A darab szövege tisztán Aiszkhüloszé?
Vegytisztán. Trencsényi-Waldapfel Imre fordításából Tarnóczi Jakab rendező és Varga Zsófia dramaturg itt-ott húzott, de semmi ok a pánikra: minden „hah” és „ó, jaj” megmaradt. Zsófi is, Jakab is konzekvensen ragaszkodik a kimondhatatlan görög nevekhez és helyszínekhez, mert a szöveg nem a – darabban ugyancsak szereplő – Hübrisztész folyó végeláthatatlan hömpölygése, hanem mindig nagyon pontosan és plasztikusan utal a szereplők céljaira, eltitkolt kis vágyaira. Mélyen remélem, hogy eredménnyel zárul a bányászmunkánk, és a néző nem szavalatokat, hanem abszolút élő szöveget fog hallani, ami közben költői és szájtisztítóan szép. Néha pánikolok tőle, összeugranak a sejtjeim, de gyönyörű mondani, olyan, mint reggel egy pohár frissen facsart narancslé. Rengeteget tanít nekem ez az anyag. Ha nem roppanok össze a hexameterek, disztichonok súlya alatt, akkor jó izmos mimikájú színészként kerülök ki belőle.
Az istenek közül Prométheusz az egyetlen, aki a halandó emberekre gondol, és ellopja nekik a tüzet. Meg is kapja érte a büntetését. Megérdemli?
A Leláncolt Prométheusz egy nagyon szűk családi történet, rokon rokon hátán, és a mindig túl okos Prométheusz már addig is elég sokszor húzgálta meg mindenki bajszát…
Már az olümposzi időkben is kevesek között oszlott meg a hatalom?
Igen. „Alighogy atyja trónján ül az új király, / elosztogat mindent az istenek között, / egyiknek ezt, másiknak azt, / megosztozik velük hatalmán.” De a remek az, hogy nem ez a fontos! Prométheusz csak azért fürdőzik a hatalom jól ismert, évezredes gyakorlásának szidalmazásában, hogy önmagát mentse, magát tüntesse fel jobb színben. Sokszor ijesztően kortalan a szöveg, meg is állapítottuk, hogy bizonyos dolgokról azt fogják hinni: most írtuk bele, de bizony ez mind eredeti. Ez a harmincegy oldalas dráma, ez az aiszkhüloszi tömör kaukázusi kő mintha egyetlen, nagy és nagyon elnyújtott pillanata lenne annak, hogy valaki elszánja magát, meghoz egy döntést, ezzel elindít egy bizonyos folyamatot, aminek sötét jóslatokba, homályba vesző végét, senki sem látja át igazán.
Aiszkhülosz Zeusza rafinált: végig azt mondja mindenki ennek a mániákus kisfiúnak, hogy „Nem kell üvölteni! Velünk lehet beszélni, gyere, beszéljük meg! Viszont ha nem beszélgetsz velünk, akkor elzárunk, tönkreteszünk, megölünk. Ezt akarod? A döntés a tied. Dönthetsz úgy is, hogy velünk vagy, és elmondod, amit tudsz”. Mire Prométheusz azt mondja: „Nem, nem, nem, nem! Rosszul csináltok mindent, hülyék vagytok, veletek nem lehet beszélgetni, inkább meghalok, inkább jöjjön a földindulás”. Van neki igazsága, és sok-sok Prométheuszra lenne szükség a világon, de azért az nagyon dühítő, ha valaki túlcsordul, és csak azért is mindig a másik oldalra áll, csak azért is mindig nemet mond.
„Csak” arról van szó, hogy Prométheusz nem akar behódolni?
Nem akar behódolni, de ahhoz, hogy ne essen darabokra és ne hódoljon be a hatalomnak, muszáj mániákusan, fanatikusan hinnie az igazában, és muszáj felmagasztalnia saját magát. Mert amúgy – ez persze csak filozofálgatás – tüzet adott az embereknek, na de mi történt velük? Háborúk, éhínségek, betegségek, erőszak, pedofília, gyilkosságok, elnyomó kormányok sújtják őket. A borzasztóan magányos Prométheusz pökhendivé és nagyon apróvá válik az önmagasztalástól. És a túltolt váteszség nevetséges, fárasztó és kellemetlen.
Aiszkhülosznál Prométheusz végül is pozitív hős?
Nem. Nem tudom. Inkább felnövéstörténet. Jóslatok, talányok útvesztőjében bolyong, és nem tudja meg soha, hogy részvéttel nézte-e bárki, megértette-e bárki őt. Ha valaki, akkor a Kar jár be egyértelműbb utat: jön háromezer szűz lány, akik titokban elkötötték az apukától a szárnyas kocsit, mezitláb, sarutlanul érkeznek az ember nem járta pusztaságra, ott lebegnek, kérdezősködnek, zizegnek-zazognak, igazi katasztrófaturisták. Mindenféle dolgot megtapasztalnak, ettől megváltoznak, és úgy döntenek, hogy ott maradnak Prométheusszal a pusztulásában. Szolidárisak a szenvedővel, fogják a kezét. Azt mondják, oké, Zeusz, megadjuk neked, ami jár, te vagy a hatalom, viszont van valaki, aki szenved, mi együttérzünk vele és mellette maradunk. Hermész, az amúgy jó észjárású, de végtelenül szolgalelkű és kicsinyes hivatalnok azt mondja, jól van, maradjatok, de ennek meglesz a böjtje. A Kar mégis bevállalja, hogy a szenvedővel marad. Ez nagyon fontos!
Egy kicsi térben, a Katona Sufnijában játsszák majd a Prométheuszt. Eleve kamara-előadásnak képzelték el?
Prométheusz nem csak tragikus hős, de sok antik szövegben egy csínytevő, huncut, örökmozgó, szemét alak is, akinek Zeusz elveri a fenekét. Ebbe az irányba mi is keresgélünk, amihez a Sufni tökéletes helyszín: zúg a metró, remegnek tőle a reflektorok, rázkódik az egész, mintha maga Zeusz rázná tüzes nyilát, hogy „Mit színházaztok? Mindjárt elpusztítok mindenkit!”. Jakab mondta is, hogy ez remek, ne csináljunk úgy, mintha Színház lenne, nem, ez a Sufni. Ember nem járta pusztaság, csak mi vagyunk ott hatvanan, összezárva ebben a pici, fekete dobozban. Itt hisztériázik és átkozódik Prométheusz. Ide érkezik Bodnár Erika, aki az Ókeaniszok Karaként – háromezer szűz lányként – tündököl, ugrik, repül. Többet nem is merek mondani, mert már így is ömleni fognak az emberek, hogy ezt láthassák. Pedig itt van még az ezerarcú Vizi Dávid, mindannyiunk nagybácsija Ókeánoszként, Hermészként és a csodálatos főiskolás Tóth Zsófi, aki tehén, de mégsem az. És hát lesz egy bögöly is, sőt Argosz, az ezerszemű paraszt is meg fog jelenni.
Kiemelt kép: Bogdán Réka / 24.hu
