Halálos terrorban tartotta gyönyörű feleségét az őrült férj

Az éhség okozta görcsök adták az ötletet, hogy vak­bélgyulladást színleljek, hogy Jack kénytelen legyen kórházba vinni, mert úgy gondoltam, ott legalább meghallgat majd valaki. Amikor aztán csak hozott ennivalót, ahogy ígérte, már másnap késő este volt, vagyis negyvennyolc órája nem ettem semmit. Nehéz volt alig ennem, közben fogtam a hasam, és nyög­décseltem, hogy görcsöl, ugyanakkor hálás voltam a görcsöknek, mert hitelesebb volt a fájdalmam.

Sajnos Jacket nem hatotta meg, ám amikor kétrét görnyedve talált másnap reggel, hajlandó volt hoz­ni a kért aszpirint, bár a szeme láttára kellett lenyel­nem.

Estére már fetrengtem az ágyon, és éjjel addig dörömböltem az ajtón, amíg bejött megnézni, miért zajongok. Közöltem, hogy nagy fájdalmaim vannak, kértem, hogy hívjon mentőt. Elutasított, de azt ígér­te, ha másnap is rosszul leszek még, orvost hív.

Nem ilyen eredményt akartam, de a semminél ez is több volt, és gondosan elterveztem, mit fogok mondani az orvosnak, okulva a thaiföldi tapasztalatból, tudtam, nem szabad hisztériásan beszélnem.

Arra nem számítottam, hogy Jack az orvosi vizs­gálat alatt is velem marad, és miközben fájdalmat mímeltem, valahányszor csak a doktor a hasamhoz ért, szélsebesen járt az agyam, mert tisztában voltam az­zal, hogyha nem ragadom meg a pillanatot, az egész komédiázásom és koplalásom nem ér semmit. Amikor megkérdeztem az orvost, beszélhetnénk-e négy­szemközt, mintegy arra utalva, hogy nőgyógyászati bajom lehet, diadalt éreztem, amikor arra kérte Jacket, menjen ki.

Később csodálkoztam, miért nem gondoltam rá, hogy Jack azért hagyta el készségesen a szobát, mert nem tartott attól, hogy kettesben maradok a doktor­ral. Az orvos együttérző mosolyát sem találtam gya­núsnak, amikor közöltem vele, hogy fogságban tarta­nak. Csak amikor kérdezgetni kezdett állítólagos ön­gyilkossági kísérleteimről és depressziómról, akkor értettem meg, hogy Jack mindenre felkészítette, még mielőtt betette a lábát a szobámba. Kétségbeesetten kérleltem, higgye el, hogy Jack nem az, akinek látszik, és elismételtem, amit ő mesélt nekem, hogy agyon­verte az anyját, amikor még szinte gyerek volt, és hagyta, hogy az apja vigye el a balhét. De már mialatt beszéltem, éreztem, mennyire valószínűtlenül hang­zik az egész, és amikor az orvos Prozacot írt fel, már annyira hisztériás voltam, hogy bízvást elhitte: Jack igazat mondott, és feltűnési viszketegségben szen­vedő mániás depressziós vagyok.

Ezt iratok is bizo­nyították: az orvosi jelentés arról, hogy túladagoltam magam, és a thaiföldi szálloda igazgatójának levele a viselkedésemről érkezés után.

Porig sújtott, hogy nem sikerült meggyőznöm az orvost arról, hogy igazat beszélek, és az előttem ál­ló feladat ismét megoldhatatlannak látszott. Ha egy profit nem tudok rábeszélni, hogy fontolja meg, amit mondtam neki, hogy is sikerülne meggyőznöm bárki mást? És ami még a dologhoz tartozik, hogy lennék képes bárkivel nyíltan beszélni, amikor Jack csak­is úgy enged kommunikálni a külvilággal, ahogy ő akarja.

Elolvasta a bejövő e-mailjeimet, és ha nem dik­tálta a választ szóról szóra, akkor mögöttem állt, és minden szót ellenőrzött. Minthogy éjjel-nappal a szobámba voltam zárva, a telefonálók csak üzenetet hagyhattak a rögzítőn, ha Jack nem volt otthon, hogy felvegye. Ha személyesen velem akartak beszélni, azt mondta nekik, zuhanyozom vagy vásárolni mentem, majd visszahívom őket. És ha engedte, hogy bárkit visszahívjak, hallgatta, mit beszélek. De nem mertem tiltakozni, mert a beszélgetésem az orvossal azzal járt, hogy további egy hétig nem mehettem Millie-hez, és a szobámból eltűnt a tea meg a kávé. Tudtam, ha a közeljövőben látni szeretném a húgomat, muszáj pontosan úgy viselkednem, ahogy Jack akarja, legalábbis egy ideig. Ezért zokszó nélkül tudomásul vet­tem a rám rótt korlátozásokat. Amikor ételt hozott – akkor még reggel és este –, közömbösen, alázatosan, jámboran ültem az ágyon.

Közeledett a szüleim Új-Zélandra költözése, és gyanúsnak találták a betegséget, amely akadályozott Millie látogatásában. Hogy eszükbe se jusson meglá­togatni, Jack azt mondta nekik, valószínűleg fertőző, de az első telefonhívásaik alapján tudtam, inkább at­tól tartottak, hogy miután férjhez mentem, megcsap­pant az érdeklődésem Millie iránt.

Egyszer láttam őket, mielőtt elutaztak, amikor el­jöttek egy gyors búcsúzásra, és akkor láttam az első emelet többi helyiségét is.

El kell ismernem Jack telje­sítményét; nemcsak úgy eldugta az összes holmimat, hogy a hálószobámról elhitték, hogy az egyik ven­dégszoba, de szétszórta néhány ruhadarabomat is a saját szobájában, hogy elhiggyék, ott is szoktam alud­ni.

Szerettem volna elmondani a szüleimnek az iga­zat, a segítségüket kérni, de Jack karja a vállamra nehezedett, és nem jött meg a bátorságom.

Talán mégis mondtam volna valamit, ha nincs ott Millie szobája. A szüleim megcsodálták a halványsár­ga falakat, a gyönyörű bútort, a párnákkal megrakott, négyoszlopos ágyat, én pedig képtelen voltam elhin­ni, hogy Jack ennyi mindent tett volna Millie ked­véért, ha valóban gonosz szándékai lennének vele. A szoba reményt adott, reményt, hogy Jack lelke leg­mélyén mégis maradt csöppnyi tisztesség. Hogy en­gem uralhat, de Millie-t szabadon hagyja.

Egy héttel a szüleim elutazása után Jack végül el­vitt meglátogatni Millie-t. Öt hosszú hét telt el az óta, hogy hazaértünk Thaiföldről, Millie lába meggyógyult, elvihettük ebédelni.

Ám a ránk váró Millie egé­szen más volt, mint az a boldog kislány, akit otthagy­tam.

Kifogást keresve Millie viselkedésére, azt mondtam Jacknek arról, hogy Millie nem akarja, hogy velünk éljen, nyilván nem értette meg, hogy a házasságkötés azt jelenti, hogy Jack mindig velem lesz, Millie pedig nem akar rajtam osztozni. Egy pillanatig sem hittem, amit mondtam – Millie nagyon jól tudta, a házasság együttélést jelent –, azt viszont tudtam, hogy meg kell fejtenem Millie Jackkel kapcsolatos viselkedését, mielőtt Jack beváltja az elmegyógyintézetre vonatkozó fenyegetését. Csakhogy Jack szüntelenül velem volt, figyelte minden mozdulatom, így nem tudtam, hogy leszek képes négyszemközt beszélni Millie-vel.

A lehetőség a szálloda volt, ahová Jack vitt ebé­delni minket. Ebéd után Millie megkért, kísérjem el a mosdóba. Elérkezettnek látva az esélyt, felálltam, mire Jack közölte Millie-vel, hogy tökéletesen képes egyedül is kimenni. De Millie megmakacsolta magát, egyre hangosabban követelőzött, és Jack végül engedett. Így aztán velünk jött. Amikor látta, hogy a női mosdó egy kis folyosó végén van, ahová nem kísérhet el minket anélkül, hogy gyanakvást keltene, vis­szarántott, és figyelmeztetett, a suttogásától kirázott a hideg, hogy ne merjek mondani Millie-nek – és senki másnak se – semmit, majd hozzátette, hogy a folyosó végén vár minket, és igyekezzünk.

– Grace, Grace – mondta Millie, mihelyt kettesben maradtunk –, Jack rossz, nagyon rossz. Lökött, lép­csőn ő lökött le!

Az ajkára tettem az ujjam, hogy csöndesebben, és ijedten néztem körül. Hosszú ideje ekkor volt először szerencsém: a fülkék üresek voltak.

– Nem, Millie – suttogtam, mert attól féltem, Jack mégis végigjött a folyosón, és az ajtó előtt hallgatózik. – Ő nem tenne ilyet.

– Lelökött, Grace! Esküvős házban, Jack nagyot lö­kött, így! – Megütötte a vállam. – Jack bántott, eltört a lábam.

– Nem, Millie, nem! – csitítottam. – Jack jó ember.

– Nem, nem jó. – Millie hajthatatlan volt. – Jack rossz, nagyon rossz.

– Nem szabad ezt mondanod, Millie! Ugye nem mondtad el senkinek? Senkinek nem mondtad el, amit most nekem?

Hevesen rázta a fejét.

– Mindig Grace-nek először. De most elmond Janice-nek is, hogy Jack rossz.

– Nem, Millie, senkinek nem szabad elmondanod!

– Miért? Grace nem hiszi.

Járt az agyam, hogyan értethetném meg vele. Ekkor már tudtam, hogy Jack mindenre képes, kivált, ami­kor eszembe jutott, hogy nem akarta, hogy Millie ko­szorúslány legyen.

– Figyelj, Millie. – A két kezembe vettem a kezét. Tudtam, hogy Jack gyanakodni fog, ha soká elma­radunk. – Játsszunk? Titkos játékot, csak mi ketten? Emlékszel Rosie-ra? – kérdeztem, arra a képzeletbeli barátnőre gondolva, akit kicsi korában kitalált, és rá­fogta a saját csínytevéseit.

Hevesen bólintott.

– Rosie csinál rosszat, Millie nem.

– Igen, tudom – mondtam komolyan. – Nagyon csintalan volt.

Millie olyan bűntudatos képet vágott, hogy elmo­solyodtam.

– Én nem szeret Rosie, Rosie rossz, mint Jack.

– De nem Jack lökött le a lépcsőn.

– De – makacskodott.

– Nem, nem ő. Valaki más.

Gyanakodva nézett rám.

– Ki?

Elkeseredetten kerestem egy nevet.

– George Clooney.

Millie először némán meredt rám.

– Dzsordzs Kúúni?

– Igen. Nem szereted George Clooney-t, igaz?

– Nem, nem szeret Dzsordzs Kúúni – helyeselt.

– Ő lökött le a lépcsőn, nem Jack.

Ráncolta a homlokát.

– Nem Jack?

– Nem, nem Jack. Szereted Jacket, Millie, nagyon szereted Jacket. – Egy kicsit megráztam. – Nagyon fontos, hogy szereted Jacket. Nem ő lökött le a lép­csőn, hanem George Clooney. Érted? Szeretned kell Jacket, Millie, a kedvemért.

A szemembe nézett.

– Te fél.

– Igen, Millie, én félek. Ezért kérlek, mondd azt, hogy szereted Jacket. Nagyon fontos.

– Én szereti Jack – mondta engedelmesen.

– Jó, Millie.

– De nem szereti Dzsordzs Kúúni.

– Nem, egyáltalán nem szereted George Clooney-t.

– Ő rossz, lelökött lépcsőn.

– Igen, ő volt. De nem kell elmondanod senkinek. Nem kell elmondanod, hogy George Clooney lelökött a lépcsőn. Ez titok, mint Rosie. Azt viszont mindenki­nek el kell mondanod, hogy szereted Jacket. Az nem titok. És Jacknek is azt kell mondanod, hogy szereted. Érted?

– Értem. – Bólintott. – Kell mondani Jacknek sze­reti.

– Igen.

– Mondani nem szereti Dzsordzs Kúúni?

– Igen, azt is mondhatod Jacknek.

Közelebb hajolt hozzám.

– De Jack Dzsordzs Kúúni, Dzsordzs Kúúni Jack – suttogta.

– Igen, Millie, Jack George Clooney, de ezt csak mi ketten tudjuk – súgtam. – Érted, mire gondolok? Ez titok, a kettőnk titka, mint Rosie.

– Jack rossz, Grace.

– Igen, Jack rossz ember. De ez is a mi kettőnk titka. Nem szabad elmondanod senkinek.

– Én nem élni vele. Én fél.

– Tudom.

– Te mit csinálni?

– Még nem tudom, de találok megoldást.

– Ígérni?

– Ígérem.

Ismét a szemembe nézett.

– Grace szomorú.

– Igen, Grace szomorú.

– Nem aggódni, Millie itt. Millie segíteni.

– Köszönöm – öleltem meg. – Ne feledd, Millie, szereted Jacket.

– Én nem felejti.

– És nem szabad azt mondanod, hogy nem akarsz vele élni.

– Nem mondani.

– Jól van, Millie.

Odakinn Jack türelmetlenül várt ránk.

– Mi tartott ilyen sokáig? – nézett rám gyanakodva,

– Mensi – mondta fontoskodva Millie. – Amikor mensi, kelleni sok idő.

– Sétáljunk egyet, mielőtt visszamegyünk?

– Igen, szeretni séta.

– Talán út közben akad fagylalt is.

Millie emlékezett rá, mire kértem, és Jackre mo­solygott.

– Millie köszöni, Jack.

– Úgy látszik, visszatért a jó hangulata – jegyezte meg Jack, amint Millie előttünk ugrándozott.

– A mosdóban elmagyaráztam neki, hogy mivel házasok vagyunk, az a normális, ha mindig velem vagy, és osztoznia kell veled rajtam.

– Ha mindössze ennyit mondtál.

– Persze hogy ennyit mondtam.

 

B. A. Paris: Zárt ajtók mögött

Ulpius, 2016

Kiemelt kép: iStock