Rembrandt 1642-ben befejezett festményét, az Éjjeli őrjáratot az egész világ előtt, a közeljövőben live streamen fogják restaurálni, ami rá is fér az utolsó felújítás óta. A mozgalmas csoportképet rendesen utoljára 1975-ben állították helyre, amikor egy férfi konyhakéssel támadt a muskétásokra és Frans Banninck Cocq kapitányra. A képet többször megrongálták, ma a holland büszkeség egyik szimbóluma, de Rembrandt mégsem kapta meg a 17. században a kellő elismerést. A megrendelők egy része lefitymálta a portréját, elvégre a holland művész a nagyszabású munkát használta fel, hogy valami újat mutasson. Most újra a régi fényét kaphatja vissza az Éjjeli őrjárat, és jó eséllyel nem lesz polgárőrökből moncsicsi.
Elsőre talán nincs semmi különös a képben, teljesen érthető, ha valaki nem rajong egyből a muskétásokért. Az egész sötét, csak a szokásos barokk felhozatal sorakozik fel furcsa fejű alakokkal kakasos lánnyal, kutyával, meg hát a téma sem a világ leghajmeresztőbb pillanatát ábrázolja: polgárőrök állnak tettre készen. Az viszont már sokkal izgalmasabb, hogy Rembrandt mennyire megreformálta az egysíkú portrékat. Mintha ő is unta volna az megrendelők alakjait minden változatosság nélkül egymás mellé pakolni.
A holland aranykorban, 1640 ás 1642 között elkészült festmény eredeti címe jóval szokványosabb volt: Frans Banning Cocq kapitány polgárőrcsapata. Az Art magazin még korábban egy tanulmányt közölt a képről, hogy pontosan kik szerepelnek a kapitány mellett és hogyan készült el Rembrandt alkotása. Amszterdamban több polgárőrség működött: ott volt az íjászok, a nyílpuskások és a muskétások céhe. A 17. századra megnövekedett a fegyveresek száma, úgyhogy muszáj volt kibővíteni a muskétásokat összefogó Kloveniersdoelen épületét. 1640 és 1645 között a Kloveniersdoelen óriási dísztermek kapott, ahova mind a hat polgárőrcsapatról készült egy-egy óriásportré. Akkorák (van, amelyik 235X750 centi), amekkorákat még nem szokott meg a holland festészet.
Joachim von Sandrart, Govaert Flinck, Nicolaes Pickenoy, Jacob Backert és Bartholomeus van der Helst is festett egy-egy csoportképet, de csak Rembrandt tért el a többiektől. A kompozíciója meglehetősen mozgalmas volt, életet vitt a muskétásokba, mindenki csinál valamit, el lehet veszni a részletekben. Éppen ez a lendület okozott fejtörést a gazdag, minden egyes portréért jó pénzt fizető megrendelőknek: nem mindenki látszott rendesen. Csalódtak, hogy fel sem ismerték magukat a képen. Persze a fényárban úszó Frans Banninck Cocq kapitány boldogan vette a kitüntetett figyelmet, és másolatot is készíttetett a családi albumba, de a többiek nem voltak ennyire oda Rembrandt stílusától. Pedig van mit csodálni rajta, a fényt tökéletesen használta, hogy kiemelje a középső alakokat, és elrejtetse a többieket, fókuszt teremtett. Vincent Van Gogh nem véletlenül istenítette annyira a festőt két évszázaddal később – neki A zsidó menyasszony volt a kedvence, elveszett benne, odavolt a megfestett intimitástól.
Fotó: Robin Van Lonkhuijsen / AFP
Szóval Rembrandt túl sok saját ötletet vitt a pénzes melóba, így 1653-ban valaki ki is egészítette a festményét egy pajzzsal a kapun, amire ráírta a szereplők nevét. Rembrandt nem csak a nyüzsgő jelenetnek rendelte alá az alakok felismerhetőségét, hanem a hitelességre sem fordított akkora figyelmet, a fegyverek is inkább kellékek, mint hiteles darabok, és a divatot sem követte az Éjjeli őrjáraton. Nem egyből a leghíresebb képe után, de Rembrandt végül tönkrement, a fényűző életmódjának vége szakadt, házát elárverezték az 1650-es ékek végén. Szegényen halt meg, és idősebb korába még egyik szeretője is beperelte.
Felesége, Saskia még 1642-ben halt meg, és fia dadájával jött össze. Az élettársi viszony közben azonban Geertje Dircx beperelte Rembrandtot, hogy házasságot ígért neki. Az ítélet szerint nem kellett elvennie a nőt, de azért kártérítést fizettetett vele a bíróság. Ezután megint a szobalányával kezdett kapcsolatot, majd 1669-ben halt meg Amszterdamban, és a Westerkerk temetőben egy máig ismeretlen sírba temették.
Konyhakéssel a muskétások ellen
A muskétások nem állták úgy a sarat (sajnos le is vágták a vásznat, mikor átköltöztették a Városházára, és nem fért be az ajtón), ahogy kellett volna, és a 18. századra a lakk besötétedett. Ekkor kapta meg a ma is ismert címét, és csak a második világháború után tisztították meg, de már maradt a megszokott elnevezés. Könnyen lehet, hogy most, a hosszú restaurálási folyamat során – csak a milliméterről milliméterre történő scannelés hetven napig tart – is kivilágosodik az egész. Ráfért a felújítás a polgárőrségre, elvégre többször is megtámadták szegényeket. Először 1911-ben rontott neki munkanélküli suszter, a haditengerészet egykori séfje a festménynek. Így tüntetett a munkanélküliség ellen.
A legemlékezetesebb rongálás 1975-ben történt, mikor egy volt 38 éves tanár vagy tucatszor nekiszaladt az Éjjeli őrjáratnak egy késsel. A vágóeszközt pedig abban az étteremben szerezte, ahol a támadás előtt nyugodtan megebédelt. Az incidensnek az biztonságiak vetettek véget, de még mindig ott a kutya felett a férfi művének nyoma. Az extanár a korabeli beszámolók szerint egyre csak azt üvöltötte, hogy
azt mondták, meg kell tennem. Meg kellett tennem.
Az eset kísértetiesen hasonlít arra a pillanatra, mikor az Ausztráliában élő magyar férfi, Tóth László rárohant a Vatikánban őrzött Piétára. A geológus fiatalon költözött Ausztráliába, de angol tudás híján nem ismerték el a papírjait, úgyhogy egy szappangyárban kezdett dolgozni. Később Olaszországba költözött, hogy elfogadtassa a tömeggel, ő Jézus. 1973-ban ugyanezzel a céllal sietett a Szent Péter Bazilikába, hogy tizenötször üssön rá Michelangelo szobrára, éppen 33 évesen (mint Jézus), miközben azt kiabálta, hogy „én vagyok a feltámadott Jézus Krisztus”. A látogatók fékezték meg, de nem emeltek ellene vádat elmeállapotára hivatkozva.
Rembrabdthoz visszakanyarodva még 1990-ben egy diliházból szökött páciens is megpróbálta savval lespriccelni az Éjjeli őrjáratot. Az akciót a biztonsági őrök leállították egy spricc után, és egyből vizet csepegtettek a felületre, így sikerült teljesen helyreállítani.
A kapitányból nem lehet moncsicsi
Csak a halál biztos, de azért mégis egészen lehetetlen, hogy most annyira félresikerüljön a restaurálás, mint 2012-ben, amikor egy jó szándékú néni állt neki Elías García Martínez spanyol festő Ecce Homo freskójának és moncsicsit csinált belőle.
Vagy ott van az estellai Szent Mihály templom Szent György lovasszobra, amit a lelkes amatőrök úgy felújítottak, hogy már nem látszik a kor a szobron. Meg úgy semmi.
De nuevo en España se vuelve a destrozar una obra de arte. Esta imagen es de San Jorge y del siglo XVI de San Miguel de Estella (Navarra). Curioso que los jefes contraten a semejantes restauradores, a lo mejor se tendrían que restaurar los jefes que los contratan ¿No? pic.twitter.com/G9iyLidgPr
— Xavi Escaned (@escaned) 26 June 2018
Spanyolországban előszeretettel kísérleteznek a helyiek a hobbi-restaurálással, vagy éppen bosszút állnak a régiségeken. Legutóbb a 28 fős spanyol falu, El Ranadoiro egyik lakója színezte ki Jézust, Szűz Máriát és Szent Annát.
Kiemelt kép: MTVA/Bizományosi: Balaton József
