Koltai Róbert: A sznobok nem hitték, hogy Illetékes elvtárs filmet is tud rendezni

Szabó bakter, Illetékes elvtárs, Gyuszi bácsi, csak néhány a napokban 75. születésnapját ünnepelt Koltai Róbert legendás karakterei közül. De mi hajtja még mindig? Mi volt más a rendszerváltás előtti színjátszásban, és hogyan esett majdnem kútba a Sose halunk meg? Ezekről is beszélgettünk.
Korábban a témában:

Különleges helyszínen beszélgetünk.

Igen, ez a Zenthe Ferenc Színház Salgótarjánban. Hét éve alakult, nekem ez a második szerepem itt vendégként, az első Moliére Képzelt betegének volt a címszerepe. Ez a darab, amit most próbálunk, és január 22-én mutatunk be, Hunyady Sándor Lovagias ügy című műve a kisember harcáról, melyben elégtételt akar venni az őt ért sérelemért, Gaál Ildikó rendezésében, Verebes István átdolgozásában, korabeli slágerekkel, melyeket Darvas Ferenc szólaltat majd meg, illetve az ő zenei szárnyai alatt vagyunk, a koreográfus pedig Sebestyén Csaba lesz. Ismét együtt játszom Marjai Virággal, aki a lányomat játszotta a Hippolytban, ebben az előadásban pedig az ideálom: egy bácsit játszom, aki családos ember létére imádja ezt a hölgyet. Voltak már ebből a darabból sikeres előadások színpadon, filmen pedig nagyon híres szerepe volt Kabos Gyulának. Nagyon élvezem azzal együtt is, hogy ezen kívül tizennégy darabban játszom, amik közül nincs könnyű szerep, és hamarosan egy tévésorozatban is szerepelek majd. De ha játszhatok, akkor röpködök, és nem érzem a fáradtságot, amúgy meg nehéz. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy ne dolgozzak. És hát miután hosszú évek óta vagyok szabadúszó, arra nem kényszerülök, hogy olyan szerepeket vállaljak el, amikről úgy érzem, hogy nem nekem valók.

Fotó: Marjai János/24.hu

Miközben nemrég születésnapot ünnepelt: december 16-án lett a hetvenöt éves, ennek apropóján jelent meg most könyve Sose halok meg? – Az első 75 címmel. Sztorizgatós lett.

Mint többnyire minden visszaemlékezés, de a szakmai kérdésekben megpróbáltam komoly lenni: mindaz, amit csináltam, meg azok, akikkel csináltam, meg akiket a legfontosabbnak tartottam barátok, ismerősök, kollégák közül, itt talán megjelennek.

Hogy készült a könyv?

Gaál Ildi volt a bűnös, mert ő vetette fel, hogy ebből a gazdag mesegyűjteményből, ami én vagyok, ezekből a megtörtént, fájdalmas, szép, humoros dolgokból nem kellene-e egy könyv. És elmentünk a Jaffa kiadóhoz, ahol nemhogy nem tanácsoltak el minket, épp ellenkezőleg, tárt karokkal fogadtak. Kíváncsiak voltak, hogy mit hozunk össze, és mi is kíváncsiak voltunk. Ez egy nagyon szép és nagyon könnyelmű vállalás volt, mert a nyarunk ráment. Hiába vagyok tele történetekkel, azért nyaralás helyett összeszedni, hol mi volt az igazi kulcspillanat, az nagy erőfeszítést kívánt.

Sose halok meg? – miért ez a cím? Nem kevés ez a hetvenöt év, de azért annyira nem is sok, hogy már a halált kelljen várni.

Nagyon sok. Néha nem merem megnézni a személyimet. Ráadásul olyan személyim van, ami már lejárhatatlan, ebben a korban már nem csereberélik. Amúgy ez számomra a jubileumok éve. Egyrészt huszonöt éve mutattuk be a Sose halunk meget, amit most felújított a Nemzeti Filmarchívum, csodát tettek vele hangban és képben is, az eredeti mono hang mellett most megszületett a sztereó hang is, és gyönyörű lett a digitális képi restaurálás. Ez az egyik jubileum. A másik, hogy ötven éve végeztem a főiskolán, a harmadik meg ez a szülinap. Ezért van kérdőjel a cím végén, hogy mi lesz már, sose halok meg? A gonosz kommentelőknek ez egy nagyon jó végszó lesz, majd mondhatják, hogy dehogynem.

Fotó: Marjai János/24.hu

A könyv hátoldalán leír egy szimbolikus történetet, ami nagyon szépen rímel a karrierjére. Nehéz, de törékeny üvegtáblákkal egyensúlyoz, miközben komikus helyzetbe kerül, megszégyenül, de szórakoztat is. Hogy is volt az?

Akkoriban volt egy olyan rendelet a Színművészetin, hogy tilos volt külső szerepre elmenni nyáron az első évben. Mondjuk nem is hívtak egyikünket sem, egyedül Molnár Piroskát, és ő is csak külön engedéllyel mehetett el. De kellett a pénz nyáron, ezért jelentkeztem az üvegesekhez cipekedőnek. És hiába figyelmeztettek, hogy szerezzek szíjat – mert több mérettel nagyobb munkásnadrágom volt – én úgy voltam vele, hogy elég lesz azt madzaggal megkötni. Aztán egyszer, amikor két húszkilós üveggel elindultam, és még nagyon messze volt a cél, éreztem, hogy elkezd lecsúszni rólam a gatyám. De a kezemben a két üveglappal nem tudtam odanyúlni, és mint egy kotlóstyúk álltam, csúszott lefelé a nadrágom, leálltak a villamosok, dudáltak a buszok, mindenki azt ünnepelte, hogy ott álltam alsógatyában, ráadásul egy térdig érő dinamóban.

Azóta is ott van a komédia is meg a dráma is a pályáján.

Nem megy másként. Aki színész, annak mind ott van. Van, akit többet használnak erre vagy arra, de komikus is csak az tud lenni, akinek van igazi drámai vénája.

Azt nem bánta sosem, hogy bár játszott nagy drámai szerepeket is, a közönség nagy részének inkább a komikus oldala jut eszébe önről?

Nem, mert aki a filmjeimet látta, az levehette, hogy a Sose halunk megen sírni is lehet, meg nagyokat röhögni is, a Csocsón megrendülni  és nevetni is, és így tovább. Tehát szerintem rólam csak tévedésből lehet azt gondolni, hogy nem vettem ki a részem a drámai szerepekből.  Több mint huszonöt évet töltöttem a kaposvári színházban, ott is nagy drámai szerepeim voltak. A legidőtállóbb, ami minden díjat begyűjtött, Az öngyilkos című tragikomédia, amit Ascher Tamás rendezett, de eljátszhattam Veszprémben Willy Lomant is Az ügynök halálában, a világ egyik legdrámaibb szerepét. Jelen pillanatban nagyon várom a Zenthe Színház-beli bemutatót, amelyen nagyon intenzíven dolgozunk, mert ez még zenés darab is ráadásul.

Hetvenöt év az életben, ötven év a szakmában, ez idő alatt elég sok minden elég sokat változott körülöttünk. Lát trendszerű különbségeket, amelyek teljesen máshogy működtek a színházban az „átkosban” és a rendszerváltás után?

Az „átkos” az egyszerre volt átkos és csodás, mert fiatalok voltunk, meg szembe mentünk a fennálló „átkos” rendszerrel. És milyen érdekes, hogy megint azok az emberek állnak szemben, azokat liberálisozzák le, akik már akkor is szemben álltak a rendszerrel. Úgy látszik, hogy van, aki arra születik, hogy mindig ellenzékinek legyen beskatulyázva. Mert én mindig csak a dolgomat végeztem, soha semmilyen pártnak nem voltam a tagja, mégis voltak olyan időszakok, amikor bizonyos tévékbe nem mehettem be, mert valahova be voltam sorolva. Régen az nagyon jó volt, hogy a kaposvári színházban igazi nagy előadások születtek Ács János, Ascher Tamás, Babarczy, Zsámbéki rendezésében. És összejött az ország egyik legkevésbé jó színháza helyén valami fontos, és egyszer csak elkezdett híre menni, hogy itt valami más kezdődött el. Oda szerződött Kiss István, akiről a Szamba című filmemet csináltam, Molnár Piroska, én már ott voltam, ott volt Pogány Judit, Zsámbéki Gábor, és nemsokára jött az Ascher, és egyszer csak azt vettük észre, hogy itt van egy válogatott csapat. És egyszer csak nagyobb rang lett a fiataloknak Kaposvárra szerződni, mint Pestre. De ezt mi a barlang mélyből kezdtük el.

És mi történt az után, hogy a rendszerváltással elvileg eltűnt ez az ellenszél?

Akkor még jobban világossá vált, hogy ha a színháznak pillanatnyilag nincs mi ellen harcolni, akkor egy olyan borzasztó nehéz dolgot kell csinálni, hogy jónak kell lenni. Ezt nevezik népszínháznak, hogy nem gatya-letolósan, de találja meg benne mindenki az örömét. A másik titok meg a profizmus. Aztán ami most van… azt látjuk, hogy mi van.

Fotó: Marjai János/24.hu

Mégis: mi van?

Vannak nagyon jó előadások, vannak megtűrt színházak, hatalomban levők színházilag is, de az igazi harc szerintem mindig a tehetségesek, a kevésbé tehetségesek, meg a tök tehetségtelenek között folyik. Mert mindegyik színháztípusban vannak egészen kiemelkedő, ragyogó tehetségek, és vannak kevésbé jók. Egyetlen hely van, ahol a hatalmon lévők boldogok lehetnek, a díjak, kitüntetések terepe, ahol, ha valaki nem illik bele az elképzelésbe, akkor neki nem adnak, de, hogy Bodrogi Gyulát idézzem, a közönség mindig a legokosabb, az tudja, mi a jó, és kik a jók.

Viszonylag későn kezdett el saját filmekkel foglalkozni: húsz évig színpad, filmszerepek, és a többi, aztán egyszer csak beállt a túloldalra, és egyből Oscar-nevezésig vitte. De majdnem nem lett a Sose halunk megből semmi.

Még élt a nagybátyám, a lóversenyes-vállfás Gyuszi bácsi, neki mindig mondogattam, de nagyon kis meggyőződéssel, mert tudtam, milyen nehéz filmhez jutni, hogy Gyuszi bácsiból egyszer még film lesz. Nagyokat röhögött, hogy persze. Aztán meghalt ’87-ben. Akkor már tét nélkül beszélgettem Nógrádi Gábor barátommal a nagybátyámról, és őt tényleg érdekelte, így meséltem neki a képtelen kalandjairól meg a lóversenyről. De elsőre nem sikerült összerakni olyat, ami szóba jöhetett. Azért megpróbáltuk még egyszer. Bejutottunk Simó Sándor producer-rendezőhöz Lukáts Andor színészbarátom segítségével a Hunnia Filmstúdióba, egy másfél oldalas fecni volt a kezünkben, azt volt a Sose halunk meg szinopszisa. Simó beleszippantott a levegőbe, és azt mondta, hogy ebből a történetből lehet valami, és hogyha másfél hónap alatt meg tudunk írni ebből a fecniből egy jól működő forgatókönyvet, plusz megszerezzük a költségvetés felét, akkor ők is beszállnak a Hunnia Stúdióval. Azt is mondta, hogy ha csak százezer forint hiányzik, akkor még megcsinálja a filmet. És bármilyen hihetetlen, tizenkétmillió ígéretekből, így-úgy összejött. De tizenötmillió kellett volna, hárommillió hiányzott, magyarán kezdtünk búcsúzkodni, hogy ebből nem lesz film, amikor meghívott egy talk show-ra M. Kiss Csaba riporter.

Az a talk show volt a fordulópont.

Így van. Ez akkor volt, amikor a gyűjtés végén azt kellett mondanunk, hogy mégsem lesz film, és annyira összetörtem, hogy felhívtam Csabát, hogy lemondjam a beszélgetést. De nem lehetett elérni sehogy, nem tudtam lemondani, el kellett mennem a felvételre. Ha le tudtam volna mondani, akkor nincs Sose halunk meg, így viszont lett. Mert meghívott vendég volt Juhász Judit rádióriporter is, aki kormányszóvivő volt akkor, szimpatizált velem, és kérdezte, hogy miért vagyok szomorú. Elmondtam neki, hogy mi történt, mire mondta, hogy pénzt sajnos ő sem tud szerezni. El is búcsúztunk, ám akkor hirtelen eszembe jutott valami, és kirohantam utána az utcára, és megkértem, hogy abban, ha tud, segítsen, hogy a Szerencsejáték Rt. vezérigazgatója – aki szóba nem állt velünk, pedig akkor vette meg a lóversenyt a Szerencsejáték Rt. – fogadjon engem. Ez volt szombaton, és hétfőn csörgött a telefon a produkció irodájában, a Parlamentből kerestek, Juhász Judit volt, diktált egy telefonszámot azzal, hogy a vezérigazgató fogja felvenni. És az a vezérigazgató, akinek korábban a közelébe nem tudtunk kerülni, felvette, kérdezte, hogy miről lenne szó, mondtam, hogy filmet forgatunk. Mire ő: mennyi kellene? És bár életemben nem szokott bennem működni az üzleti szellem, kapásból azt mondtam, hogy hatmillió. Ő meg azt mondta erre, hogy jó, de ahhoz be kellene ide jönni. Hát, így lett a film.

Fotó: Marjai János/24.hu

Majdnem el kellett bukni a filmet, hogy végül megszülethessen.

Pontosan. És a kisunokámnak, aki most általános iskolás, és vannak problémái a matekkal, ezt a történetet el fogom mondani, hogy ne törődjön semmivel, csinálni kell az életet, mert ami abban a pillanatban rossznak tűnik, az kiugróan pozitívvá is válhat. Ami meg jónak tűnik, az sokszor nem vezet sehova. Tényleg, az egész pályámon  így volt. Az egyik legrosszabb színházhoz kerültem 1968-ban, Kaposvárra. Sokan mondják, hogy „a legendás kaposvári Csiky Gergely Színház”, de ’68-ban, amikor én végeztem a Színművészetin, ha híre ment az Ódry Színpadon, aminek az öltözői a kazánházzal együtt egy magas pincében voltak, hogy jön a kaposvári igazgató szerződtetni, akkor volt, aki bemászott a kazánba, csak ne kelljen Kaposvárra kerülni. Kaposvár, Békéscsaba a száműzetés volt a színművészetisek szemében. Én meg poénból azt mondtam, hogy nem tudtam eléggé elbújni, és Kaposvárra kerültem.

A filmjeiben személyes történeteken keresztül, de mindig valami nagyon magyart fogott meg, így volt ez a Csocsóval is, a Sose halunk meggel is.

Én, ha filmekben gondolkodom, akkor mesélő filmekben gondolkodom, történetben, abszurd történetben és színészben. És egyébként ezeket a filmeket Amerikában mindig kifejezetten a legmagasabb fokon ünnepelték, itthon meg legfeljebb vállveregetés volt a filmkritikusok részéről. A Filmvilágban a Sose halunk megről először nem is kritikát írtak, hanem volt egy olyan rovat, hogy „Láttuk még”, és ott említették meg nem túl hosszan, kioktatva, hogy ne képzeljem magam Jiří Menzelnek. Aztán három hónappal később írtak egy rendes kritikát. Nem tudták elképzelni, hogy a történet tud élni akkor is, hogyha egy olyan valaki rendezi, aki színész, aki a Bakterházban játszott, aki Illetékes elvtárs volt, és kabaréban szerepelt. Ez nekik nem jött össze a sznob fejükben. Miközben a Világszámról azt írta egy nagy amerikai filmkritikus, Kevin Thomas, a Los Angeles Times-ban, hogy

kedves, kalandos, tragikus és érzelmes szórakoztatás jellemzi ezt a túlélésről, hazaszeretetről szóló lebilincselő vígjátékot, amely egy darab szomorú és abszurd Közép-Európa.

Ilyen gyönyörűt írtak Amerikában, miközben az, hogy hazaszeretetről szólnak ezek a filmek, még véletlenül se jutott eszébe rólam az itthoni sajtónak.

Ha most csinálna egy saját filmet, miről szólna?

Egy nemrég elhunyt színész barátomról, Spindler Béláról sok minden eszembe jutott életről, színházról, amiből lehetne még egy film, még egy utolsó. És nagyon szeretném megosztani ezt a történetet azokkal a kollégáimmal – Dés Lászlóval, Nógrádi Gáborral, Vámos Miklóssal –, akikkel már voltak sikeres filmes együttműködéseim. Őróla szívesen mesélnék, mert az abszurditásig volt minden műfajban remek, én meg az abszurdot nagyon szeretem.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.