A népmesékben is elfolyik annyi vér, mint a Trónok harcában

Kele Fodor Ákos csaknem négy éven át kutatta a Kárpát-medencei cigányság történetét és hiedelemvilágát, és ősi, elfeledett motívumkincsre bukkant az etnográfiai művek lapjain. Belevágott hát, hogy Ovidius és a Grimm testvérek nyomdokaiba lépve szépirodalmi formában alkossa újra a cigányság mítoszait és babonás hiedelmeit. Ebből született A szív vége, ez a vaskos, fekete, lenyűgöző képi világú kötet, amely csurig van életerővel, mágikus gondolkodással és véres kalandokkal. Interjú a szerzővel.

Hogy találkoztál a cigány mesékkel? Emlékszel még, mi volt az első ilyen történet, amit hallottál?

Érdekes módon a meséimhez nem a meséken keresztül vezetett az út. Kárpát-medencei néphiedelmeket kutattam, így bukkantam rá néhány 19. századi cigány babonára és eredetmondára. Aztán megvettem Bari Károly Régi cigány szótárak és folklór szövegek című kresztomátiáját, hogy mindenféle szövegemléket átnézzek, és ott bukkantam rá néhány nagyon izgalmas hiedelemtörténet jellegű mesére, ami nagyon újszerűen hatott rám.

Amúgy a régi erdélyi népélet mesekultúrája mindig is multikulturális volt, szóval nagyon valószínűnek tartom, hogy egynémely gyerekkoromban hallott magyar népmesét cigány mesemondótól jegyeztek le.

Tehát vélhetőleg az első „cigány” mese olyan rég talált meg, hogy nem is emlékszem rá.

Mi nyűgözött le bennük?

Az említett hiedelemtörténet jellegű mesék – mint például a Raveka és Anrus vagy A fehér szarvastehén – arról árulkodnak, hogy a bennük lévő szereplők valószínűleg tényleg léteztek, vagy legalábbis, akik mesélték, teljesen konkrét létező embereknek hitték őket, ám a történetük pedig tele van egészen elképesztő mágikus brutalitással. Tehát egyfelől az nyűgözött le, hogy a meséket valóságnak tekintették.

Aztán a szisztematikus kutatás révén találkoztam a cigány mesemondók meséinek kevésbé nyilvánvaló speciális tulajdonságaival. Olyanok ezek, mint amiket „magyar” népmeseként ismerünk, de jelentőségteljes apróságokban különböznek a korábbi meseélményeimtől. Ilyenek például egyes mesetípusok az egyéb európai népmesékben szokatlan kapcsolásai. Tehát ezek a mesemondók némileg máskép szerkesztették meséiket. Ezek egyszerre otthonosak és idegenszerűek. De ez már csak sok olvasás meg szekunder szakirodalom feldolgozása után válik nyilvánvalóvá, szóval ez a szint inkább már „tudósi” izgalom.

Volt-e klasszikus terepmunka mesék feljegyzésével, vagy inkább könyvtárban zajlott a gyűjtés? Létezik-e még egyáltalán a mesemondásnak élő hagyománya a Kárpát-medencei cigányság körében?

Könyvtárban, terepi munka nem volt. A cigányság ezerféle és ezer helyen és mikrokultúrában él, plusz a kortárs, szociológiai megközelítésű néprajzba nem is ástam bele magam, tehát nem tudom, hogy hol mennyire élő a mesélés. Valószínűleg lehetne még gyűjteni, de az biztos, hogy Magyarországon nagyon radikálisan épült le ez a népi kulturális szokás. Pedig a cigányság a mesélést és a meséket helyenként több évtizeddel is tovább őrizte meg, mint a nem cigány magyarság!

Kele Fodor Ákos és a kártyák, amikre néprajzi adatokat gyűjtött (Fotó: Molnár Dániel)

Ez időben mit jelent? Mikortájt veszett ki?

A Kárpát-medencei népi mesemondás mint kulturális tevékenység sosem volt területileg egységes, sajnos nem is értek annyira ennek a társadalomtörténetéhez, hogy tendenciákat tudjak felvázolni. Inkább csak mondok egy-két példát a – szintén nagyon heterogén – cigányság köréből. Az első nagy kulturális-gazdasági törést a tömeggyártás fellendülése okozta a többnyire fém, fa és egyebek feldolgozására specializálódott cigányság körében, de talán még ennél is nagyobb rombolást végzett szocio-ökonómiai státuszukban a szocializmus időszaka. Rengeteg kulturális tartalom veszett oda az átalakult életmód miatt – hogy a kevésbé önevidenset mondjam, mert természetesen a pharrajimos, a roma holokauszt, is felbecsülhetetlen mértékű veszteség minden tekintetben.

No, de érdekes módon számos cigány közösség még a rendszerváltás után is megőrizte a mesélést, sok értékes mesét gyűjtöttek még a kilencvenes években is.

Eredetileg hogyan és kiknek mondták ezeket a meséket?

Felnőttek felnőtteknek. Volt, ahol kizárólag. Például virrasztóban. Más helyeken a gyerekek is jelen voltak, de nem nagyon voltak tekintettel rájuk, a horrorisztikus vagy pajzán részeket nem szerkesztették ki mesékből. Nem úgy a nagy mesegyűjtőink, akiknek hálásak lehetünk az óvodások neveléséért, de akik miatt évtizedek alatt félreértés áldozatává vált a mese mint olyan. Az emberek gyerekes dolognak tartják és illusztrált gyerekkönyveket látnak maguk előtt, ha meghallják e szót. Pedig eszükbe juthatna a Trónok harca is. A régi népmesében is elfolyik annyi vér, mint ott, csak ezt nem látja az, aki csak a Kis gyermekek nagy mesekönyvéből tájékozódik, és nem ássa bele magát mélyebben. De természetesen nagyon sok a meséket hűen lejegyző és közreadó néprajztudós is dolgozott a huszadik században, ezért is tudtam én felfedezni magamnak – és fedezheti fel bárki magának! – a népmese árnyékos oldalát…

Kép forrása: Bán Sarolta

Kirajzolnak-e a cigány mesék valamiféle saját, egységes „mitológiát”? Te törekedtél-e ilyesmi kialakítására?

A cigány mesék nem, viszont a kutatás során nyilvánvaló lett számomra, hogy egyes 19. századi néprajzi közlésből, valamint más, lényegesen későbbi, babonacselekvésekből és hiedelemlényekből kirajzolódni látszik ilyesmi. Tudományosan nem állítható, de nagyon úgy néz ki. Én ezt a lehetőséget aknáztam ki, és írtam meg úgy a meséimet, hogy az a közel ezer néprajzi adat, amelyből a összeállnak, a lehető legkoherensebben illeszkedjenek. Bár most, hogy ezt mondom, vissza is szívom, mert a gyakorlatban fordítva volt: úgy építettem fel a meséket, hogy csak olyan lények és motívumok kerüljenek bele, amelyek kapcsolata erősen valószínűsíthető. És ebből szükségszerűen az jön ki, hogy ha minden egymáshoz gravitáló elem megtalálja a helyét, egységes mitológia kerekedik belőle. Vagy a régi mitológia rekonstruálja ezáltal magát?… Akárhogy is, törekedtem valamiféle hitelességre, és ennek eredménye az egységesség.

Költői a cím, de mit jelent valójában „a szív vége” kifejezés?

Egyes régi cigány közösségekben annyira féltek a haláltól, hogy kimondani sem merték, ezért gyártottak számos szép eufemizmust. Ilyen „a szív vége” is.

Hogyan becézték még a halált?

A másik kedvencem: „a csúnya asszony”.

Fotó: Tea Kiadó

A mesekötetek általában élénk színekkel dolgoznak, A szív vége viszont grafikailag is elég komor. Miért döntöttetek így?

Az „adom hírként és meseként” mesekezdő formula szellemében alkottunk, vagyis – ahogy arra már tettem utalást – azt a minőséget akartuk előállítani, ahogyan mesei varázslat és valóság egybeesik. Így történt, hogy szakítottunk a mesekönyvillusztrációs hagyománnyal, és a Bán Sarolta fotómanipulációs művész által megalkotott illusztrációk alapjai Kárpát-medencei cigány emberekről készített archív fotók lettek. Hiszen a valószerűség érzete nem érhető el a honi illusztrációs hagyomány kézirajzos megközelítésű stílusjegyeivel.

Minden tiszteletem és őszinte nagyrabecsülésem ellenére ki kell mondanom, hogy az olyan hatalmas és jelentős kulturális műveleteket végrehajtó tudós alkotóink, mint Benedek Elek, Jankovics Marcell, tevékenységükkel hosszútávú károkat is okoztak.

Előbbi révén meséket átszerkesztve, azaz sterilizálva ismertünk meg, utóbbi a képzőművészeti felülstilizálás miatt mindamellett, hogy széles körben megismertette a magyar népmesekincset, hamis képet, a bájosság és gyermetegség képzetét társította a mesékhez a magyar közgondolkodásban. E nagy kulturális mérföldkövet jelentő életművek mind-mind olyan eljárásmódok mentén működnek, amik szükségszerűen „kitakarnak” egyes népmesei tulajdonságokat.

Mi adja A szív vége újdonságát, voltak előzményei a kötetnek?

A valósághoz való viszonyában egyedi. Vannak a régi mesékből készült válogatások, és léteznek kortárs cigány mesék/cigánymesék, melyek sokat merítenek ugyan a folklórból, de többnyire az író saját leleményeiből épülnek fel, azaz ténylegesen és teljesen műmesék, valamint az illusztrációik is lazán interpretáló rajzok – nem ritkán kifejezetten a naiv cigány festők forma- és színvilágával. A szív végében ezzel szemben mind a szöveget, mind az illusztrációt csak történetileg valós motívumok alkotják, így megkísérti a hitelességet. A realitás másik vonatkozását pedig fentebb már említettem, e mesék nem távoli csodavilágokba röpítik el az olvasót, hanem az olvasó valóságába hozzák el a mágiát. A könyv első kritikusa is kiemelte, hogy rengeteg kegyetlen testi esemény fordul elő a történetekben, a minap pedig egy táncművész barátom említette, hogy az olvasás számára egészen testi élmény volt.

Egy roma barátom meg azt írta nekem, hogy időnként le kell tennie a könyvet, mert riadalom tölti el, hogy valamilyen átok száll rá… Ezeket jó jeleknek tekintem.

A szív végét a Tea Kiadó adta ki, itt megrendelhető.

Kiemelt kép: Bán Sarolta

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.