Kultúra
Fotó: Bielik István / 24.hu

Udvaros Dorottya: Aggodalommal figyelem, hogy mi történik

László Pál
László Pál

újságíró. 2018. 12. 01. 15:00

Szabó István új filmje, a Zárójelentés forgatásán kaptunk egy kis időt beszélgetni emberi kapcsolatokról, az elégséges büntetésről és Udvaros Dorottya "lobbierejéről".
Korábban a témában:

Ez a harmadik Szabó István-filmje. Egyszer említette egy beszélgetésben, hogy az édesanyjának, Dévay Camillának nem engedték, hogy Szabóval forgasson. Miért?

A Tűzoltó utca 25. című filmbe akarta hívni Szabó István, de anyukám politikailag nem kívánatos személy volt Aczél György idejében, már az is nagy kegynek számított, hogy egyáltalán a pályán maradhatott. Nem csak erről maradt ő le, pedig a szakmában nagyon szerették. Kecskeméten engedték játszani, de Pesten már nem, kaphatott olyan lehetőségeket vagy díjakat, amelyek a tehetsége okán akár járhattak volna neki. Arról soha nem beszéltünk édesanyámmal, neki milyen érzés, hogy én forgathatok Szabó Istvánnal, ő pedig nem, de örült a sikereimnek.

Most a Zárójelentésben S. doktor feleségét játssza, a díszletben ülünk és beszélgetünk. Szabó István szinte semmit nem árult el a történetről. Mit játszik benne?

Ez egy csodálatos forgatókönyv. Egy opera-énekesnőt játszom, aki hosszú házasságban él a férjével, akit Klaus Maria Brandauer alakít. Egyikük sem él a másik nyakán. Egyenrangú felek.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Van olyan, hogy két ember, akik a szerep szerint mindenüket beleadják a munkába, mégis kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek?

Ez egy ideális állapot. Ismerek ilyen házasságokat, igaz, nem túl sokat. Óriási bölcsességet követel mindkét embertől, hogy eltűrje, a másiknak egy adott pillanatban nem ő a legfontosabb. De ez a bölcsesség nem mindig adott, mert érthető emberi vágy az, hogy ha például egy feleség éppen nehéz élethelyzetben van, elvárja a férjétől, tegyen félre mindent miatta, foglalkozzon vele. Miközben a másik erre éppen képtelen, mert fontos szakmai megmérettetés előtt áll.

A #metoo-ból eljutott valami önhöz?

Persze, hogy eljutott. Nekem szerencsém volt, nem voltak negatív élményeim. De ez egy nagyon összetett kérdés, és rosszul jár, aki egyik vagy a másik oldalról rugalmatlanul szemléli. Mindegy, hogy hol vagyunk, színházban, nagyvállalatnál vagy akár egy kórházban. Ahol férfiak és nők dolgoznak egymás mellett, ahol vannak, akik hatalmi pozícióban vannak és mások pedig beosztottak, ott a kiszolgáltatottság mindig jelen van. A vezető felelőssége és emberi nagyságának bizonyítéka, hogy hogyan kezel egy ilyen alá-fölérendeltségi viszonyt. Miközben sok mindenben egyetértek a #metoo mozgalommal, azt gondolom, nem lehetünk olyan ostobák, hogy egy orvos ne simogathassa meg egy betegének a vállát, amikor erre a mondanivalója okán szükség van, ha a betege történetesen nő és az orvos pedig férfi. Inkább az a kérdés, hogy ha valaki rosszul kezeli ezeket a helyzeteket, akár vissza is él a hatalmával, akkor mi az elégséges reakció? Én azt gondolom, hogy minden esetnek következménye kell, hogy legyen.

És ön szerint volt? Például a Marton László-esetnek?

Igen, úgy gondolom, hogy volt. A Vígszínházban nem rendez, a Színművészeti Egyetemen nem oktat. De látom, hogy azok az emberek, akik évtizedekig együtt dolgoztak vele, akik a tanítványai voltak, azoknak milyen őrületes vívódás ez. Mi legyen? Rekesszük ki Marton Lászlót? Ne tehesse be a lábát soha többet a Vígbe? Ez egy nagyon összetett és nehéz kérdés.

Találkozott valaha azzal a problémával, hogy nőként hátrébb sorolták, mint a férfi kollégáit?

Soha! Már az első filmemben is mindenbe beleszóltam. Persze kicsit rémülten nézett rám a rendező meg az operatőr, de soha nem éreztették velem, hogy én „csak” egy nő vagyok.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Szerencsés, ha soha nem érezte azt, hogy újra és újra bizonyítania kell valami miatt, miközben már annyi mindent letett az asztalra.

Ha így kérdezi, akkor mást mondok. Én nem egy szobrász vagyok, aki elkészített egy alkotást, ami onnantól kezdve készen van és csak meg kell nézni. Nekem minden alkalommal találkoznom kell egy csomó vadidegen emberrel, akik ülnek a nézőtéren, és akikkel az előadás végére barátságba kell kerülnöm. Ez egy olyan alaphelyzet, amit én természetesnek tartok, sőt igazán ez a legizgalmasabb ezen a pályán, hogy nekem állandóan meg kell nyernem az embereket, akik akár a színpadon, akár egy filmben megnéznek.

És ha nem sikerül?

Nem tépelődhetek azon, hogy nem sikerült egy jelenetem a színpadon, mert már ott van a következő. Van esély másnap jobbnak lenni. Filmen azonban nincs ilyen. Szabó István, még mielőtt egy kockát is forgatna, leül a színészeivel és részletesen átbeszéli velük a jeleneteiket. Nyilván pontosan tudja, hogy mit szeretne, már amikor írja a könyvet. De ő alkotótársaknak tekinti a színészeit, bízik és hisz bennük, sokszor beépíti az ötleteinket, javaslatainkat a filmbe. Sőt, a jelenetek próbái közben állandóan arra ösztönöz, hogy legyenek váratlan reakcióim. Fantasztikusan jó érzés így dolgozni. Szabó István olyan filmrendező, aki nagyon jól vezeti a színészeit.

Akár azt is mondhatná egy rendező Önnek, hogy „kedves Dorottya, maga olyan nagyszerű, tudja, úgyis mit szeretnék”.

Persze, de ahhoz, hogy valóban jó legyen egy alkotás, kell az a vibrálás, ami azáltal jön létre, hogy ütköztetjük a véleményünket. Én is mondok valamit, a másik is szeretne valamit, és aztán addig gyűrjük, amíg valóban működni kezd. Harminc éve talán több idő volt erre. Noha Sándor Pál az egyik producer, aki szintén régi motoros, biztosan a szívéhez kap néha, hogy megy az idő és még hátra van néhány jelenet. A filmkészítés talán változott annyit, hogy gyorsabban zajlik, feszesebben, fegyelmezettebben. Ennek ellenére, egy percig nem éreztem, hogy bárki sürgetne. Akkor megyünk tovább egy másik jelenetre, ha mindannyian azt érezzük, hogy most jó volt. Persze lehet, hogy valaki rágja a körmét ott hátul, de hozzám ez nem jut, nem juthat el.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Játszik a Nemzeti mellett például a Belvárosi színházban is. Ez egy magánszínház. A mostani taomegszüntetés elég nehéz helyzetbe hozta a tulajdonos Orlai Tibort is. Az biztos, hogy árat emel, és ahogy írja, a vidéki előadásokat, ami 200-250 előadást jelentett évente, szünetelteti.

Aggodalommal figyelem, hogy mi történik. Az kétségtelen, hogy voltak olyan gigaprodukciók, amelyek azért jönnek létre, mert a taoból bődületesen sok pénzt lehet visszaszerezni.

Milyen finoman fogalmaz. Más úgy mondaná, lopnak.

A tao megszüntetése nem csak a magánszínházaknak probléma. A Katonának, vagy az esténként 1200 nézőt befogadó Vígszínháznak is gondot fog okozni. Arra van remény, hogy a kőszínházak talán kapnak valamilyen kompenzációt, de a magán- és független színházakról semmit nem tudni.

Az ön igazgatója, Vidnyánszky Attila erős aktor ebben a folyamatban. Van olyan lobbiereje, tekintélye Udvaros Dorottyának, hogy azt mondja, Attila, tudsz valamit segíteni ezeknek a magánszínházaknak?

Hogy nekem mekkora – hogy is mondta – lobbierőm van, azt én nem tudom. Azt viszont tudom, hogy Vidnyánszky Attila becsül és szeret engem, és meghallgatja a véleményemet. A régi színházi mondás jut eszembe, egy színész akkor érzi, hogy szeretik és becsülik, ha jó szerepeket osztanak rá.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

WASHINGTON, DC - DECEMBER 7 : President Donald J. Trump stops to speak with reporters and members of the media as he walks to board Marine One and depart from the South Lawn of the White House on Friday, Dec. 07, 2018 in Washington, DC. (Photo by Jabin Botsford/The Washington Post via Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.