Amikor meghallottam, hogy lesz egy könyv Máté Gábor naplójából, arra gondoltam, hogy ez jól illeszkedik A bajnok, az Ascher Tamás Háromszéken törekvéseihez: ezekben a darabokban nagyon sok a magánéleti szál, és láttam lelki szemeim előtt a Máté Gábor magánéletén boldogan rugózó cikkcímeket. Ehhez képest ebben a könyvben alig van szó privát ügyeiről.

Van olyan eleme az életem naplójának, amikor felerősödnek a magánéleti vonalak, amikor nagyobb fájdalom ér, csalódás, szerelem, akkor persze alaposabban írok arról, de esetemben az az érdekes, hogy a feleségeim révén kerültem bele egy olyan spirálba, amitől bulvárosodott az életem, de őszintén szólva én hányok ettől, nem is érdekel. Leginkább ezt akartam elkerülni az egész színészetből .

Ha meg a közönség felől nézem, lehet, hogy volna egy igény erre, főleg miután az ön által vezetett színház egyes darabjaiban erős ez a szál.

Szerintem itt-ott váratlanul felbukkanok. Azért ez lehet kielégítő.

Azt hittem, hogy abból az időből, amikor Albert Györgyi volt a felesége, kicsit több részlet lesz. Már csak azért is, mert ő nem bánt szűkmarkúan az önről szóló mondatokkal.

Ez valóban nincs nagyon benne, de tudja miért? Mert amikor ő volt a feleségem, akkor is írtam, de még papírra. Tehát attól tartottam, hogy bárki megtalálhatja, elolvashatja.

Tehát félt attól, hogy, mondjuk, Albert Györgyi megtalálja a jegyzeteit?

Persze. Ezért róla is csak pozitívan írok. Utólag meg nem írok hozzá, mert nem lenne igaz. Ráadásul abban az időben halt meg az anyám, és ő akkor nagyon sokat segített nekem. Sőt, akkor ment be először a kórházba is, és az brutális volt. Abban nem lehettem őszinte, miután ő beteg volt, ezért minden azzal kapcsolatban leírt mondat olaj lett volna a tűzre.  A későbbiekben pedig, amikor már napi szinten írtam, ő már nem játszott szerepet az életemben, felbukkant időnként, erre van is utalás a naplóban. De leginkább a bosszú miatt került elő, annak pedig nem találtam írásos nyomát, hogy azt feltételeztem, kritikákat is íratott rólam. Most ezzel remélem kielégítettem mindenkinek a bulvár iránti vágyát.

Vannak a naplóban érdekes félmondatok, amelyekből egy olyan Máté Gábor is kirajzolódik, akit nem feltétlenül rajzoltak volna meg mások. Mondjuk, 2005 tájékán írja, hogy már tévét nem is néz, csak a sportért. Az a közéleti érdeklődés, ami akkor eltűnt, az visszatért valamikor?

Nem. Csak annyira kísérem figyelemmel ezeket a híreket, amennyire a munkám megköveteli. Tudok a dolgokról, de nem a tévéből. Kizárólag sportot nézek, és mondjuk az zavar, hogy az M4-en időnként hírek is vannak, de olyankor beletekerek, mert, ugye, színházi emberként szinte mindent felvételről nézek meg.

Mire figyel a közéletből?

Nyilvánvalóan a színházi ügyeket követem leginkább, a főváros ügyeit is, és a politikai változásokat. És persze lázasan olvasom a kultúrkampf újabb és újabb terméseit.

Ez mintha a Katonát elkerülte volna. Szakács Árpád (a Magyar Idők cikksorozatában kultúrharcot hirdető publicistája – a szerk.) szerint rendben volna a Katona?

Az első cikkben szerepeltünk, de én ezt a skatulyázást amúgy sem szeretem, szerintem a mi színházunk független, ehhez ragaszkodom. A jelenlegi kormánynak nagyon nagy szüksége van arra, hogy kijelölje az ellenfeleket, itthon és nemzetközileg is. Ilyen értelemben szükség van arra, hogy minket a tömegek ne függetlennek, hanem balliberálisnak gondoljanak, noha ennek a szónak értelme sincsen. Pontosabban: értelmét vesztette. Én megengedő vagyok a szónak abban az értelmében, hogy kíváncsi vagyok minden emberre.

Itt olyan művészek is dolgoznak, akik megnyilvánulásaik alapján nem igazán szimpatizálnak a kormánnyal. Hogyhogy elkerüli a színházat a támadás? Ebben munka van? Ha igen, kié? És hogy kell csinálni?

A nálunk dolgozó művészek egyike így, másika úgy gondolkodik a világról. És egyáltalán nem hiszem, hogy ebben a mai, hogy is nevezzük, talán közéletnek…

Mondjuk azt.

Jó, tehát nem hiszem, hogy ebben a mai közéletben egy színésznek mindenben meg kellene nyilvánulnia, de mivel önálló, szabad emberek, senkire nem szólok rá, hogy mit csináljon, és mit ne. Én nem foglalkozom azzal, ki hová szavaz.

Van még két éve színházigazgatóként, látszik az, hogy a főváros elfogadná-e, ha újra pályázna?

Főleg az tölt el várakozással, hogy egyáltalán élek-e még akkor. Persze szeretném ezt a színházat biztonságban tudni, és ebből következően, szeretném is tovább csinálni, és az is tény, hogy az alpolgármester asszony, Szalay-Bobrovniczky Alexandra kiválóan végzi a dolgát. Rendszeres látogatója a színházaknak, és sokat tesz azért, hogy jól is működjenek. A rendszerváltozás óta eltelt időben ő az, aki a legkarakteresebben állást foglal a színházak ügyében.

A Katonával kapcsolatban is, és ha jól értem pozitívan?

Igen.

Tehát nem bánná, ha ő a posztján maradna a jövő évi önkormányzati választások után is?

Addig bármi történhet, de a jelenlegi helyzetben megnyugtató lenne, ha maradna.

Jól értem, hogy Máté Gábor azt szeretné, hogy a jelenlegi garnitúra újrázzon a fővárosban?

Én nem így fogalmaznék, hanem azt állítom, hogy az ő jelenléte a színházak számára minőségi garanciát jelent. Ez akkor is így van, ha sok mindent kritikával szemlélek.

Ő lesz az, aki miatt nem lesz a fővárosi önkormányzatban kultúrkampf?

Eddig a főváros nem adta jelét annak, hogy a kultúrkampf bármilyen szinten elérte volna. Nem tudom, mi van a háttérben, én magam nem érdeklődtem, ez lehet, hogy hibám, mert nem szoktam kopogtatni ajtókon, csak akkor keresem meg a főpolgármester-helyettest, amikor valami helyzet van. És nem csak segíteni szokott, de már az is szokatlan, hogy egyáltalán visszahív. Pedig nyilvánvalóan sejti, hogy ha felhívom, kérni szeretnék valamit.

Mondjon egy példát!

Például amikor a Katona raktárhelyiségét visszavette a XIV. kerület, és kellett nekünk egy helyiség, ahol díszleteket tudunk tárolni, normális áron, akkor ő segített.

Az előadóművészetek tao-támogatásának eltörlésének ötlete ügyében már hívhatja is. Kereste bárki, hogy beszéljenek róla?

A Katona bevételének több mint 20 százalékát jelenti a tao. A bevezetését követően nagyjából ebben az arányban csökkentették a támogatásunkat. A nyár folyamán a gazdasági igazgatónk vett részt szakmai fórumokon és a főváros is biztosította a színházakat arról, hogy aktívan részt kíván venni az erről szóló egyeztetésekben. Változtatásra mindenképp szükség van, hiszen a tao-támogatás jelentős hányadát csalásokkal szerezte meg egy igen szűk kör. Sokkal szerencsésebb lenne a csalásokat kiszűrni, a csalókat kizárni a taóra jogosultak köréből. Amikor azt halljuk, hogy ennyi meg annyi pénz kerül a taónak köszönhetően  a kulturális ágazatba, akkor arra kell gondolni, hogy ennek az összegnek kisebb része az indokolt, a jól felhasznált, a valódi teljesítményt díjazó, a jogalkotó eredeti szándékával összhangban elköltött adófizetői forint. A teljes tao-támogatás kisebb része került azokhoz a kőszínházakhoz, magánszínházakhoz, függetlenekhez, amelyek a nézők számára is látható, valódi művészi tevékenységet folytatnak. Ugyanakkor a mostani struktúrában megszüntetni  épp miattuk, miattunk felelőtlenség lenne.

Ha mégis megszüntetik, mi történik?

A Katona esetében ez olyan nagyságrendű kiesés, amely, ha a fenntartó más forrásból nem pótolja, akár a Kamra bezárását is jelentheti.

Talán ere utalt a miniszterelnök, amikor azt mondta a nyáron, „mitagadás, szeptembertől nagy változások előtt állunk”.

Elkeserít, amit a kultúrkampf eredményez, mert rossz lesz az ember szájíze, és hát ismerős mondatot ezek. Amikor vége lett a szocializmusnak, azt hittem, ilyen mondatok nem lesznek többé.

Ha ekkora a vihar, az ember óvatosabban fogalmaz, vagy állít össze műsort?

Nem, dehogy. A műsor sosem indulatból vagy gyávaságból épül. Hanem vannak tehetségesebb és kevésbé tehetséges pillanataink.

De közben azt is látom, hogy az idén oda akar csapni a színház. Jön a Rozsdatemető meg Az ügy. Mindkettőre azt mondta, nehéz lesz nem észrevenni benne a mai magyar valóságot.

De nem azért, mert megbeszéltük, hogy most valami erőset csinálunk. Úgy történt, hogy egyszer csak Ascher Tamás elolvasta Az ügyet, és meg akarta rendezni. Én pedig több mint tíz éve tervezem a Fejes-művet színpadra vinni. Talán most tudjuk az optimális szereposztást kihozni.

Igazgatóként nyilván van beleszólása, mi illik az évadba, mi nem. Mondjuk, valamiért elképzelhetetlennek látom, hogy a Szentivánéji álom megjelenjen a Katona színpadán, mégis azt rendezte most Varsóban.

Tadeusz Slobodzianek hívott a saját színházába, ugye, ő Katonában látható A mi osztályunk szerzője, és több darabban is megállapodtunk, aztán lemondta, aztán visszahívott, aztán módosított, szóval nem volt egyszerű. Én itthon soha nem rendezném meg ezt a darabot, mert annyit láttam belőle, hogy csömöröm van tőle, viszont ebből következően mélyen ismerem, ezért amikor felkért rá, úgy éreztem, hogy ha megkapom a legalkalmasabb színészeket, akkor szívesen kitalálom az előadást. Ez egy sokkal nyomasztóbb helyzet, mint valamit először megrendezni, de most így alakult, és egyáltalán nem bántam meg.

Körülbelül egy éve robbant a magyar metoo-botrány. Ön szerint történt valami?

Két embert meghurcoltak.

Így is lehet fogalmazni, meg úgy is, megbűnhődtek. Bár Marton László újra rendez.

Amikor Kevin Spaceyről kiderült, ami kiderült, akkor sokat tűnődtem ezen, és nem gondolom, hogy az ő egyébként tetemes mennyiségű bűne miatt le kellene mondanunk egyedülálló alakításairól. Szerintem ebből az lenne fontos, hogy a mindennapi életbe ténylegesen beszivárogjon a kérdés, hogy miként bánunk egymással. Ne verjék a családtagjaikat az emberek, ne kényszerítsenek nőket vagy férfiakat nem kívánt szexuális kapcsolatba, egyáltalán ne zsarnokoskodjon senki senkin. Ha ez a mindennapokba nem szivárog le, akkor sima bulvártörténet marad. Mindenki minket, színházi embereket kérdez, mintha mi lennénk a fertő, miközben itt szerintem semmi nem is történik. A színház ráadásul teljesen más hely, mint amilyenhez az életben szokva vagyunk.

Azt gondolom, hogy generációs kérdés is a metoo megítélése. Az ön generációja nagyon mást gondol, mint az enyém, vagy a fiatalabbak.

Ez biztos. Amikor kamasz voltam, például az terjedt el, hogy a svéd nők szabadosak. Egyik barátom még a gimnáziumban találkozott három svéd csajjal, nosza csináljunk egy házibulit, és hú, mi lesz. És csináltunk házibulit, és be voltunk indulva attól, hogy jön három svéd csaj, aztán jöttek, és fél óra múlva elmentek. Nem történt semmi. Persze mi is történhetett volna? Ebben az időszakban az, hogy te szexuálisan szabadon gondolkodsz, az trend volt, és nem az volt, mint ma, hogy nem mersz gondolni semmit, mert amit ma zaklatásnak hívunk, az a hetvenes években a szerelmek kiindulópontja volt.

Ez elég erős.

Ez az igazság. Az én fogalmaim szerint a zaklatás az, ha valaki erőszakoskodik a másik emberrel.

És mi a nem?

Szerintem a nem az nem.

De elég csak érzékeltetni?

Én érzékeny vagyok, nekem elég, másnak meg nem, hanem ki kell mondani.

Az eszébe jut, amikor az éves programról gondolkodik, hogy a színháza sokat tehetne azért, hogy  egyre többet és többen foglalkozzunk a kérdéssel?

Ha meg tudnám fogni a témát valahogy, ha nem kellene ráerőszakolnom egy darabra, akkor lehetne. Egyébként a Munkavégzés során nem biztonságos című előadásban, amit épp tavaly ősszel rendeztem, van egy ilyen zaklató kapcsolat, csak nő zaklat férfit. Épp a bemutató előtt pattant ki az első itthoni botrány. Ráadásul gimnazistaként örültem volna annak, hogy ha az egyik biológia tanárnőnek eszébe jut zaklatni engem. Emlékezetem szerint ezt mindennél jobban szerettem volna.

Az Amarcord jut eszembe, „enyém a trafikosnő fél melle”.

Igen, hát szerintem Fellini ma nem csinálhatná meg az Amarcordot és Gothár Péter sem a Megáll az időt.

Mondjuk az említett darab inkább a sajtóhoz szóló kritika volt.

Igen, ez igaz, a magyar sajtó nagyon sokat tett azért, hogy a hazai közélet idáig jusson. Az úgynevezett két részre szakadt ország garantáltan így maradjon. Közben meg baloldali sajtó már nincs is.

Szerintem meg nincs olyan, hogy jobb- vagy baloldali sajtó.

Akkor legyen kormánysajtó meg nem kormánysajtó. Nem is tudom.

Megegyezhetünk.

De a lényeg az, hogy ez hosszú időre így fog maradni. A kormánysajtó minden kritika nélkül ír, amit nem értek meg, de ilyet már láttam. Nem tudom elfogadni, hogy miért kell a saját tábort tovább hergelni egy már-már nem is létező ellenség ellen. Szóval szerintem a magyar sajtó hibás, és az elmúlt évek levét isszuk most.

Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu