Az én memóriám világéletemben rémes volt
– írta Karl Ove Knausgård már az első kötetében annak a hatrészes önéletrajzi sorozatának, ami magyarul összesen úgy 3500-4000 oldalt tesz majd ki. Egyelőre azonban idehaza még csak az első négy rész jelent meg, a legutóbbi, az Élet című éppen a napokban, a könyvfesztiválra időzítve.
Knausgård az Instagram-fiók nélküli Insta-celeb
A norvég író 39 éves volt, mikor elkezdte írni hatalmas önéletrajzát. Ez önmagában is szokatlan, hiszen ilyen típusú művet nem ennyi idősen szoktak írni. Általában olyan emberek közölnek ilyet, akik „visszatekintenek” az életükre, és nem olyanok, akik „még élik” az életüket. Másrészt mi lehet érdekes egy olyan ember életében, akivel tulajdonképpen nem történt semmi különös? Legfeljebb annyi különbözteti meg őt többségünktől, hogy kiadott két – főként Skandináviában – jó kritikát kapott könyvet.
De akkor miként adnak el kvázi önéletrajzából félmillió darabot? Miért fordítják le 35 nyelvre? És igaz, hogy
egy idő után fárasztó, fűrészporízű és unalmas,
ahogyan azt Bán András Zoltán írta még az első könyv után, az első könyvről?
Népszerűségében biztosan van valamennyi szerepe a címnek: Min Kamp, azaz Harcom. Németül: Mein Kampf. Igen, ugyanaz, mint Hitler hírhedt irománya. Németországban ki se merték ezzel a címmel adni, Magyarországon pedig a két cím vegyítésével lett meg a kötetek címe Halál, Szerelem, Játék, Élet, Álmok, Harcok, illetve alcímként Harcom 1., Harcom 2. stb.
Knausgård, szerkesztője és kiadója is tudta, hogy ez a cím polgárpukkasztó lesz. Sokan fel is háborodtak, még családtagjai is.
Ez a hozzáállás egyébként sem áll távol az írótól. Könyveiből kiderül, negyvenes éveiben sem tud, és nem is akar átlagos polgári életet élni. Borzalmasnak tartja, hogy miközben „valami fenséges dolgot” akar írni, ebben megakadályozza, hogy a gyerekét pelenkáznia kell, fel kell vállalnia a feleségével való konfliktusokat, szóval minden olyanba bele van kényszerítve, amit ő alapvetően nagyon nem akar. Ő magányos szeretne leginkább lenni. Ezért is van értelme a Harcom címnek. Már azon túl, hogy a hatodik részben a fiatal Hitler és önmaga között is párhuzamot von egy úgy 400 oldalas, állítólag túlírt esszébetétben.
A Harcom előtti időszakában küzdött azzal, hogyan nyúljon szöveghez, nem találta meg a módot, hogyan közöljön bármit is. Apja halála kellett ahhoz, hogy úgy tudjon írni róla, ahogy szeretne. Ez indította el az önéletrajz megírásában. Meg a felismerés, hogy ha a családja, a gyerekkora és az ezekkel járó traumák megnehezítik abban, hogy valami nagyszerűt írjon, akkor ennek az akadálynak kell a témájának lennie.
Mostanában rengetegen nyúlnak az önéletrajz műfajához, saját életük rendkívül aprólékos bemutatásához. A magyar irodalomból Bartók Imre legutóbbi könyve, a Jerikó épülje vagy Nádas Péter Világló részletekje jó példa erre. Ám Knausgård mindemellett kilóg a sorból, mert
Bemutatja az életét, és bár vannak a köteteknek fő témái, az elsőnek az apja halála, a másodiknak a szerelmei, a családi élete, a harmadiknak a falusi gyerekkora, a kötetek nem követnek időrendiséget. Egyrészt azért sem, mert az első kötet nem a 40 év körüli Knausgårdról, a második nem a 20-30-asról, a harmadik szintén nem csak az író gyerekkoráról szól. Ugrál a szövegekben, néha észre sem veszi az olvasó, de egy oldal elején, még a tizenéves Knausgårdról van szó, aztán hirtelen átcsap egy műelemzésbe (például Rembrandt egy időskori portréjára), majd hirtelen azt vesszük észre, hogy napjaink Knausgårdja került terítékre. Olykor csapongónak tűnhet, de nem az, inkább olyan, mintha valaki elkezdene mesélni egy barátjának, a történet közben meg időről időre eszébe jut még valami.
Az első két kötet még keretes szerkezetű is. Az első azzal kezdőik, amikor életében először szembesült a halállal, annak mibenlétét szerette volna megismerni, majd azzal zárul, hogy apja halála rávilágított, mi is a halál. A második azzal kezdődik, ahogy három gyerekével és feleségével végigszenved egy élményparki látogatást, majd végül ennek a történetnek a végével fejeződik be.
Úgy játszik, ahogyan egy Insta-celeb is teszi. Ők is borzalmasan részletesen beszámolnak képeikkel, storyjaikkal az életükről, de a legjobbak arra vigyáznak, hogy ne váljanak közben unalmassá, nem elég, ha csak a kedvenc sminkjeiket mutatják be, az arcuk, pilláik fotózása közben beszámolnak arról is, mi történt velük aznap, milyenek voltak tíz éve, gyerekkori képeket mutogatnak. Minden Insta-sztárnak megvan a maga fókusza, valakit alapvetően azért követnek, mert sportoló, valakit, mert remek az ízlésük ruhákban, zenében, sminkben, könyvekben vagy valami egész másban. Nem posztolnak ki mindent egyszerre, részben mert tematikailag nem férne egymás után minden, részben nem is lőnék el egyszerre az összes töltényüket.
Knausgård sem bontja ki azonnal a történeteket, az első könyvből kiderül, hogy apjával korántsem volt felhőtlen a kapcsolata, hogy passzívan agresszív volt vele és bátyjával is, de csak a harmadik kötetben, a gyerek Knausgård elbeszéléséből derül ki, hogyan vált ilyenné a kapcsolatuk, és hogy nem csak passzívan volt agresszív az apa. Az Instagram Highlightsokban szépen össze lehetne gyűjteni külön-külön témák szerint a könyveket.
Egy igazi macsó, akinek a feje búbjára se kívánkozik sokszor a család, a lelke mélyén viszont nagyon is törékeny. Erős(nek tűnik), mégis megmutatja azt is, hogy tele van kétségekkel, hogy erős akar lenni apja halála után, de folyamatosan elbőgi magát. Egy ember, aki nem szégyelli olvasói/követői elől gyengeségeit, vagy akár hiúságát, nárcisztikusságát, ez az őszinteség pedig a XXI. században igencsak vonzó.
Knausgård a „hazug”
Knausgård szépen játszik az idővel és ez nem csak az időbeli ugrálásokkal teszi befogadhatóvá történetét, hanem azzal is, ahogy elhúzza, rövidíti az egyes cselekményeket, az apja után maradt romos ház pár napos kitakarítása közel 200 oldal, míg apja félig elszívott cigije alatt a nagyanyja nemcsak felmelegít, hanem végül össze is üt egy vacsorát. Az egyik egy fontos történés, apja emlékének megtisztítása is az a takarítás, míg a másik kvázi lényegtelen a történet szempontjából.
Ahogy az állítólag rémes a memóriája gyerekkori helyszíneit is tűpontosan írja le, én ezzel szemben már arra is nehezen emlékszem, mi volt egy öt éve épült ház helyén, noha nap mint nap elutaztam a telek mellett. Egyébként egy egész érdekes játék a Google Mapsszel megkeresni a helyszíneket, viszonylag könnyű is behatárolni őket. Vagy ott van, hogy nem egy nagy gourmet, miközben egészen aprólékosan számol be arról is, mit vásárol meg a boltban, milyen vacsorát készít a vendégeiknek, milyen ételekkel várják őket a gyerekzsúron, milyen uzsonnát készített nekik apjuk. Az Instagram kedvenc témája a kölyök háziállatok mellett.
Az önéletrajz fiktív részeit pedig szépen belesimítja a valós történtekbe. Eleve a narrációjával, hogy Karl Ove Knausgård Karl Ove Knausgårdról ír, az a célja, hogy annak életét a lehető legvalósabban írja meg, másrészt az idősíkok váltásával, valamint a filozófiai, esztétikai elmélkedéseivel is elrejti a valós történtekben a kitaláltakat. De ez egyáltalán nem zavaró, sőt alig észrevehető.
Mindemellett erre enged következtetni, hogy noha ő arra törekedett, hogy élete a legkönyörtelenebbül és legőszintébben kerüljön az olvasók elé – talán igazat is ír –, családja dühét nem véletlen válthatta ki a könyveivel; nagybátyja perrel fenyegette, első felesége még válaszul rádiós dokumentumműsort is készített, második, egyébként is bipoláris zavarral küzdő felesége pedig idegösszeomlást kapott. Már régebben különköltöztek, mikor 2016-ban el is váltak.
Knausgård a festő
Az is hasonlóság az író és az instagramosok között, hogy képekben kommunikálnak. Knausgård írásaiban többször visszaköszönnek festők és fényképészek munkái. Egy helyütt azt írja, azért olyan fontosak neki, mert „nincsenek bennük szavak, nem elgondolások”. A másik pedig a forma, a forma mindenhatósága.
Írni annyit tesz, mint kihúzni a létezőt annak az árnyékából, amit tudunk. Az írás erről szól. Nem arról, ami ott történik, nem arról, ami ott zajlik, hanem magáról az ottról.
Apjáról is azért nem tudott írni, azért nem tudta elkezdeni a Harcom írását, mert túl közeli volt, halálával viszont el tudott távolodni, más formába tudta kényszeríteni a kapcsolatukat, „ami mégiscsak előfeltétele az irodalomnak”.
Ez az írás egyetlen törvénye: mindennek meg kell hajolnia a forma előtt.
Karl Ove Knausgard Harcom köteteit a Magvető adja ki, az első kettőt Petrikovics Edit, a második kettőt Patat Bence fordításában.
Kiemelt kép:Bernd von Jutrczenka/dpa/AFP
