzünk karóra, aminek bűzös lé csöpög az orrából, és amikor ezt az irgalmatlan undormányt bevágom a közönségbe, mindenki tombol. Koncert után viszont gyakran megnyugvást és egyfajta szeretetet érzek. Bensőséges szeretet és tisztelet köti össze a metálosokat, még ha kívülről nem is feltétlenül ez látszik az egészből, hanem az úgynevezett sátánizmus.

Azért látják kívülről is, hiszen míg a ’90-es években közellenségnek számított a Mayhem Norvégiában, ma már nemzeti büszkeségként kezelnek titeket, az Ordo ad Chao lemezért a norvég Grammyt is megkaptátok. Hogyan lett elismert műfaj a black metalból?

Csihar Attila: Ez egy hosszú folyamat volt. A történtek után a Mayhem romokban hevert. A tagok vagy meghaltak, vagy börtönbe kerültek, csak Hellhammer és én maradtunk. Eleinte szó sem lehetett arról, hogy megjelenjen a lemez. Euronymous szülei ellenezték, hiszen a fiuk gyilkosa is játszott rajta. Hellhammernek kellett kiharcolnia, hogy legyen egyáltalán lemez. [A szülők azt szerették volna, hogy levegyék Varg basszusgitár-sávjait a lemezről, Hellhammer végül csak lehalkította azokat – S.T.] Amikor végül megjelent a De Mysteriis Dom Sathanas, akkora hatást gyakorolt, hogy az sok kaput megnyitott a black metal zenekarok előtt.

Kellett a Mayhem körüli mítosz a botrányokkal és tragédiákkal, hogy ekkora hatású legyen a lemez?

Csihar Attila: Mindenképpen, hiszen ez a hírverés robbantotta be a színteret. A tehetséges zenekarok, mint például az Emperor, az Immortal, vagy az Enslaved, ki tudták aknázni a figyelmet, ami a Mayhem miatt rávetült a műfajra. Aztán szép lassan a Mayhem is összeszedte magát. Azóta olyanok vagyunk, mint egy sikeres tőzsdeindex: van, amikor kicsit megingunk, de összességében felfelé ível a görbe.

Te is magasra jutottál, részben a Mayhem-lemez hatására legendás metálénekes lettél, jelenleg pedig a Budai Várban lévő lakásodban beszélgetünk. Jól fizető biznisz lett mára a black metal?

Csihar Attila: Azt azért nem mondanám. Csak a Mayhemből nem tudnék így megélni, mellette csinálom a Sunn O)))-t, a Tormentort és más projekteket. Kénytelen is vagyok, mert a Mayhem ritkán ad ki lemezt, ráadásul mindig valami avantgárd, disszonáns dolgot. És valóban, itt beszélgetünk a Várban, de ez egy önkormányzati lakás. Büszke vagyok rá, mert lepusztultan jutottunk hozzá, és a spórolt pénzemből újítottuk fel. Próbáltak lebeszélni róla, hogy ez nem jó biznisz, de amellett, hogy gyerekkorom óta ide vágytam, azt is éreztem, hogy jót teszek, ha rendbe rakom ezt a lakást. Ez egy kiemelt műemlék, a második legidősebb ház a városban. Olyan érzés volt felújítani, mintha megmentenék egy kis darabkát a magyar történelemből.

Szép kör. A Mayhem története a keresztény örökség lerombolásával kezdődött, te viszont eljutottál odáig, hogy megőrzöl egy darabkát a magyar történelmi örökségből.

Csihar Attila: Mindig próbáltam figyelni az egyensúlyra. Nem írtam sátánista szövegeket, talán csak a Tormentorban, de akkor még 15 éves voltam. Keresztényellenes se voltam soha, mert nem a hittel, hanem az egyházakkal van bajom. Az emberiség szégyene, hogy a vallásukkal még mindig egymás ellen lehet fordítani az embereket. A három nagy ábrahámi vallás, az iszlám, a kereszténység és a judaizmus mindig is konfliktusban állt egymással, és ennek fenntartásában mindegyik egyház ludas. Ettől függetlenül a vallás magasabb szintű spirituális és erkölcsi létjogosultságát nem vitatom. A Mayhem zenekarként is így áll ehhez, és nem örülünk, hogy a mi nevünkhöz fűződik 700 éves templomok leégetése. Ez Euronymous és Varg projektje volt, amitől a zenekar többsége már akkor is elzárkózott. Én soha nem vettem részt a templomégetésekben, és ha hívnak, se mentem volna. Azt gondoltam, és azt gondolom ma is, hogy a zenének sokkal nagyobb szava van, mint egy terrorakciónak. Örülök, hogy a black metal ma már a zenéről szól, és nem csak a botrányokról.

Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu