Sok mindent meg lehet fogni a haditudósítói munkából, de valamiért ön mégis a félelemre fókuszált, a Félj bátran című kötetében és számos előadásban, beszélgetésben. Miért pont a félelem?

Oda nyúlik vissza a történet, amikor felkértek néhány évvel ezelőtt egy TED előadás megtartására. Akkor még aktívan jártam háborúkba tudósítani, és külpolitikával is foglalkoztam, és mivel ezek az előadások legfeljebb tizennyolc perc hosszúak lehetnek, annyit kért a főszervező, hogy találjak egy speciális nézőpontot, amire fel lehet fűzni a történetemet. Egyértelmű volt, hogy a félelem lesz ez a nézőpont, mégpedig abból a kérdésből, amit a legtöbben feltesznek a mai napig, ha megállítanak az utcán: „magácska ilyen pici, törékeny, hát nem félt ezeken a helyeken?” És amikor azt mondtam, hogy dehogynem féltem, akkor csalódottságot láttam az arcokon. Ez indított el a gondolkodásban, hogy miért akarják az emberek azt hinni, hogy nem éreztem félelmet.

Feldmár András érdekes választ adott erre: azt mondta, hogy amíg az emberek azt gondolják, hogy nem féltem, addig ez teljesen oké, hiszen nem fél, persze, hogy elmegy ilyen veszélyes helyekre. Viszont onnantól kezdve, hogy kiderül, én is félek, elveszítik az alibijüket arra, hogy miért nem tesznek meg dolgokat az életükben, amikre ugyan vágynak, de a félelem visszatartja őket. Ez egy nagyon érdekes nézőpont, és elkezdtem saját magamat is a civil életemben vizsgálni, hogy vajon a mindennapokban is ugyanolyan elszántsággal és bátorsággal tudok-e kiállni dolgokért, mint terepen. És rájöttem, hogy amikor féltem, és mégis elmentem ezekre a helyekre, akkor megengedtem magamnak, hogy féljek, és nem szégyelltem ezt az érzést, hiszen háborús terepen tök normális dolog félni. És pusztán azáltal, hogy a félelmem így nem kapott egyfajta szégyenbélyeget, képes voltam olyan minőségeket előcsalogatni magamból, amiről addig nem is tudtam, átléptem a határaimat koncentrálásban, gyorsaságban, hatékonyságban, teherbírásban, rugalmasságban.

Hosszan ír arról is, hogyan lehet a félelmet üzemanyagként használni.

Igen, éspedig azért, mert ugyanakkor megfigyeltem, hogy a civil hétköznapokban sokszor nem vagyok képes úgy reagálni, ahogy szeretnék, és rájöttem, hogy azért nem, mert nekem is ez van a fejemben, hogy ciki félni. Mind a két szülésem kapcsán előjött ez, mert sajnos mindkét kislányomat császármetszéssel kellett világra hoznom, és azért ez egy műtét. Felvágják az ember hasát, ráadásul ébren van – teljesen természetes, hogy fél. Ugyanakkor persze ez a legcsodálatosabb dolog, életet adni, és erre próbáltam fókuszálni, de a félelem ott volt, és szégyelltem magam ezért, és a szülőszobán még repkedtek is olyan megjegyzések, ha nem is rosszindulatból, amik ezt erősítették. Ez borzasztó! Pont ezt akarom a munkámmal elérni, hogy a félelmet kezeljük természetes dologként. Nem lehet ezeket a hormonokat lekapcsolni, és az sem véletlen, hogy nem tűnt el az evolúció során a félelem. Ha megpróbáljuk elmismásolni vagy elnyomni magunkban, akkor kezd el aknamunkát végezni, akkor képes pánikba, agresszióba, az értékrendünkkel ellentétes reakciókba torkollni. Viszont hogyha elfogadjuk, hogy normális dolog félni, és egy kicsit is képesek vagyunk kijönni abból a spirálból, hogy ne a hüllőagyból jöjjön egy ösztönös reakció, hanem – azáltal, hogy stimuláljuk az agyunk komplexebb részeit is – elérjük, hogy egy kicsit kívülről lássuk magunkat, máris racionálisabban választhatjuk meg a válaszunkat. Ekkor leszünk képesek erőforrásként kiaknázni a félelmet.

Elég vaskos elvárásokkal és a mondatainkba kódolt mintákkal megy szembe ez a gondolat.

Persze, hiszen már a gyerekeinkkel is ezt csináljuk ösztönösen. A szülők – nem rosszindulatból, hanem ösztönösen – úgy reagálnak a gyerekek félelmeire, hogy „jaj, butaság ettől félni”. Pedig a gyerekek még nehezebben tudnak ebből az ördögi körből kitörni, hiszen ők az érzelmeiket még nem képesek úgy kontrollálni, mint egy felnőtt, a racionális agyuk pedig még egyáltalán nem fejlett, hiszen az csak ötéves kor körül kezd el igazán fejlődni, ráadásul körülbelül huszonöt éves korig tart ez a folyamat. Tehát a gyerekeknek nem racionálisan kellene megpróbálni elmagyarázni, hogy ne féljenek, mert azt egyszerűen nem értik. Ráadásul szintén ösztönösen, a szülők gyakran a gyerekre is rányomnak egy szégyenbélyeget is azzal, hogy butaságnak titulálják a félelmeit. Miközben ez olyan, mint a lélegzés, normális, a túlélést szolgáló érzelem, ami mutat egy utat, hogy merre van még dolgunk. Ezt egyébként főleg Amerikában már a vállalati kultúrában is elkezdték felismerni. Ott a jó főnök ma már nem mindenható, aki nem hibázik és nem fél, hanem az, aki kimutatja a sebezhetőségét, ami által az alá- és fölérendeltség mellé új dinamikát tud bevinni a cégkultúrába, ahol az ötletekkel, észrevételekkel könnyebben fordulnak a dolgozók a vezetőkhöz. Emellett pedig azt mondják, hogy a félelem indikátor, ami azt jelzi, hogy a kompetenciáikat mely területen nem érzik elég erősnek.

Mi a félelemmel kapcsolatban a legnagyobb tévhit, ami a kutatásai során még önt is meglepte?

Nagyon érdekes rádöbbenés volt, hogy az emberek többsége manapság már nem a haláltól fél legjobban, hanem sokkal inkább az olyan helyzetektől, amelyekben megszégyenülhet: az ego halálától való félelem sokkal erősebb a hétköznapok során az emberekben, mint a halálfélelem. Persze, a halálfélelem ott van mindig a félelmek gyökerében, a felszín alatt, de az ego halálától való félelmünkkel sokkal többet foglalkozunk. Konkrét példa: az Egyesült Államokban készült néhány éve egy felmérés, ami szerint az embereknek ma az abszolút legnagyobb félelme az, hogy más emberek előtt beszéljenek. Onnantól kezdve, hogy valaki középvezetőként hat embernek eligazítást tartson, egészen odáig, hogy, mondjuk, kiálljon egy színpadra. Ez is azt jelzi, hogy nagyon félünk attól, hogy megszégyenülünk. Nekem ez döbbenetes volt, de aztán rájöttem, hogy hát persze, a halállal nem foglalkozunk minden nap, hiszen teljesen átalakult a halál és a gyász kultúrája, a halottakhoz, a haldokláshoz való viszonyunk, nem akarunk közös felületet a halál gondolatával sem, mert nem akarunk a saját halandóságunkkal szembesülni. Hiszen milyen üzenetekről szól ma a fogyasztói kultúra? Maradj minél fiatalabb, élj minél tovább, fordítsd vissza az időt, ami pedig – bár ez messzire visz – összefüggésben van a változástól való félelemünkkel.

Ami pedig elkerülhetetlen…

Rengeteg erőforrást pazarolunk arra, hogy azokat a dolgokat megpróbáljuk kontrollálni, amiket nem lehet. Az emberek biztonságérzete arra épül, hogy akkor vagyunk biztonságban, ha a változásokat az életünkben ki tudjuk küszöbölni. Ezzel tulajdonképpen az élet legalapvetőbb tulajdonságával megyünk szembe, a változatlanság fenntartására törekedni sziszifuszi küzdelem, ami folyamatos frusztrációhoz fog vezetni. Ráadásul az agyunk egy csomó olyan szűrőt alkalmaz, amik a valóságot torzítják, például sokkal nagyobb kockázatnak értékeljük azokat a dolgokat, amiket nem mi irányítunk azokhoz képest, amit mi irányítunk. Ezért félünk jobban a repüléstől, mint az autóvezetéstől. Vagy gondoljunk csak bele, mennyi pénzt költünk biztonsági berendezésekre, miközben annak sokkal kisebb esélye van, hogy egy betörő leszúrjon minket, mint annak, hogy meghaljunk szívinfarktusban, és mégis sajnáljuk a pénzt egy húsz forinttal drágább tejre vagy egy kondigépre.

Nagy hangsúlyt kapott a könyvben a Trump-éra és annak kialakulása. Miért volt ez ennyire fontos?

Azért, mert a politika egyre jobban beszüremkedik az életünkbe, és már nem lehet úgy létezni, hogy ne jöjjön szembe. És már nem csak a felnőttek, hanem a gyerekek hétköznapjaiba is beszivárog: amikor meghallom, hogy már az óvodában is szóba kerül a gyerekek között Soros György, akkor sírógörcsöt tudnék kapni. Ez már az a szint, amikor újra kell gondolni, hogy hogyan küszöböljünk ki bizonyos ingereket a gyerekeink életéből. És ez azért kapcsolódik a félelemhez – és ezért került be ez a téma a könyvbe – mert folyamatos manipulációnak vagyunk kitéve. A félelemmel való manipulációban nincs semmi új, ez az egyik legősibb, leghatékonyabb módja a manipulációnak. Csakhogy a közösségi média egyfajta szuperszónikus sztrádára emelte ezeket a manipulációs eszközöket, ezért kúszik be a bőrünk alá is. Épp ezért fontos lenne, hogy egy kicsit tudatosabban használjuk a közösségi médiát, ahogy nagyon fontos az is, amit Anthony Pratkanis amerikai szociálpszichológus mondott nekem egy interjúban: hogy amikor érzelmileg felkorbácsol minket valami, amivel találkozunk a médiában, akkor nyomjunk egy stop gombot, és tegyük fel a kérdést, hogy vajon miért is érzem most ezt vagy azt a szélsőséges érzelmet? Vajon van ennek valami alapja, vagy éppen manipulálnak minket?

Megszorította a torkomat, amikor a könyv elején arról ír a menekültválság ás a menekültellenes kampány nyomán, hogy „Magyarország már többé nem lesz ugyanaz a hely”. Bejött a megérzés, tényleg megváltozott az ország?

Sajnos igen. Önmagában az, hogy most nagyon gondolkozom, hogy fogalmazzam meg ezt, ez is egy indikátor, hogy a politikai élet vezetői olyan indulatokat gerjesztettek az emberekben, amiket én korábban abszolút nem tapasztaltam. De igen, érzem azt, hogy az arab kultúra, az arab emberek felé olyan indulatosság, előítéletesség alakult ki, ami nekem végtelenül elszomorító. Azok az üzenetek, amik a menekültekről szólnak, azok a végletekig sztereotipizált, leegyszerűsített, indulatokra, és persze a legösztönösebb emberi félelmekre játszó üzenetek. És sajnos működnek, főleg olyan embereknél, akik elszigetelve élnek a hétköznapokban, de sokszor olyanokra is hatnak, akik világlátott emberek. De tudjuk, miért működik: hiszen ez a képet évszázadok-évezredek óta alkalmazható és mindig azokra hat leginkább, akik azt gondolják magukról, hogy ők nem manipulálhatóak.  Hiszen ők azok, akik nem hajlandók tudomásul venni ezeket a mechanizmusokat, és ezért nem tudják felismerni sem ezeket: ez egy szociálpszichológiai alaptétel.

Persze a világ folyamatosan változik, és most épp a szélsőségek felé vitték a világot mindenféle dinamikák. De ha a szélsőségekbe bele lehet manipulálni az embereket, akkor az emberségbe is?

Akarom hinni, hogy ez nem végérvényes, mert ha azt mondanám, hogy ez már így marad, az olyan lenne, mintha feladnám a küzdelmet. Ezért is írtam ezt a könyvet, mert az, hogyha az emberek személyesen tudnak kapcsolódni valakinek a személyes történetéhez, annak van a legnagyobb hatása arra, hogy a sztereotípiák elkezdjenek fellazulni, nem elveknek meg elképzeléseknek. Írok a könyvben is Bassam és Rami történetéről. Mindkettőjüknek a kislányát gyilkolták meg a palesztin-izraeli konfliktusban, és ők a kiváló példái annak, hogyan tud megszületni az empátia az évtizedeken át tartó démonizálás közepette is, amikor a gyűlölet már szinte kézzel tapintható mind a két félben. Hogy milyen hatása van annak, amikor odamegy a palesztin gyerekek iskolájába az izraeli apa, és elmeséli, hogyan robbantotta fel két palesztin öngyilkos merénylő a buszt, ahol a kislánya utazott. Aztán elmennek az izraeli iskolába, és a palesztin apa meséli el, hogyan lőtte fejbe egy izraeli katona a kislányát az iskola előtt. És a gyerekek látják – ahogy ők fogalmaztak – hogy ugyanolyan színű könnyek folynak mind a kettőjük szeméből, amikor a kislányaikról beszélnek. És önmagában attól, hogy látnak egy palesztin és egy izraeli embert egymás vállát lapogatva, már ettől megremeg a Föld a gyerekek számára, és új időszámítás kezdődik, mert ez a személyes élmény el tud indítani egy másfajta gondolkodást. Én ebben látom csak a reményt. De ez nagyon sziszifuszi dolog, mert nagyon mélyen el lettek ültetve ezek a félelmek, és a manipulálás mindig sokkal nagyobb volumenben történik, mint ahogy mi személyes történeteken keresztül próbálunk ellene tenni.

Most, két gyerekkel visszavágyik még a terepre?

Még most is elindul bennem valami, amikor hallok egy-egy olyan konfliktusról a hírekben, ahol már jártam. Ilyenkor van, hogy azt érzem, de jó lenne ott lenni és tudósítani. De aztán a következő gondolat már az, hogy itt van a két imádnivaló kislányom, és a munka nem ér annyit. Néha dühös vagyok, persze, hogy olyan szakmát választottam, ami egy bizonyos élethelyzetig űzhető csak, az viszont fantasztikus, hogy fiatalon elkezdhettem, és tíz éven át csinálhattam. Nagyobb hírtelevízióknál külföldön, egy CNN-nél, BBC-nél hosszú ranglétrát kell bejárni, és mire az ember mehetne ilyen terepre, addigra már vagy családja van, és azért nem megy, vagy azt választja, hogy nem alapít családot, főleg, ha egy nőről van szó. Szerencsés vagyok, hogy így jött ki a karrieremnek az időzítése. Most már inkább az a kérdés, hogy mi más van még a repertoárban. Most ezzel a két könyvvel, úgy érzem, megtaláltam azt a csatornát, amelynek a segítségével átadhattam egy olyan szeletet a tapasztalataimból, ami munkál bennem, ami foglalkoztat, és ami talán másoknak is hasznos lehet. És főleg a gyerekkönyv számomra teljesen új mezsgye volt.

Hogyan jött az ötlet, mi volt a cél?

Azt éreztem, hogy ez a téma a gyerekeknek is ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint a felnőtteknek. Azt a szemléletmódot, amit a Félj bátran-ban sugallok, sokkal nehezebb felnőtt korban elsajátítani, gyerekkorban érdemes elkezdeni a helyes irányba terelni ezt fajta gondolkodást az érzelmekről és önmagunkról. Ezért arra gondoltam, hogy a Félj bátran legfontosabb üzeneteit kiveszem, és megpróbálom egy gyerekkönyvbe, egy mesébe ültetni. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez működni fog, inkább kísérletezésnek indult, csak amikor úgy éreztem, hogy összeáll az egész, akkor mutattam meg a kiadónak. Hál’ istennek nekik is tetszett az ötlet, és így született meg a terhességem utolsó hónapjaiban a Holli, a hős. Jutalom-írás volt ez nekem, mert azért a Félj bátrannal másfél évig gyűrtük egymást, itt viszont a mondanivaló, a főbb gondolatok már megvoltak, és inkább a fantáziámat kellett előhívni, hogy a történetet kitaláljam, és ezt nagyon élveztem. Esténként, miután lefeküdt a család, akkor írtam a könyvet, és egész gyorsan megszületett. Inkább a rajzok voltak azok, amik tetemesen időt és energiát követeltek.

Pedig ahhoz van előképe. Milyen élmény volt visszanyúlni a képzőművész énjéhez?

Nagyon izgalmas, de félelmetes is, mert volt egy nagyon kemény határidő: Zea születése. Én gyakorlatilag tizenhat éves korom óta nem foglalkoztam képzőművészettel, úgyhogy ez nagy kihívás volt, és nem voltam benne biztos, hogy meg tudom ugrani ezt a lécet. Az igazi teszt persze az lesz, hogy a gyerekek szeretik-e, de az első, szülőktől kapott visszajelzések biztatóak, és az első recenzió is nagyon pozitív. Én nagyon szerettem csinálni, és már dolgozik bennem a folytatás ötlete is, de most Zeáé a főszerep, babázni akarok elsősorban, legalább egy évig csak rá koncentrálni.

Ki ez a kislány a könyvben? Külsőre Holli azért eléggé önre hasonlít.

Hogy külsőre hasonlít, az véletlen: azért lett fekete göndör hajú, mert nem nagyon látni sötét göndör hajú mesehős-karaktereket, akik ráadásul lányok. De igen, abszolút van benne önéletrajzi ihletés, nagyon szorongó gyerek voltam, és vissza is nyúltam a saját gyerekkori szorongásaim emlékeihez. De hogyha belegondolunk, nem félnek mástól a gyerekek sem, mint a felnőttek. Holli is fél mások előtt szerepelni, amikor nagyon izgul, hogy verset kell szavalnia egy iskolai ünnepségen. De ott van a könyvben az is, hogy merjünk nemet mondani, merjünk fellépni a kirekesztés ellen, merjünk nem foglalkozni azzal, hogy mit gondolnak rólunk, és ha kell, merjünk segítséget kérni – a bátorságnak olyan aspektusai jönnek elő, amik szerintem felnőttként is a legnagyobb kihívások. Persze az életben, a gyakorlatban mindig minden sokkal nehezebb, mint elméletben. De ha három helyzetből akár csak egyszer felrémlik az, amit olvastunk, és ezáltal tudatosan, nem pedig ösztönös indulatból reagálunk, már az is jó. Vagy ha egyáltalán beszélgetünk a félelmekről egy gyerekkel, már az is hatalmas dolog.

…

Al Ghaoui Hesna új kötete, a Holli, a hős című mesekönyv a Kolibri Kiadó gondozásában jelent meg. A szerző és kötetei a Margó Irodalmi Fesztiválon is elcsíphetők.

Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu