Deák Bill Gyula édesanyja tényleg nem kapott virágot?

Anyám? Dehogynem! Bár Kőbánya sose volt az a nagyon virágvivős hely. Miért kérded? Csíped azt a dalt?

Kölyökkoromban nem múlt el hét, nap se nagyon, hogy föl ne tettem volna a Rossz vér című bakelitet a Tesla NZC 431 típusú lemezjátszómra: „Anyáááám nem kapott viráágot, apám keze odavágott, aztán elhagyta a csaláádot, rossz vér, roosz vééér.” Biztos voltam benne, hogy ez itt Bill sztorija.

Az enyém az életérzés, a szegénység, az a talaj, amiből kinőttek a szövegek. Ez a lényeg. Nekem könnyű írni, mert rólam szól ez az egész, még ha nem is minden szó szerint. Témaötleteim ugyan akadtak, de magam sose írtam dalszöveget, nem vagyok egy jó tollú srác. Szerencsére mások megcsinálják helyettem. Mondta is a Hobo, micsoda mázlista vagyok, hogy fogalmaz helyettem ő és olyan kiválóságok, mint a kormorános Horváth Attila és Koltay Gergely. Amúgy az se kis művészet, hogy rátedd a versre a dallamot, Pavarotti is „csak” énekel, mégis ismeri a nevét a világ. Nagyon lentről jöttem, gyerekkoromban hatan éltünk egy ötször ötös szobában, lavórban fürödtünk, vécé a folyosó végén. A blues egy érzés, amihez sok pofont kell kapni az élettől, és én aztán kaptam annyit, mint másik tíz. Szeretnek az emberek. És tudod, miért? Mert nem vagyok olyan gizda, mint sokan mások, akik elfelejtik, honnan indultak, hová tartoznak. Kérdezgetik, miért lakom még mindig Kőbányán, miért nem a Rózsadombon. Hát, mert ez a hazám. Itt érzem jól magam ebben az önkormányzati bérlakásban. Hiteles voltam, vagyok, és maradok, mert kizárólag olyan dologban veszek részt, ami összefér a blueszal. Hívtak a Hal a tortánba és a Vacsoracsatába, de nem álltam be bohóckodni. Sőt, hívtak az X-faktorba és a Voice-ba is, oda se mentem, pedig nem kis pénzt kínáltak.

Tehetségkutatózni is lehet elegánsan, szívvel, Presser Gábor megoldotta.

Ő nagyon nagy ember, szeretem. De én azért se mentem, mert nem fogok senki lelkivilágába beletaposni. Az is járt a fejemben, hogy néhány befutott zenésztársam azon aggódik, hogy a tehetségkutatók a nyakunkra hozzák konkurenciának az új hangokat, amire persze én azt felelem, hogy ha valaki annyira tehetséges, műsor nélkül is befut. Meg eleve arról szól ez az egész kutatósdi, hogy megcsináljuk az embereket, pár évig jut nekik némi hakni, aztán szegénykéim eltűnnek a süllyesztőben.

Mi lett volna Billből, ha budai úri gyereknek születik?

Tán betörő. Haha. Mit tudom én. Hál’ istennek, nem így történt. Ha fentről jönnék, nem tudnék semmit. Amúgy egyszer majdnem úrfiú lettem. Mert az orvost, a tanár urat, amikor elcseszte a bal lábamat, annyira kínozta a lelkiismeret, hogy felajánlotta, a nevére vesz, felnevel, kitaníttat, és ha meghal, rám száll a teljes vagyona. Állítólag anyám szépsége is szerepet játszott a tanár úr nagylelkű gesztusában. De a szüleim, bár iszonyú csórók voltak, nem adtak neki oda, annyira imádtak, anyám különösen, hiszen egyforma a lelkünk.

Első pofonnak elég nagy volt az a műtét.

Szar orvosi műhiba. Tizenegy éves voltam, futballoztam, megsérültem, bevittek egy rutinműtétre, és az orvos operáció közben megsértette a főütőeret. A műtős később elárulta, persze tanúskodni nem volt hajlandó, hogy a doki még élvezkedett is, hogy fröcsög a vér. Apámék feljelentették az orvost, de egy ügyvédtől azt kapták az arcukba, hogy a cipész a cipőt cseszi el, az orvos meg a beteget, nincs mit tenni. Pechemre annak idején még nem léteztek olyan tökéletes műerek, mint manapság, mesélték, rögtön lehetett tudni, hogy nagy a baj. Valahogy összevarrtak, begipszeltek, de tályogot meg trombózist kaptam, s hiába jegelték, zöldült, sárgult a lábam. Egy hét múlva visszatoltak a műtőbe, azt hittem, azért, hogy levegyék a gipszet. Hát, le is vették, a lábammal együtt. Amikor magamhoz tértem, felnéztem, a kórterem ajtaján volt egy ablak, mögötte anyámék, láttam, sírnak. Fel akartam kelni, hajtom félre a takarót, és hát nincs lábam, csak egy csonk bebugyolálva, alatta minden csupa vér. Az volt a kemény. Rettentően elkeseredtem, öngyilkos akartam lenni, még a kórházban bevettem egy csomó gyógyszert, de a nővérek időben kiszúrták, mit művelek. Aztán villámgyorsan összeszedtem magam, a gyereknek teste, lelke gyorsabban gyógyul, legalábbis látszólag, mint egy felnőtté. Pár hónap múlva már simán lábteniszeztem, mankóval ütöttem le a labdát, a többiek meg beszóltak, hogy ne csaljak, csak lábbal ér. Onnantól féllábbal oldottam meg. Aztán lett műlábam, azzal csináltam.

Hamar érkezett a második, a pálcás pofon.

Az is mekkora pech! A bal szememet is elveszítettem, egy hülye gyerek nádpálcával beleütött, miután a suliban összeszólalkoztunk. Sokat csúfoltak, százlábú meg ilyen hülyeségek. Túltettem magam rajta, rájöttem, hiába cukkolnak, féllábbal, félszemmel is vagyok olyan csávó, mint bárki más. Mindig azt mondtam, ha ezt dobta a gép, így kell továbbélni, ettől is csak jobb, igazabb, mélyebb lesz a blues. Úgy fogom fel, így tudok igazán példát mutatni másoknak küzdésből, tisztességből. Egy időben fogyatékkal élőket segítő cég arca voltam, plakátra is kitettek. Arról beszéltem, hogy sose szabad feladni, mert mindenkiben van érték. Küzdj! És sose hagytam magam.

A kis Deák Gyula verekedős srác volt?

Persze. Rossz fiú. Hú, rettenetesen. Vékony gyerek voltam, de az utca megedzett. Olyan kölkök között nőttem fel, mint Török Béka, a háromszoros olimpiai bajnok bokszoló. És később Kovács Kokó is onnan indult, a szomszéd lépcsőházban laktak. Kamaszként is benne voltunk minden csínyben, feszítettük a húrt, megesett, hogy a képembe üvöltötte a rendőr: vigyázz a pofádra, mert eltöröm a másik lábadat is!

Mire Bill?

„Próbáld meg!”

És?

Nem próbálta meg. Mázli. Viszont bevitt az őrsre, nem először jártam ott, megpofoztak, abban is volt rutinom. Visszanézve bizony megérdemeltem, elég csúnyán beszéltem velük. De hát hogy máshogyan beszéltem volna! Tudod, milyen dzsunga volt akkoriban Kőbánya? Ott minden férfi csúnyán beszélt.

Állítólag nagy focista lehetett volna Deák Gyusziból.

Bizony! Már apám is baromi jól focizott, de anyám, aki féltékeny asszony volt, nem engedte játszani, így hiába hívták az öregemet az amatőr válogatottba, nem mehetett. Pedig együtt nőtt fel Kispesten Puskásékkel, Bozsikékkal, játszott a Gránitban, mindenfele, lőtt gólt félpályáról. Tehetséges pali, szeretetre méltó ember, a családjának élt. És komoly szakember, első osztályú vasöntő volt a Gábor Áron Vasöntődében, csak azért nem vitte többre, mert anyám parancsára nem foglalkozhatott a politikával sem. Anyám tanult a történelemből, mindig azt kérdezte tőle: „És mi lesz a gyerekekkel, ha valamiért elvisznek?!” Még a pártba sem lépett be apám, igaza is volt, minek? Én profi futballistának készültem, fociztam mindenfelé, aztán kikötöttem az MTK-ban, hiszen a stadiontól egy vagy két villamosmegállóra, a Pongrác úton laktunk. Olyanok játszottak akkor a felnőttben, mint Brünyi, Karsai meg Koritár, hatalmas pengék. Tényleg lehettem volna én is nagyon nagy, akár világszintű, Magyarországon biztosan a legjobbak egyike. Mindennek együtt azóta is imádom a futballt, nem sértődtem meg rá.

Van egy több évtizedes vágyam. Az, hogy Bill kapitány csak nekem fejezzen be egy mondatot.

Melyiket?

„Szeretlek Erzsi, haver vagy János, csapat csak egy van…”

„Háháhá! Ó, a Ferencváros!”… Így oké?

Na, én mára megvagyok.

Hajrá zöldek!

Mi van Erzsivel, Jánossal?

Erzsi hatalmas szerelem, János pedig remek barát, de az élet elsodort minket egymástól. Nem tudom, mi lehet velük. De azt tudom, hogy a Ferencváros, az örök. Régen sokat jártam ki az Üllői útra, pár éve viszont kevesebb időm jut rá, legutóbb tán az új stadion avatóján, a Chelsea-meccsen láttam a csapatot. Barátom a Dani, a Böde, jár fel hozzám. A régiek közül Gerát szeretem. A még régebbiek közül pedig Nyilasit, Ebedlit. És Zsigát, a Zsiborás Gabit, isten nyugosztalja, ő is játszott az MTK-ban, mint én, a nemzeti válogatott edzésén esett össze, kómába került, és bár egy hétig még élt, úgy gondolok rá, mint aki a kapuban halt meg. A Fradi egy nagy család, és nekem, mióta az eszemet tudom, a család az első. Apámat már mondtam, anyám a dohánybeváltóban dolgozott, nem akárkivel: a Hofi szüleivel! Egyébként négyen voltunk testvérek, én vagyok a legidősebb középső, három fiú, egy lány.

Mi van velük?

Apám, anyám meghalt, az egyik testvérem, Ferenc is, de a másik kettővel összejárunk. Nem is lehet máshogyan, a vér a legfontosabb kapcsolat. A család minden. Az első melóhelyem is apámhoz kötődik, öt évet toltam le a vasöntődében. Műlábbal talicskáztam. Beletelt egy-két évbe, mire apám elintézte, hogy a teherportára kerüljek. Azt már szerettem, mert este hatkor leléphettem, rohanhattam próbára.

Az még a Sztár zenekar időszaka?

Az bizony! Fain csapat, Sárköziék, csupa jó kis roma gyerek, megnyertünk minden fesztivált. Amúgy bennem is keveredik ám minden, alighanem én vagyok a legrosszabb vérű ember Magyarországon, hahaha. A zenélés úgy kezdődött még kölökkoromban, hogy a Pongrác utcában szomszédunk volt Sárközi bácsi, kiváló cimbalmos, járt külföldre zenélni, és egyik alkalommal hozott a fiának egy gitárt. Na, onnantól az a srác mindig a húrokat tépte, én ordibáltam hozzá, a felnőttek pedig kiabáltak, hogy takarodjunk a lépcsőházból. Aztán, ahogy megtanultunk zenélni, egyre ritkábban kiabáltak, inkább kitárták az ajtókat, hadd hallják a muzsikát. Utóbb a Sztárral megnyertük az összes amatőr fesztivált. Ráadásul annak idején kemény volt ám a közönség, volt, akit megdobáltak, de engem sose bántottak. A szakmában viszont sokáig próbáltak elnyomni, azt mondták, a Deák Bill Gyula nem színpadképes, nem képernyőképes. Erre hivatkozva nem vett be egyetlen komolyabb zenekar sem, és ezt a dumát kaptam a pofámba az Országos Rendezőirodától is. Gondolj bele, mit érez ilyenkor az ember! Mindegy, ezt is túléltem. Pedig a félláb épp még érdekesebbé teszi azt, aki a színpadon van. Eleinte koncertre felvettem a műlábat, aztán eldobtam, kényelmesebb így. Rájöttem, amúgy sem vagyok egy alanydölony, akkor meg minek műlábazni, ha mankóval is szeretnek a nők.

Csajozós volt Bill kapitány?

Sokat csajoztam. Illetve leginkább ők szedtek fel. Hagytam. Akkor is tapadtak, amikor nagyon kövér voltam, száznegyven kiló. Szerették a lelkemet, én pedig szerettem őket. Ez ment, de csak míg fiatal az ember. Aztán megházasodtam, kétszer is.

Az első nem sikerült?

Előbb-utóbb megházasodik az ember. Erőltették anyámék, belementem, talán nem kellett volna. Aztán jött a második feleségem, nagyon, nagyon, nagyon szeretem, gondomat viseli.

A gondoskodásért cserébe szép dalt kapott: „Velem maradt asszonyom, ki este maga mellé húz, ez az igazi, az őszinte, a mindhalálig blues.”

Nem csak líra ám az életünk. Úgy vagyunk, mint az olaszok, kiabálunk meg minden, Szicília Kőbányán. De nem tart sokáig egy összeveszés: max tíz perc, és kiderül az ég. Jó dolog hazajönni, bármivel felcseszik az agyamat a világban, amint átlépem itthon a küszöböt, megnyugszom. Eszek egy jót, kávé, kártyázunk, közben kibeszélem, ami nyom, aztán nézek egy jó meccset, vagy kettőt, és nyugodtan alszom. A szeretet egyben tart. A családot pedig az asszony tartja egyben, már a jó asszony.

Van még egy Bill a famíliában.

Az unokám. A fiam simán Deák Tamás. Az ő fia viszont, az anyukája ötletére, Deák Bill Gyula. Anyakönyvezve! Csibész, tehetséges, szép gyerek, huszonkét éves, a Kőbánya SC-ben úszott, de a csajok miatt abbahagyta, pedig bajnokságokat nyert. Az a valami feláll, az ész megáll, így megy ez. Gyerek. Majd felnő. Szeretek apa lenni, és szeretek nagyapa lenni. Nagy a lelkem.

A You Tube-on a Bill kapitány imája alá kommentelte egy nő: „Jaj, Bill Kapitány! Akkora a lelked, hogy kár, hogy nem te vagy az apám!”

Sokat kaptam a közönségemtől, de sokat is adtam, már a Sztárban is, aztán pedig még inkább.

A Sztár után volt pár fellépés a Napsugár zenekarral, majd a Wanderersszel, a Lloyddal és a Syriusszal. Aztán jött a blues: Póka Egon levitte Billt a Hobo Blues Bandbe, és beindult a karrier.

Gyorsan hatalmas sztárok lettünk. A Pajtás nevezetű újságban meg az Ifjúsági Magazinban már akkor öt Hobo Blues Band szám szerepelt a magyar sikerlistán, amikor még egyetlen lemezünk sem jelent meg. Hatalmas tekintélyünk volt, lényegében attól, hogy mindenki megtanulta: a blues nem pop, a blues a dzsungel, a blues a mélység. A törzshelyünkön, az Erzsébet sörözőben nem ülhetett le akárki az asztalunkhoz. Orszáczky Jackie-vel dumáltunk ott sokat. Ő a legnagyobb zenész, akit valaha ismertem, itt lakik a szívemben, az ágyam fölött lóg a fotója: a fején svejci sapka, ő basszgitározik, én énekelek. Lehet, a következő száz évben nem születik még egy ekkora muzsikusunk. Ő emelt fel engem, egy kicsit, azt mondta, én vagyok a magyar blueskirály. Ráadásul jó ember is volt, Syrius-bulik után mondtam, megyek haza, üres a zsebem, mire ő: „Dehogy mész, jössz velünk, pénzzel ne foglalkozz.” Iszonyú szerencsés vagyok, mert életem során Jackie-n kívül is csodás zenészekkel játszhattam: Radics Béla, Bencsik Samu, Babos Gyula, Presser Gábor, Hobo. Sorolhatnám estig.

Kevés magyar banda létezett, aminek élén két olyan karakteres figura állt, mint Bill és Hobo. Olyan meg nincs is tán, amit két ennyire más világból érkezett arc tett naggyá: az egyik föntről, értelmiségi családból jön, a másik lentről, a vasöntöde mellől.

Az benne a csoda, hogy mégis működik a dolog. Sztárok föltűnnek, letűnnek, de ha Hobóval mi ketten akár már így hetven körül fölmegyünk a színpadra, abból biztos kisül valami.

A hetvenes évek végétől 1985-ig volt Bill a HBB tagja, és már közben szerepelt a Kopaszkutyában, plusz filmen, színpadon énekelte, játszotta az István a király Torda táltosát. És még 1983-ban kijött az első szólóalbum, a Rossz vér. Miközben 1984-ben a Hobo Blues Banddel is maradandót alkottak: megjelent a Vadászat. Duplaalbum, konceptlemez, rendszerkritika. Nem „csupán” blues, hanem irodalom is, egy-két generáció imája.

Mind hatalmas siker. A Vadászaton tizenhárom számot énekeltem!

Mégis tüske lett a köröm alatt abból az albumból, és a következő évben, lényegében a zenekar pályafutása csúcsán Bill elhagyta a HBB-t. Sok „csövi” sírt emiatt.

Nem szívesen tettem, de hagyjuk, végre jóban vagyunk a Hobóval, ne bántsuk egymást, ne bolygassunk régi ügyeket. Nem akarok én már összeveszni senkivel erre a kis időre. Ki tudja, holnap ki kel fel, ki nem. Szeretet legyen! El kellett indulni a saját úton. És azt már senki el nem veheti tőlem, hogy a Hobo Blues Bandet két ember adta el: Hobo és Deák Bill Gyula. Aztán 1985-ben másik történet kezdődött.

Mi a legfontosabb Bill kapitány életművében?

Amit említettünk: a Vadászat és a Rossz vér… És, végül is, amit a Hobóval közösen csináltunk, mind jó volt.

És amit Hobó nélkül?

Az is mind. Haha. A Bort, bluest, békességet is jó kis művészlemez. És a Bűnön, börtönön, bánaton túl is az. Ezek nem csak az éneklésről szóltak, megmutathattam bennük a másik arcomat is. De a szólókarrieremben a csúcs tényleg a Rossz vér, Magyarország legjobb lemezeinek egyike, találsz ott mély dolgokat. Eleve, ugye, a címadó dalt, aztán a Közép-európai hobo blues III., az se semmi, olyan szöveg nincs még egy, és hát olyan éneklés se nagyon.

A Hobo Blues Band után Bill és Bencsik Samu megalapította a Bill és a Box Companyt, de csak egy évet élt a zenekar.

Mert a Samu összebalhézott az apósával, és a család kimenekült Bécsbe. Ott is halt meg szegény Samu. De azért készült egy kislemez, a Ha megszólalnál. Ismered, nem?

A billes, P. Mobilos verziót.

Az se rossz. Mer’ amúgy annak idején mit hallgattál?

Amit minden rendes csőnadrágos a külvárosban: P. Box. Mobil. Ricse. És persze HBB, Bill. Később Bizottság. Szóval nagyjából azokat, akik 1980-ban felléptek a legendás Fekete Bárányok koncerten.

Jó banda mind. Még a P. Box is, mert akkoriban még volt hangja a Vikidálnak. Hasonlítgatták hozzám, de azért én voltam a jobb. Ő olyan magyarosan énekel, az enyémben viszont több a szív, jobban megérinti az embereket.

Vikidál 1990 után rockopera-énekes lett. Billt nem csábították színházba?

Hiába is csábítottak volna. Ha nem a blueshoz méltóan élsz, egyszer csak azt veszed észre, hogy minden szavad, minden hangod hiteltelenné vált…  A Fekete bárányosok zöme ebből a szempontból rendben volt. A bolond Ferót bírtam. És a Mobilt is Schuster Lórival, felléptem velük sokszor. A Bizottságból a Wahornt és az eF Zámbót ismertem jobban, azok aztán igazán bolond csávók, közös turnékon már a buszban állati bulik mentek, Wahorn állandóan szaxofonozott én meg énekeltem rá. Ja, és a Waszlavikot is komálom, zenélni nem tud, de hatalmas figura. A könnyűzenében régen összeért minden, léptünk fel még Sziámiék után is. Balaton, Kontroll Csoport, URH, Trabant, minddel váltottuk egymást a színpadon. Így volt jó, minél több a szín, annál jobb a világ. Szeretem a bolondokat, az agyalapi dagikat, a zöldformákat, még a lilaformákat is.

A Bill és a Box Company után, 1987-ben megalakult a Deák Bill Blues Band. Harminc éve tolja ez a banda.

Azonnal ezt kellett volna csinálni, amikor eljöttem a Hobóból, és rögtön leturnézni a Rossz vért. Ehelyett fél évig nem játszottam, annyira felkavart, lesújtott a szakítás. Kár érte, ütősebb lehetett volna az indulás.

A Deák Bill Blues Bandben minden Billről szól.

Persze, de ettől még nagyon fontosak nekem a srácok. Horváth Zsolti, a billentyűs és Szabó Csaba dobos tizenéve van mellettem, a basszgitáros Takács Józsika öt-hat éve, a gitáros Nagy Dinike is tán már a negyedik évét tölti velünk. Tehetséges, aranyos gyerekek, tisztelettudóak, imádom őket, koncertre menet szoktunk piálgatni a buszban, mondják, a földkerekén nincs még egy ilyen családias, szeretetteli, barátokból álló zenekar. Jó, néha hülye vagyok, hisztis, háklis, hiszen elmúltam húsz, de mindig próbálok ember maradni, és utólag beismerem a hibámat. Sajnos könnyen ugrok. De van is mire, sok a hülye.

Van az a sor, hogy „sokan voltak velem, sokan kitúrtak, másztam ki a gödörből, mégis lefelé húztak”.

Kőbánya sűrű, kemény, igazságos hely volt. Őszinte, jószándékú, legalábbis sokkal őszintébb, jószándékúbb, mint ez a mostani világ. Egyszerűbb volt az élet, az általános csóróságban jobban összetartottak az emberek, megosztották, amijük adatott. Aztán, ahogy felnőttem, azt vettem észre, ha valakinek egy forinttal többje van, arra irigykednek. Rám is. Ez nem jó.

Bill elégedetlen a pályával, amit befutott?

A jóisten kegyes volt hozzám. Letettem valamit az asztalra, nem tátogós nyalókazenét csinálok, hanem őszintét. Senki nem tiszteli meg úgy a közönségét, mint én, fellépéseken szakad rólam a víz, lejön a színpadról, hogy szeretem az embereket. Azért az néha eszembe jut, amit mondanak sokan, hogy ha Amerikába születek, kastélyaim lennének, repülőim, ilyenek.

Klasszikus sztori, hogy Chuck Berry Deák Bill Gyulát tartja a legfeketébb hangú fehér énekesnek.

Klasszikus és igaz sztori. Úgy volt, hogy 1983-ban Budapesten lépett fel Chuck Berry, előzenekar az Old Boys, és Tátrai Tiborral én is előadtam egy dalt. Mesélték, a szám közben Chuck Berry azt mondta a színpad mögül, anélkül, hogy látott volna, hogy „ugye egy fekete ember énekel?”. Mondták neki, hogy nem, ez egy magyar pasi. Ekkor csúszott ki a száján, hogy ilyen fekete hangú fehér embert ő még nem hallott. Ez életem legnagyobb dicsérete, mert nekem Jimmy Hendrix és Chuck Berry és Janis Joplin az ikon. Meg persze a Rolling Stones, és még egy pár nagy banda.

A külföld sose került szóba?

Franciaországban hívott egy barátom, a Folie Bergere-be, Michel Gyarmathyhoz, de nem jött össze a dolog. Korábban Orszáczky Jackie szólt, hogy lenne meló Ausztráliában, de anyám végett nem mentem, nem akartam öregségére egyedül hagyni. Már csak azért sem erőltettem a külföldet, mert nem beszélek angolul. De ebben az országban elértem, ami elérhető. A hetvenedik szülinapi koncertemen novemberben tizenkétezer ember, lufiteltház kiabálta, hogy boldog születésnapot, Bill kapitány. Ó, jaj, nagyon jó volt. Tengernyi szeretet, ez tart életben. A koncerten megtisztelt Hobo is, köszönöm neki, márciusban én is megyek az ő bulijára vendégként, sokat jelentünk ennek az országnak, ez felelősség.

„Tisztelt Dukát! Sok sikert a szombatra. Egy régi rajongója vagyok, aki nem tud semmit.” Ezt Hobo sms-ezte Billnek még a hatvanötödik születésnapra.

Ja, gyakran mondogatja, hogy nem tud semmit, én meg mindig azt felelem, hogy „ja, de anyád se tudott semmit”. Aztán röhögünk. Mondom, szeretem nagyon. Ahogy öregszünk, úgy vagyunk el egyre jobban egymással. Szokta mondani, hogy gyere, Bill, megmutatjuk a világnak a művészetünket. Én meg azt mondom: menjünk, mert van mit megmutatni.

Honnan a Dukát becenév?

Hobó kedves hülyesége. Onnan jött, hogy rám fogta, hogy állandóan számolom a dukátokat. De használtunk más becenevet is: én a Dönci, ő a Rudi. A két excentrikus girl. Van dumája.

Bírták szuflával a nagykoncertet?

Simán. Mondjuk a térdem fájt, de szedem rá ezt az aloe verás, zselatinos port, testépítők használják Amerikában, állítólag javít rajta. Idáig jutottam.

És a hajfestés?

Az fiatalít. Jó, mi?! Régóta festem, csak pár év maradt ki… Mondjuk a Hobó nem festi, de én amerikás vagyok! Szeretem az amerikai zenét, az amerikai zenészeket, színészeket, akik hetven fölött is igyekeznek fiatalosak maradni. Ha nekik lehet, én miért ne festeném ezt a pár szálat? A lelkem és a torkom fiatal, a mai napig ugyanabban a hangnemben éneklem a dalokat, mint annak idején, szó nincs letranszponálásról, mint sok másnál. Vigyázom az egészségemre. Egy kicsit. Nem dohányzom, nem kajálok annyit, mint régen, tornázgatok, leadtam huszonöt kilót.

Hat éve támadt nagy riadalom, amikor infarktussal kórházba került Bill kapitány.

Nekem mondod? Elsőfali, a dokik úgy nevezik: „az özvegycsináló”. Szerencsére fogták fentről a kezemet, alighanem dolgom van még itt. Öt-hat hónapot hagytam ki, azóta kétórás bulikat tolok. Bírom erővel, ki is nézek valahogy.

A színpadképhez hozzátartoznak a tetkók is. Melyik volt az első?

Hendrix. Vele kellett kezdeni. Aztán rám folyt még pár, van kalózkapitány, koponya. Az egyiket hat és fél óra alatt, egyetlen tűvel varrtak rám, és alig fejezték be, rohantam föllépni a Somogyi Béla utcai klubomba, amit akkor indítottam, miután kiléptem a Hobo Blues Bandből, ott is zsufi telt ház minden hétfőn. Szóval égett a bőröm, mint a fene, hiába borogattam meg kentem vazelinnel.

Úgy volt, Radics Béla és Bencsik Samu képe is felkerül a mellkasra.

Akartam, de mióta történt ez a szívdolog, vérhígítót szedek, és nem merek tű alá feküdni. Pedig megérdemelné Béla és Samu is, nagy emberek voltak, mindkettő élhetne még, Béla olyan volt, hogy koncert közben betűzte a cigit a húrok alá és szájjal gitározott, nagy kár, hogy nincs meg filmen. Világi kisugárzása volt, de nem bírta, hogy elzárták a lehetőségektől, és belement a piába. Én is ihattam volna, volt rá okom, de mindig tartottam magam. Persze szeretem a jó viszkit, Jack Daniels, Jim Beam, meg az íreket, Jameson, ezeket, és pálinkából is a jót, de sose rántott be. Az infarktus óta pedig egészen keveset iszom, kis bort bulikon, családi rendezvényeken. Itt, Kelet-Európában az alkohol a drog. Az igazi kábítószert is kipróbáltam, amikor kint jártunk Hollandiában, de csak a könnyebbeket, és nem találtam benne fantáziát. A pia nekem épp elég segítség. Időnként berúgtam, feldobódtam, kialudtam.

Bill hiszi istent?

A magam módján. Van keresztem. Ha valami baj fenyeget, azt mormogom magam elé, hogy „istenem, segíts meg”. És általában megsegít. Így láttam a szüleimtől. Templomban párszor jártam, de gyülekezetbe nem megyek, sokaknál ájtatoskodásnak érzem az egészet, és a kamut én el nem viselem.

Pár éve gyakran hallani Deák Bill Blues Band-koncerteken, hogy „egy mázsás hajnalon megnézem, milyen az ég”.

Nem tehetek róla, írogatnak ezek a szövegírók összevissza mindent, haha. De hát így van rendjén, a blues nemcsak az örömről szól, hanem a bánatról is.

A falon lóg a Kőbánya díszpolgára cím. Ez a fontosabb vagy a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje?

Mindkettő fontos.

Azt hittem, a kőbányai.

Miért bántsam azokat, akiktől a másikat kaptam? Úgyis tudja mindenki, hogy Bill kapitányt Kőbányához láncolja a szíve.

A hetvenedikre nem esett be valami lovagrend?

Eláruljam, honnan kaptam köszöntést? Még egészen fentről is! De tán nem is kéne mondanom, a végén még megkapom, hogy pártos lettem. Miközben nem vagyok tagja csak egy pártnak, annak pedig az a neve: Blues Párt.

Orbán Viktor írt?

Ő bizony. Olyanokat, hogy én vagyok a magyar blueskirály és mennyire tisztel és hosszú, boldog életet kíván és még sok fellépést az ország örömére. Jólesett, mitagadás. Amúgy sose beszéltünk, nem haverkodtunk, de pártoktól függetlenül azt mondom: büszkeség tölt el attól, hogy a hazám, Magyarország miniszterelnöke írt nekem. Pláne, hogy egy üveg vörösbort is küldött hozzá. Mutassam a levelet?

Naná.

Nézz bele abba a zacskóba!… Mi van benne?

Egy vadiúj sportcipő. Jobbos.

Akkor az nem az. Mindegy, majd meglesz az a levél.

Hogyan vásárol cipőt Bill kapitány?

Ahogy más. Veszek egy párat.

És?

A balosat odaadom egy másik féllábúnak.

Van lábtesó?

Á, nem, olyan nincs. De minden félpár cipőnek előbb-utóbb akad gazdája. Jól elvagyok az emberek között. És jól elvagyok idehaza is. Szervezgetek, nézem a sportadókat, meccsek, angol, olasz, francia, magyarok, minden jöhet. A kézilabdát is nézem, láttam az Eb-n a csajokat, alakulnak, természetesen főleg a fradisták villognak. Minden sportot szeretek, a foci mellett a kosárlabda a kedvencem, nagy jordanes vagyok. És jöhet a vízilabda meg a birkózás is. Csomó barátom van a sportolók között. Az egyiküknek a fia is pólós a Fradiban, annyira odavan értem, hogy amikor megkapta az első egyesületi törülközőjét, nekem ajándékozta. Na, ehhez mit szólsz? Ez aztán legkevésbé sem a lóvéról szól. Ez a darab zöld címeres frottír maga a szeretet.