Moziban nagyon ritkán látni krimit manapság. A mozikrimi jóformán az ötvenes évek óta folyamatosan veszít a népszerűségéből, előbb áthúzódott a tévébe, de ma már ott is elvétve találkozunk olyan bűnügyi történettel, amelyben a nyomozó – legyen bár hivatásos rendőr, Sherlock Holmes-féle magándetektív vagy egyszerű átlagember – nem kerül veszélybe, végig kívül marad a bűnügyön, és az intellektusát használva oldja meg az esetet.
A kriminek induló bűnügyi filmek ma már szinte mindig thrillerbe fordulnak, mert a feszültség fokozása érdekében a forgatókönyv a főhőst is életveszélybe sodorja. Más a helyzet a Mindenki tudjában, Asghar Farhadi gyönyörű spanyol tájakon játszódó filmjében, amelyben az Argentínában élő Laura (Penélope Cruz) húga esküvőjére utazik haza szülővárosába, kamasz lányát azonban a lagzi éjszakáján elrabolják. Az egész család igyekszik előkeríteni a lányt, de leginkább Laura régi szerelme, Paco (Javier Bardem) mozgat meg minden követ, ő válik az első számú nyomozóvá.
Az előbb azt írtam, hogy a klasszikus krimi hőse kívül marad a bűnügyön (ahogy például Hercule Poirot-ról sem tudnánk elképzelni, hogy fegyverrel a kezében lohol a gyanúsított után), Pacóra ez azonban csak részben igaz. Közvetlenül valóban nem fenyegetik őt, érzelmileg azonban alaposan bevonódik az ügybe. Farhadit ugyanis a bűnügyi rejtély megfejtésénél jobban izgatják a családi dinamikák: elcsépelt hasonlat, de Laura lányának elrablása valóban olyan, mintha valaki kavicsot – vagy inkább egy jókora követ – dobna a tó állóvizébe, és hűvös távolságtartással figyelné, hogyan kavarja fel a válság a családi viszonyokat.
Csakhamar kiderül, hogy a külföldre szakadt és ott gazdag férjet szerzett Laurának több haragosa lehet, mint gondolná, sőt a tágabb családi-baráti körnek arról is megvan a véleménye, hogy Paco bagóért vett földön kezdett el szőlőt termeszteni, azzal csinálva meg a szerencséjét. A bűntény hatására kipattanó feszültségek, megkapargatott sebek és kibeszélendő sértettségek ismerősek lehetnek Farhadi korábbi filmjeiből, aki első nagyobb hírű filmje, a 2009-es Elly története után ismét egy fontos szereplő eltűnésével indítja be a történetet, és kezdi el erjeszteni a megmerevedett családi status quót.
Farhadi ma a legexportképesebb iráni rendező, aki leghíresebb filmjéért, a kortárs remekműként kanonizálódott Nader és Simin – Egy válás történetéért kapott Oscar-díja óta felváltva forgat hazájában és külföldön. A múltat francia gyártásban, Az ügyfelet megint Iránban, a Mindenki tudját spanyol pénzből, spanyol ajkú sztárok főszereplésével készítette. Az otthon és a külföld közötti ingázást, a váltás olykor traumatikus nehézségeit, a két különböző kultúra közötti közvetítés feladatait történeteibe is beledolgozta: Nader és Simin azért szakítanak, mert a nő külföldre akar költözni, A múlt férjfigurája pedig azért hagyja ott a családját, hogy hazatérhessen Iránba. Az ügyfélben ez a téma átvitt értelemben van jelen – a teheráni hősök a 20. századi nyugati drámairodalom egyik legjelentősebb drámáját, Az ügynök halálát állítják színpadra –, a Mindenki tudjában azonban ismét konkrétan jelenik meg a probléma.
A család úgy tudja, Laurának Buenos Airesben nagyon jól megy a sora, mert üzletember férje – Argentína leghíresebb, összes megmozdulásában csodálatos színésze, Ricardo Darín játssza – mindent megad neki, amire vágyik. A gyerekrablást is azért követi el valaki, aki nyilván ismeri Laurát, mert azt gondolja, a nőnek és férjének nem okoz gondot a tetemes váltságdíj kifizetése sem. Farhadi rámutat, mennyire mesterséges és talmi az a kép, amit a külföldre szakadt rokon mutat magáról az otthoniaknak, és milyen kicsinyes érzések és ártalmas reakciók kapnak erőre akkor, ha valakiből csak annyit látunk, jól érzi magát a messzi távolban: Laura, majd a nyomában Paco úgy kerülnek bele az irigység, a kiközösítés és a különféle összeesküvés-elméletek hálójába, hogy észre sem veszik.
Farhadi nem kapkodja el a cselekménybonyolítást, kamerája hosszan, talán túl hosszan is időzik a Madrid környéki, azonnal repülőjegy-vásárlásra ingerlő tájakon. A feszültséget ennek ellenére tanítani valóan építi az első harmadban, Laura lányának elrablása után viszont fokozatosan egyre lazul az addig komótos, de pontos ritmusban tartott cselekmény tempója. Mintha a rendező nem találta volna az arany középutat a bűnügyi szál bonyolítása és a családi viszályok felgöngyölése között: a feltáruló privát titkok valójában nem olyan szövevényesek, hogy érdekesebbek legyenek az emberrablásnál, noha a játékidő második felében sokkal nagyobb teret kapnak.
Penélope Cruz és Javier Bardem összeszokott párosa is ellentmondásosan működik a filmben. Nyilván imádjuk nézni ezt a két szép és nagyszerű színészt, viszont túlságosan kilógnak a szereplőgárdából: nem tudtam megfeledkezni róla, hogy két sztárt látok, amint náluk szürkébb emberek között mozognak, óhatatlanul lefokozva mindenki mást. Igaz, ez a hatás illik a koncepcióba, amelynek a lényege, hogy Cruz és Bardem karaktereire valójában az egész család meg van sértődve.
Farhadi vállalása tehát okos és rokonszenves, forgatókönyvében viszont ezúttal nem tudta felépíteni a családi viszonyok olyan súlyos és sűrű hálóját, amelybe a Nader és Simin vagy Az ügyfél hősei belegabalyodtak. De legalább moziban láthatunk egy jó krimit.
Mindenki tudja (Todos lo saben), 2018, 132 perc. 7,5/10
Kiemelt kép: Mozinet
