Militaryzöldben esküdött a feminista Prada lány

„Hát kérem, borzalmasan tudnak veszekedni!” – jegyezte meg egyszer egy újságírónak Germano Celant, a Prada művészeti alapítvány intézője, mikor főnökeiről volt szó, és ez a megjegyzése azóta már szállóigévé vált, a világ összes pletykarovatát bejárta.

Mit is lehetne erre mondani? Hiszen még emlékszünk rá, hogy Miuccia és Patrizio ismeretsége egy nem is olyan apró „nézeteltéréssel” kezdődött! Vagy mondjuk úgy, hogy egy izgalmas filmet már az első kockájáról fel lehet ismerni?

No, de a vélemények helyett beszéljenek inkább a tények, s azok kétségtelenül arról mesélnek, hogy azért van valami nagyon erős kohézió a felszín alatt. Hiszen sikeres üzleti hódításaik első, zilált és stresszes éveiben ők egymásra is találtak időt. Patrizio Bertelli akkoriban rengeteg tennivalója mellett egy másik fontos döntésre is elszánta magát. Ezúttal a magánéletéről volt szó.

Akkor már egy hosszú, és az ő jellemzésük szerinti „egészségesesen viharos” ismeretség állt a hátuk mögött, s így tudhatta, hogy mit vállal, amikor 1987-ben az oltár elé vitte a milánóiak kedvencét. Igaz, hogy a szó szoros értelemben vett oltár helyett az esküvőt az arezzói városházán tartották, ami jobban illett a feminista Prada lány politikai credójához, és a vőlegény antikonvencionális egyéniségéhez is. Csak úgy szerényen, családtagokkal, barátokkal és néhány alkalmazottal, mindent összevetve alig száz-egynéhány résztvevővel. Noha egyiküket sem lehetett volna lelkes huszonéves fiatalnak mondani, azért megvolt a dolog romantikája. Maga a dátum is erre utalt: február tizennegyedike, Bálint-nap volt!

Miuccia ruhaválasztása egyik kedvenc színére, a militaryzöldre esett, Patrizio pedig egyszerű szürke öltönyben jelent meg a polgármester előtt. A nászutat már lebonyolították, Leningrádban voltak, közös szenvedélyüknek hódolva hosszú napokat töltöttek el az Ermitázs nagyszerű képei között. Erre az esküvő után idejük sem lett volna, mert Bertelli máris újabb, lehetetlen ötleteket forralt.

– Bizonyára jól jött a fellegekben járó Prada-háznál egy ilyen ízig-vérig üzletember, aki időnként visszahúzza magát a földre – jegyezték meg bátortalanul Miucciának az újságírók az esküvő után, amikor a férjére terelődött a szó.

– Persze hogy nagy szerencse a Bertelli – vágta rá ő azonnal –, mert én már csak így hívom, a vezetéknevén, ahogy a gimiben szoktam a haverokkal – tette hozzá magyarázatképen –, lehet, hogy hóbortosan hangzik, de én ezt így szeretem, és nem engedek belőle!

Bonyolult dolog Pradának lenni, érik meg lassan az emberben, valószínűleg ugyanolyan bonyolult, mint a sikerhez vezető út. Az őt jellemző rafinált minimalizmus akkor igazán jó, ha valami komplikáltból tisztul le, mint a finoman ülepedő, ízes borpárlat. Lehet, hogy ezért is tetszik előbb a divatkritikusoknak, újságíróknak, és csak később a nagyközönségnek.

„Sokszor meghökkentő, mindig eredeti, sohasem banális!” – és ezt a Susy Menkes és az Anna Wintour-kaliberű sajtóhatalmasságok értékelik leginkább. No, meg odarakhatjuk még férjét, „a Bertellit” is a tisztelők táborába, aki csak úgy emlegeti a feleségét, hogy „a Miuccia”.

Az esküvő egyébként nem sokat változtatott az életmódjukon. Sem akkor, sem később nem engedtek a jet set vagy a rohamosan növekvő világhír csábításainak. A vacsorákon, mikor a szaladgálós, hajtós napok után végre leül a család, általában a régi barátokat találjuk az asztal mellett. Építészeket, menedzsereket, néha egy-egy művészt – festőt, szobrászt, fotóst, happeningkitalálót, vagy éppen hímzőt és videomakert. Kedves barátjuk például Francesco Vezzoli.

Az ételek a milánói konyha szokásai szerint készülnek, sáfrányos, sárga rizs, vagyis risotto alla milanese kerül az asztalra, esetleg cserépedényben sült ízes articsóka, vagy a kicsit nudlisabb, kövérebb tésztaféle, a „papfullasztó”, a strozzapreti. Néha maga a háziasszony áll oda a tűzhely mellé, főleg, ha rizottót vagy egy jól kirántott bécsi szeletet kell elkészíteni, amit Olaszországban egyébként cotoletta alla milanesének hívnak. Sőt a pizzát is ügyesen süti, fiai nagy örömére. Ilyenkor nekiáll, előveszi a lisztet, az élesztőt, és gyúrja a tésztát.

Az asztalnál általában Bertelli viszi a szót, mesél, adomázik, ügyel a fogások rendjére is, és ha valaki koccintásra emeli a poharát, az biztos, hogy nem hiányzik belőle a bor.

Ha viszont lent, Arezzóban tartózkodnak, akkor inkább a toszkán konyha járja. Bevezetésképpen egy-két pirított kenyérfalat gazdagon megrakva vörösborba áztatott és hagymában sült csirkemájdarabkákkal, ami meghozza az ember étvágyát, azután jöhet, mondjuk egy tagliatelle-tészta vaddisznóraguval. Ami az italokat illeti, fent Milánóban inkább a pezsgős fehér-, Toszkánában pedig inkább a testes vörösbor járja, de arról, hogy ne fogyjon ki a poharakból, mindig gondoskodnak. Desszertnek általában a szicíliai cukrászmesterek cukros-mandulás édességeit kínálják, ami szintén komoly hozzáértésre vall.

Nagy ritkán, s főleg ha olyan kedvében van, előfordul, hogy Miuccia énekel valamit a társaságnak, csak úgy unplugged, minden hangszeres kíséret nélkül. Nem egy Rita Pavone- vagy Celentano-slágerre kell gondolni, de még csak nem is egy „O sole mió”-ra, viszont ha operarészletre tippelünk, akkor már langyos a találgatásunk, s ha a Toscából, akkor meleg, sőt tűz! A bennfentesek szerint a taps ilyenkor sosem marad el, és szerencsére a ház asszonyának nem száll a fejébe a dicsőség.

A vacsoraasztalnál gyakran megjelennek a fiúk is, Lorenzo és Giulio.

– Értük lemondtam arról a kevés szabadidőmről is, ami még maradt volna – mondja néha Miuccia Prada –, utazásokról, kikapcsolódásról, de egy pillanatát sem bánom!

Egyébként az alapítvány intézője, Germano Celant még azt is elmondta, hogy Patrizio és Miuccia gyakori vitáik ellenére is tökéletesen kiegészítik egymást. Az egyik tiszta intellektus, a másik meg csupa energia és vállalkozó kedv.

S, hogy mit mondott „a Bertelli” a boldogító igen után?

„Hosszú távra biztosítottam magamnak egy tehetséges tervezőt!”

Tibor Michaels: Prada – Az ördög és a szenteltvíz

Európa Könyvkiadó, 2017