Ha tudod, hogy úgyis el fogsz bukni, bukj el dicsőségesen!
– mondogatta a sydney-i drámatanára a húsz éves Cate Blanchettnek, aki állítja, hogy azóta sem kapott ennél jobb tanácsot az életre. Na, nem mintha látványos kudarcokkal lett volna kikövezve pályája, épp ellenkezőleg, de szerinte hihetetlenül fontos, hogy mindig merjünk kockázatot vállalni és hibázni, különben elzárjuk magunkat a fejlődés lehetőségétől. Ez a szellemiség a filmográfiáján is megmutatkozik: ha valami ugyanis nem jellemző Blanchett-re, az a biztonsági játék. Persze nem finnyáskodott a gigaprodukciókkal. Mióta az ezredfordulón berobbant a köztudatba, kapkodnak utána a nagy stúdiók, és rendre fel is tűnt nagyszabású blockbusterekben, mint A gyűrűk ura, A hobbit, az Indiana Jones vagy a Thor: Ragnarök. De egyáltalán nem az a fajta, aki belekényelmesedett volna a popcornfilmek CGI-jal bélelt világába. Blanchett mindvégig kereste a művészi kihívást, és ha nem épp Wes Andersonnal (Édes vízi élet), Jim Jarmusch-sal (Kávé és cigaretta), vagy Richard Linklaterrel (Hová tűntél, Bernadette?), akkor Terence Malickkel (Knight of Cups, Song to Song) forgatott kisköltségvetésű filmeket, ahol többet mutathatott meg képességeiből, mint Galadrielként. Bizonyos értelemben ő a mai Hollywood legnagyobb, de mindenképpen legösszetettebb női sztárja.
Blanchett ugyanis nemcsak alkotói szabadságát őrizte meg, de érdekes kettősség jellemzi: egyszerre lehet archetipikus díva, aki megidézi a 40-es, 50-es évek nagy sztárjainak eleganciáját, közben pedig felforgató kísérletező, aki mindig újat próbál és feszegeti a határokat. Ő az, aki ugyanúgy hitelesnek hat a Giorgo Armani parfümreklámjában, mint lázadó punkként, kóbor folkzenészként, vagy dadaista kiáltványt szavaló, szakállas hajléktalanként. Szó sincs róla, hogy csak remekművekben játszott volna az elmúlt harminc évben, de a legkevésbé sem vált kiszámíthatóvá.
„Nem tűztem ki semmilyen konkrét célt, ahova a pályám során el szeretnék jutni. Csak érdekes projektekben akartam részt venni érdekes emberekkel” – mondta egyszer, és ehhez tartotta is magát. Akkor fordított hátat az álomgyárnak, mikor az a lábai előtt hevert. 2007-ben a Time magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta, majd megkapta csillagát a Hollywood Walk of Fame-en, ő viszont úgy döntött, hogy inkább visszalép egyet a filmipartól és újra a színháznak szenteli magát, és férjével együtt elvállalta a Sydney Theatre Company művészeti vezetését. Ebben az időszakban dolgozott együtt Ascher Tamással is, akit Blanchett maga kért fel arra, hogy rendezze meg Sydney-ben a Ványa bácsit, amiben ő maga is játszott. A hat hétig tartó emlékezetes próbafolyamatról ebben a videóban mesél Ascher, aki mellett olyanok rendeztek ekkoriban Blanchették színházában, mint Steven Soderbergh vagy Philip Seymour Hoffman.
Blanchett tisztában volt vele, hogy kockázatos döntés évekre eltűnni szem elől. Sokan mondogatták is neki, hogy nagy hibát követ el, de szerinte így tudott jobb színésszé válni abban a pár évben. „Ha ez mégsem sikerült, akkor persze egy kibaszott idióta vagyok” – mondta később a Guardiannek Blanchett, aki maga is félt tőle, hogy a szerepek visszamondogatásával romba döntötte a filmes karrierjét. A félelem azonban alaptalannak bizonyult, mert jött Woody Allen és a Blue Jasmine főszerepe, amivel minden létező díjat megnyert, többek között a Golden Globe-ot, a BAFTA-t és az Oscart is. Blanchettet amúgy eddig hatszor jelölték Oscarra, de akkor tartsunk is egy rövid gyorstalpalót a rekordjaiból:
- Ő az egyetlen színész, aki egy másik Oscar-díjas színész alakításáért kapta meg az Oscart. (Katharine Hepburn az Aviatorban)
- Azon három színésznő egyike, akik a legjobb főszerepért és a legjobb mellékszerepért is megkapták a díjat. (Aviator és Blue Jasmine)
- Azon hat színész egyike, akiket ugyanazon karakter eljátszásáért két filmben is jelöltek Oscarra (Elizabeth és Elizabeth: Az aranykor)
- Az egyetlen ausztrál színész, aki két Oscart nyert
- És azon három színésznő egyike, akiket egy férfi karakter megformálásáért is jelöltek Oscarra (I’m not there – Bob Dylan életei)
De természetesen nem a díjak mennyisége az, ami Blanchettet kiemeli a mai sztármezőnyből. Sokkal inkább a különleges kisugárzása, amiben a könnyedség keveredik a perfekcionizmussal és az állandó nyughatatlansággal. Ez teszi annyira elevenné az általa alakított figurákat, akik közben nem is különbözhetnének jobban egymástól. A nyughatatlanság legutóbbi filmjében, a Hová tűntél, Bernadette?-ben konkrétan is megjelenik. Itt egy családanyát alakít, aki egy nap váratlanul eltűnik, és kamasz lánya próbál a nyomára bukkanni. Hogy ez az egész eltűnés-dolog mennyire izgatja Blanchettet, arról nemrég Julia Robertsnek mesélt egy interjúban:
Ma este is ki kell mennem a színpadra alsóneműben, és az jár majd a fejemben: „Miért? Miért nem etetek inkább csirkéket és olvasok Proustot?” Ott van a könyvespolcomon, innen is látom, ahol ülök. Ott van ez a sok könyv, amit még soha nem olvastam. Miért nem vettem őket a kezembe? Miért szórakozom még mindig azzal, hogy filmeket készítsek?
Elképzelhető, hogy benne is egyszer megérlelődik a döntés, mint Daniel Day-Lewisnál, aki tavaly vonult vissza a színészettől. De valószínűbbnek tűnik, hogy épp az ilyen vívódásokra van szüksége a színvonal fenntartásához, amivel a világ legcsodáltabb színészei közé került. Cate Blanchett május 14-én lett 50 éves, így minden bizonnyal egy rakás filmmel fog még meglepni és lenyűgözni minket, még ha olykor vissza is vonul pár évre telítődni, és közben talán lesz ideje néha egy kis Proustot is olvasni. Ebből az alkalomból kiemeltük öt filmjét, amik valamilyen szempontból emlékezetesek a számunkra.
Manifesztum
Lassan közhely, hogy Blanchett bármit és annak ellenkezőjét is eljátssza, de az mégis újdonság volt, amikor ezt egyetlen filmen belül produkálta. Ez volt a 2015-ös Manifesztum, amit mozifilmként és installációként is vetítettek Magyarországon az elmúlt években. Blanchett itt tizenhárom szerepben látható, például brókerként, hajléktalanként, tanárnőként, munkásként vagy tévébemondóként, és hogy még nehezebb dolga legyen: az összes jelenetben modernista művészeti kiáltványokat ad elő, így vezetve végig a nézőt a 20. századi irányzatok kavalkádján. „Semmi sem eredeti. Lopjatok bárhonnan, ami inspirál titeket, vagy felkelti a fantáziátokat!” – ilyenekre biztat 90 percen keresztül, hol a tanteremben, hol egy lepusztult gyártelepen. Állítólag eleinte volt némi félreértés. Mikor Blanchett vállalta a filmet, azt hitte, hogy csak 3-4 karaktert kell majd alakítania, míg az író-rendező Julia Rosefeldt 24-gyel tervezett. Így állapodtak meg végül az arany középútban. A végeredmény kicsit olyan, mintha egy színészeti mesterkurzus szemléltető eszköze lenne, bemutatva, milyen lehetőségek rejlenek egyetlen szereplőben.
Elizabeth
A film, ami egy csapásra sztárrá tette Blanchettet. Már előtte is játszott együtt Glenn Close-zal és Francis McDormanddel, de ez volt az első filmfőszerepe, ráadásul egyből megkapta érte a Golden Globe-ot és a BAFTA-t, és még Oscarra is jelölték. Állítása szerint egy bárban futott össze az indiai rendezővel, Shekar Kapurral a casting időszaka alatt, és ez a véletlen találkozás segítette hozzá Erzsébet királynő szerepéhez. Kapur amúgy semmit nem tudott az Erzsébet-kori Angliáról, mikor elvállalta a filmet. Az Elizabethet vádolták is azzal, hogy túl szabadon bánik a történelmi tényekkel, ahogy merev katolikusellenességgel is, de a látványt és a színészi alakításokat szinte mindenki dicsérte. A film az 1999-es Oscar-gálán a jóval könnyedebb Szerelmes Shakespeare-rel rivalizált, de végül utóbbi hozta el a legfontosabb díjakat. 2007-ben készült folytatása is, az Elizabeth: Az aranykor a szűz királynő beteljesületlen szerelmét mutatta be Sir Walter Raleigh-hez, akit Clive Owen alakított. A színésznő nemrég mondta, hogy az Elizabeth sikere után elárasztották ehhez hasonló szerepajánlatokkal, de ezeket sorra visszadobta, mert nem érezte úgy, hogy bármi újat tanulhatna belőlük.
I’m Not There – Bob Dylan életei
A Manifesztum alapötletét ez a film ihlette, nem véletlenül. Az I’m Not There igazi kísérleti remekmű, ami flegma mozdulattal rúgja fel a zenész-életrajzi filmek elkoptatott kliséit. Az író-rendező Todd Haynes úgy próbálja becserkészni Bob Dylan mitikus figuráját, hogy az ikonikus zenész neve egyszer sem hangzik el a filmben, ellenben hét színész játssza őt, az egyik közülük ráadásul nő. Ő volna Cate Blanchett ugyebár, aki, ha már ott van, szépen háttérbe is szorítja a többieket. Elementáris erővel formálja meg a 60-as évek napszemüveg, cigarettafüst és cinizmus mögé rejtőző Dylanjét, aki felváltva sértegeti a közönséget és az újságírókat. Persze mindezt azért teszi, mert nem akarja, hogy bárki megmondja neki, miről és hogyan kell énekelnie – akár parancsszóval, akár a rajongásával. Nem véletlen, hogy a szintén öntörvényű Blanchett példaképre talált benne, ahogy egyszer nyilatkozta is: „Tényleg ő akartam lenni. Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmit éreztem. Egyszerűen Dylan akartam lenni. Hiszen ő tényleg nem törődött semmivel, csak járta a maga útját.”
Carol
Egy újabb film Todd Haynes rendezésében. A történetvezetés ezúttal hagyományosabb, mint az I’m Not There-ben, de a téma nem kevésbé érzékeny. Blanchett itt hűvös csábító és törékeny nő egyszerre. Ő játssza a címszereplő Carolt, a kihűlt házasságban élő, jómódú háziasszonyt, aki az 50-es évek Manhattenjében csábítja el a fiatal bolti eladót, Therese-t, és együtt próbálnak meg kitörni a társadalmi konvenciók közül. Bár Patricia Highsmith csodálatos regényének minden rezdülését képtelenség visszaadni a vásznon, Blanchett és Rooney Mara kiváló munkát végez a több szempontból fenyegetett kapcsolat megformálásában. Ehhez utóbbinak a megilletődöttségén is túl kellett lépnie, hisz Mara, saját bevallása szerint, 13 éves kora óta hatalmas rajongója Blanchettnek.
Blue Jasmine
A Blue Jasmine Woody Allen utolsó jó filmje (ki tudja, lesz-e még több), amit sokan Cate Blanchett eddigi pályájának is csúcsaként tartanak számon. Több mint 40 díjat kapott az idegösszeomlás szélén álló luxusfeleség, Jasmine megformálásáért, aki egyik napról a másikra lesz nincstelen szélhámos férje miatt. A szerep nemcsak izgalmas kihívás volt, de új lendületet adott karrierjének, a forgatás Woody Allennel viszont nem volt sétagalopp. „Az első nap brutális volt. Odajött hozzám és közölte: ez borzasztó, és te is borzasztó vagy” – mesélte Blanchett, aki szerint pár heti morgás után kiderült, hogy Allen az égvilágon semmivel nem elégedett – beleértve a helyszíneket, a jelmezeket és magukat a jeleneteket, majd megkérte Blanchettet, hogy segítsen neki megmenteni ezt a filmet a katasztrófától. A mentőakció, úgy tűnik, egész jól sikerült, a Blue Jasmine hatalmas kritikai és közönségsiker lett, Cate Blanchett után pedig azóta is kapkodnak a legfontosabb rendezők.
Kiemelt kép: AFP
