A Kunsthistorisches Museum egyik legtapasztaltabb kurátora először az általunk legegyértelműbbnek gondolt összefüggések közül sem fedezett fel néhányat, és miután rájuk mutattunk, még akkor is megkérdőjelezi ezek kurátori érvényességét lényegében minden tekintetben
– írta önironikusan Wes Anderson filmrendező (Édes vízi élet, A fantasztikus Róka úr, A Grand Budapest Hotel, Kutyák szigete többek között) a Juman Malouf libanoni származású grafikussal közösen, a bécsi Szépművészeti Múzeum számára létrehozott kiállításuk katalógusában. Majd azzal zárta sorait, hogy: „Ugyanakkor azt reméljük, hogy meg tudunk mégis világítani néhány olyan sarkot, amelyek korábban túl homályosak voltak a kényelmes nézelődésnek” – nem világos, hogy ezzel viccelt-e a népszerű rendező, mert ha komolyan így gondolja, akkor el van tévedve.
Kiállításnak egy nagy nulla
Aki látott már egy Wes Anderson-filmet, az kis túlzással az összeset látta: ismétlődő témák, karakterek, konfliktusok, vizuális világ, stílus jellemzi a rendezőt, ami jó hír azoknak, akik szeretik, és nem okoz meglepetést azoknak, akik nem. Ez a videó például jól összefoglalja, hogy mire lehet számítani Wes Andersontól.
Viszont új helyzet volt számára, hogy felkérték a bécsi Szépművészetiből, hogy rendezzen náluk kiállítást: ebből lehetett volna bármi, de Wes Anderson nem tud nem Wes Anderson lenni, úgyhogy mindenki azt kapja, amire számítani lehet.
Anderson és Malouf két évet töltöttek azzal, hogy átfésüljék több bécsi múzeum gyűjteményét és raktárait, majd az így kiválogatott tárgyakat rendezték össze különféle elképzelések szerint egy nyolc szobára osztott teremben. A kurátori elv körülbelül annyi lehetett, hogy mi tetszik Wes Andersonnak: furcsa, meghökkentő, vicces tárgyakat gyűjtögetett össze, ezekből építette kiállítást.
Mert egyébként nem érdekes azon túl, hogy a tárgyak között vannak érdekes dolgok. Igaza volt a tapasztalt kurátornak, amikor kinevette Wes Andersont, mert az olyan ad hoc csoportosítások, mint például zöld dolgok, állatábrázolások, vagy tárgyak tokjainak az egybegyűjtése szinte teljesen semmitmondó.
Kunstkammernek csillagos ötös
Pedig a tárgyak között tényleg vannak jók, kezdve a kiállítás címében is kiemelt ugróegér koporsóval, aminek az elkészítését valaki jó ötletnek gondolta 2500 évvel ezelőtt Egyiptomban. Ugyanazt a kérdést hívja elő az emberben a kisegér szarkofág, mint a tárgyak többsége:
A válasz az, hogy semmi, és ez a kiállítás első tanulsága: az emberek évezredek óta különleges baromságokkal szórakoztatják magukat, és ezektől sokkal szebb a világ. Mert amint félretesszük, hogy egy múzeumi kiállítást kellene értékelni, onnantól izgalmas a dolog: lehet röhögni rég halott uralkodók hülye portréin, rá lehet csodálkozni több száz éves eszkimó babára, meg lehet döbbenni a XVI. században megfestett, hirsutizmusban szenvedő Chewbacca-családon, lehet értetlenkedni a konzervált teknőstetemeken.
A kiállításával ugyanazt éri el Wes Anderson, mint a filmjeivel: ravasz módon ránk kényszeríti, hogy vegyük elő a gyerekes oldalunkat, felejtsük el a komolykodást, és szórakozzunk mindenen, amit elénk rak az élet. Különben mi értelme lenne cipőmagasságba rakni egy vitrint, amelyikben Jób lovagol egy aranyteknősön, és csak a földön fetrengve lehet megnézni.
És akkor tanulság numero kettő:
Ennek a tanulságnak a felismeréséhez tudni kell, mi az a Kunstkammer, ugyanis Wes Anderson azt rendezett be igazából, nem olyan kiállítást, ami egy múzeumról eszünkbe jut. Ezt jelzi is azzal, hogy az első kiállított tárgy Frans Francken Kunstkammer című festménye.
A Kunstkammer a modern múzeumok előzménye: olyan gyűjteményeket hívtak így, ahová összeszedtek mindenféle érdekes tárgyat a felhúzható automatáktól a festményekig, a fosszíliáktól, a kristályokon át, a mesteri iparművészeti tárgyakig. Ezzel a gyűjtők a kozmosz sokféleségét akarták kicsiben leképezni.
Például a Habsburg uralkodók: II. Rudolf és II. Ferdinánd főherceg voltak a legnagyobb gyűjtők, akik a mesés kincsek összeherdálásával hatalmukat is szerették fitogtatni. A hatalmas Habsburg-birodalomban pedig nem volt nehéz hozzájutni mindenféle kincsekhez, mert az uralkodóház spanyol ága alá tartozó hajók bejárták az egész világot.
Később ezek a gyűjtemények adták több bécsi múzeumnak a magját, csak az idők során elkezdték különböző gyűjteményekbe szétválogatni, és kronologikusan összerendezni a tárgyakat. A Szépművészeti Múzeumban van is állandó Kunstkammer-kiállítás, ezt végigjárva jöhetünk rá, hogy nem volt azért olyan nehéz dolga Wes Andersonnak, mert rengeteg különleges tárgyat halmoztak fel a Habsburgok.
Kár, hogy a gyűjtésből csak annyi derül ki, hogy mi tetszik a filmrendezőnek. Előny, hogy Wes Andersonnak kiforrott és jó, bár kiszámítható ízlése van. És kurátorként is előbújik belőle a rendező, mert összességében az köti össze a kiválogatott tárgyakat, hogy mindegyik mögé rögtön oda lehet képzelni egy kedves, szívhez szóló, de kicsit fura, outsider történetet.
A háziállataikkal pózoló gyerekek portréi, akikből később uralkodók lettek, a japán miniatűr hangszerek, a csúnyácska embereket ábrázoló medáliák, a deformált állatábrázolások mind lehetnének egy Wes Anderson-film nyitójelenetében, miközben a narrátor azzal kezdi, hogy:
Elmesélek egy nem mindennapi történetet.
A kiállításon nincsenek ott ezek a történetek, de el lehet azzal játszani, hogy hozzáköltjük őket. Akik nem szeretnek játszani, azoknak ott a Pieter Bruegel-kiállítás egy emelettel feljebb.
Kiemelt kép: Johann Poyancz: Az Óriás Bartlmä Bona a Törpe Tomelével. A szerző felvétele
