Az HBO minisorozata nem kellemes filmélmény. Az első pillanattól kezdve nyomasztó, fojtogató, helyenként pedig kifejezetten horrorisztikus. Persze épp az lenne baj, ha ez nem így lenne. A néző nyomasztása tulajdonképpen munkaköri kötelesség egy olyan sorozatnál, ami a Csernobil címet viseli, és arra vállalkozik, hogy az emberiség történetének legsúlyosabb atomkatasztrófáját dolgozza fel öt epizódban. A forgatókönyvet író Craig Mazin és az összes részt rendező Johan Renck kiváló munkát végeztek: kellemetlen közelségbe hozzák az 1986-os eseményeket, amik harminchárom év alatt szép csendben átköltöztek a történelemkönyvek lapjaira. Nem faragnak erőltetett tanmesét a tragédiából, de erre nincs is szükség. Egyszerűen hagyják kidomborodni a mélyen húzódó párhuzamokat múlt és jelen között. A Csernobilt így egyszerre nézhetjük
- egy letűnt korszak és egy hírhedt katasztrófa hiteles megidézéseként
- valamint intő példázatként, ami legfontosabb kortárs dilemmáink kellős közepébe tenyerel.
Meg persze biológiai horrorként is, amiben a filmtörténet egyik legrémisztőbb szörnyetege csap le az észak-ukrajnai Pripjaty lakóira. Ez a szörny nemcsak vérszomjas és megállíthatatlan gyilkos, de szabad szemmel láthatatlan is, így az emberek gyanútlanul sétálnak karjaiba. Az alkotók az első részben aknázzák ki leginkább az ebben rejlő horrorpotenciált. Nincs sok felvezetés, majdhogynem egyből a végzetes április 26-i robbanással indít, ami után szedni kezdi áldozatait a radioaktív sugárzás: kapnak a reaktor riadt dolgozói, a helyszínre kivezényelt tűzoltók, a bámészkodó lakók és gyerekeik, akik eleinte csak fura látványosságként tekintenek az égő reaktorra, majd szép sorban a diákok, a madarak, a bányászok, a helyszínre érkező tudósok és még egy-két politikus is – elvégre demokratikus szörnyetegről van szó, ami nem rang alapján válogat.
Az in medias res felütés után a cselekmény sok szálon indul el egyszerre, de még mielőtt túlzottan elaprózódna, megtalálja fő csapásirányát: a kétségbeesett versenyfutást az idővel és a szélmalomharcot egy hatalmas, lomha, hazugságokra épülő birodalom politikai reflexeivel. Az áldozatokról továbbra sem feledkezik meg a sorozat, a kórházi jelenetek egészen borzasztó tablóját nyújtják az emberi szenvedésnek, ám az első rész után inkább az a heroikus küzdelem kerül fókuszba, amit egy maroknyi ember vív a további katasztrófa megelőzéséért.
Mert az ugyan a mai napig nem teljesen tisztázott, hány halálesetet és megbetegedést lehet a csernobili katasztrófának tulajdonítani (a halottak száma a pár ezer és a több tízezer között ingadozik a becslésektől függően), abban viszont nincs vita, hogy a következmények sokkal, de tényleg sokkal durvábbak is lehettek volna. Ha például bekövetkezik egy második robbanás, akár Európa és Oroszország jelentős része is röpke évmilliókra lakhatatlanná válhatott volna. Dermesztő nézni és újraélni, milyen közel jártunk ehhez 1986 áprilisában, amikor hőseinknek egy olyan feladványt kellett villámgyorsan megoldaniuk, amihez nem létezett megoldóképlet. A helyzet rendkívüliségét a mentési munkálatokkal megbízott tudós, Valerij Legaszov szóvá is teszi a pártfunkcionáriusoknak, amikor azok lekezelően sürgetik:
Valami olyannal van dolgunk, ami még soha nem fordult elő ezen a bolygón!
– mondja elcsukló hangon. És bármilyen pozőrnek is tűnik ez a mondat elsőre, a füstölgő reaktor tövében semmi túlzás nincs benne. A katasztrófafilmek szokásos megalomániája hirtelen valós téteket kap, hiszen az emberiség kipusztulása itt nem egy lusta forgatókönyvírói fogás, hanem tényleg reális opció. Épp ezért annyira frusztráló a szovjet vezetés ösztönös reakciója, amely a szembenézés és cselekvés helyett sokáig tagadással, titkolózással és politikai mantrával próbálta kezelni az esetet. Köztudott, hogy sem a helyieket, sem a nemzetközi közvéleményt nem tájékoztatták, mert ilyen kínos malőr ugyebár nem történhet, így nyilván nem is történt meg a dicsőséges Szovjetunióban. A Csernobil torokszorítóan ábrázolja ezt a nagyszabású, kollektív önámítást, ami mögött sok évtizedes társadalmi idomítás áll.
Szépen feltárul, hogy a valóság tagadásának ez a zsigeri ösztöne átszövi az apparátust teljes idegrendszerét: több mérnök már a robbanás éjszakáján közli főnökével, hogy a saját szemével látta, hogy megsemmisült a reaktor magja, de a pozícióját féltő Gyatlov elvtárs ezt puszta hallucinációnak nevezi. Ez az őrjítő szómágia aztán megismétlődik az összes felsőbb szinten, míg végre a csúcson lévő Gorbacsov is kénytelen szembenézni a valósággal. A sorozat olvasatában ez leginkább a már említett Legaszovnak (Jared Harris) és két fő szövetségesének, Ulana Homjuk (Emily Watson) atomfizikusnak és Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettesnek köszönhető (Stellan Skarsgard), akit megbíznak a mentési munkálatok irányításával. Scserbina karakterfejlődése különösen izgalmas szál, őt ugyanis egy vonalas pártemberként ismerjük meg, aki átlépi a saját korlátait. A látottak hatására szép lassan megrendül a szovjet rendszerbe vetett hite, amelynek szolgálatában egész életét töltötte. Innentől kezdve hármuknak közösen kell lavírozniuk az atomfizika és a pártállam könyörtelen mechanizmusai között, hogy elkerülhessék a legrosszabb forgatókönyvet. Épp ezért mutat túl a Csernobil a biztonságos atomenergia és a Szovjetunió témakörén. A történelmi illúzió tökéletesen működik, még annak ellenére is, hogy a szereplők angolul beszélnek, de bármilyen aprólékosan idézi is meg a korszakot, közben univerzális kérdéseket feszeget politika és tudomány viszonyával kapcsolatban.
Mi az ára a hazugságnak? Nem az, hogy összetévesztjük az igazsággal. A valódi veszély az, hogy ha elég sok hazugságot hallunk, úgy az igazságot már fel sem ismerjük. Akkor mihez kezdünk? Csak az marad, hogy elveszítünk minden reményt az igazságra, és inkább belenyugszunk a kitalációkba.
Ez például nem egy tavalyi értekezés a post truth, a fake news és az alternatív tények korszakából, hanem a sorozat nyitómondata Legaszovtól, ami a kontextusból kiragadva, tökéletesen megállja helyét a történelmi kontexusban és 2019-ben is. Ezt a párhuzamot a Scserbinát alakító Stellan Skarsgard is kiemelte, mikor Londonban kérdezhettük: őt egyre inkább aggasztja a tudományba vetett bizalom megrendülése és populista vezetők általi tudatos rombolása.
A Csernobil tele van ilyen áthallásos mondatokkal, amik akár ma is elhangozhatnának, amikor a világ legerősebb országának elnöke a tudósok figyelmeztetései ellenére is kínai hoaxnak nevezi a klímaváltozást, és kilép a párizsi klímaegyezményből. Az áthallásosság és szájbarágás között persze vékony a határvonal. A kiszólások is könnyen didaktikussá is válhatnának, ha középszerűbb színészek szájából hangoznának el, de Skarsgard, Emily Watson és Jared Harris hihetetlen drámai töltettel és pszichológiai tartalommal tölti meg őket. Nem egy tanmese kétdimenziós szereplői, hanem húsvér karakterek, akiknek személyes sorsát magával sodorta a történelem szökőárja.
A szereplők mellett a sorozat feszült atmoszférája is iszonyú erős, tökéletesen teremti meg a szovjet hétköznapok szürkeségébe csomagolt apokalipszis baljós kontrasztját. Bár ez nem meglepő teljesítmény attól a Johan Rencktől, aki nemcsak Breaking Bad– és Vikingek-epizódokat rendezett, de David Bowie utolsó, zseniális klipjeit, a Black Start és a Lazarust is összehozta. Craig Mazin árnyalt és tűpontos forgatókönyve már sokkal meglepőbb, hiszen ő eddig csak a Másnaposok 2-3-at és a Horrorra akadva 3-4-et tudta felmutatni a filmográfiájában. A Csernobil első három része tökéletes példája annak, hogy lehet egy elképesztően bonyolult és vitatott történetet érthetően elmesélni, anélkül, hogy túlzottan leegyszerűsítenénk. Ha az utolsó részek is tartják ezt a színvonalat, az év egyik legjobb sorozata lesz, ami mindent megtesz azért, hogy ne felejtsük el a szörnyű leckét.
Csernobil, HBO, öt epizód, Értékelés: 9/10
Kiemelt kép: HBO
