Használaton kívüli földgázerőmű Kelet-London egy külső zónájában, karácsony előtt néhány nappal, de itt nyoma sincs a belváros ünnepi fényárjának. Az udvar kihalt, bent viszont nagy a nyüzsgés: egy csapat humanoid robot épp gyűlést tart. Itt forog ugyanis az AMC méltatlanul kevéssé ismert sorozata, a Humans harmadik évada.
A forgatási látogatás a sajtómunka egyik azon műfaja, ami nagyon sok mindent jelenthet. Igen, jelentheti azt, amit a laikus elsőre feltételez, miszerint elviszik gyakorlatilag nyaralni, ám ez igen-igen ritka. Jelentheti azt, hogy übermenő produkció forgatására viszik ugyan, de azt megszervezni elfelejtik, így az idő jelentős részében csak vár és érdemi kérdéseket sem tehet fel – ennek a típusnak gyakorlatilag semmi haszna. És van az a ritka setvisit, aminek még érdemi eredménye is lesz, mert az alkotók és szereplők elérhetők és még nyilatkozhatnak is, az újságíró közel mehet a történésekhez, és úgy egyáltalán, végezheti a dolgát. A Humans forgatási látogatása ez utóbbi kategóriába esett, forgatókönyvírótól fő- és mellékszereplőig számos alkotóval beszélhettünk.
A sorozat alapötlete Jonathan Brackley és Sam Vincent fejéből pattant ki, ők a show vezető forgatókönyvírói, akikhez persze még tucatnyi további író csatlakozik egyes epizódokra. A Humans, mint fent hangsúlyoztam, erősen az emberi témákra teszi a hangsúlyt, és bár direkt politizálásról szó sincs, azért nem kell szakértőnek lenni az áthallások felfedezéséhez.
Megpróbáljuk megvizsgálni azokat a szálakat, amelyek most a világunkat mozgatják, ezért van benne ennyi szó a megosztottságról, az elnyomottak és az elnyomók viszonyáról, az „oszd meg és uralkodj” elv alkalmazásáról. De azt, hogy mi az ember, nem próbáltuk definiálni, különbségtételt tenni, hogy mitől ember az ember, és mi választja el egy mesterséges intelligenciával bíró robottól.
– hangsúlyozta Jon Brackley kérdésemre, miszerint, ha már Humans a sorozat címe, mégis mit gondolnak, mi teszi emberré az embert. Nehéz kérdés, erősen filozofikus, írótársa, Sam Vincent is kikerülte a válaszadást. „Sokkal inkább beszélünk arról, ami nem biztos, hogy emberspecifikus” – fogalmazott. A Magyarországon most induló harmadik évadban ezek a kérdések annál hangsúlyosabbak, mivel itt a syntheknek már önállóan, saját társadalomban kell élniük. Ebben az új helyzetben az első évad óta központi figura, a Max nevű synth szerepe még inkább felértékelődik. Az őt alakító Ivanno Jeremiah így beszélt erről:
Rejtőzködnünk kell, jobban, mint valaha. Miközben a kérdés éppen az, hogy most, hogy tudatra ébredtünk, hol legyen a helyünk a társadalomban. A hangulat hidegháborús, extremista csoportok születtek és terrortámadások történtek mindkét oldalon, ez határozza meg a hangulatot – és ebben a közegben próbál helytállni Max, miközben a bizalmasa, a szerelme árulónak bizonyul, ami egy nagyon kettős, bonyolult helyzet, sok érzelemmel. Ezeket az érzelmeket aztán különösen nehéz megmutatni úgy, hogy a testi reakcióink korlátozottak.
A Humans synthjei ugyanis nem olyanok, mint a hasonló filmek és sorozatok megtévesztően emberi robotjai mesterséges izmokkal és testnedvekkel: bár emberszerűek, de azért láthatóan közelebb vannak a gépi létezéshez, ennek pedig rengeteg hatása van a karakterek fizikai szinten való megformálására. Egy synth semmi olyat nem csinál, ami egy embernek automatikus és természetes, ami rengeteg izgalmas kihívást jelent a színészi játékban. A harmadik évadban új szereplőt, egy Anatole nevű öntudatra ébredt synthet alakító Ukweli Roach mesélt erről.
Én a mozgás, a tánc és a sport felől érkeztem a színészetbe, így a synthek fizikai megformálása nem okozott nehézséget, az érzelmi állapotokat sokkal nehezebb volt megmutatni. Ugyanis a syntheknek nincsenek meg azok a fizikai képességei, amivel normálisan érzelmeket fejezünk ki: nincsenek például az arckifejezéseink, mimikánk, ha felzaklatnak, nem gyorsul fel a légzésünk, nem sírunk. De Dan, a koreográfusunk nagyon sokat segít, hogy megértsük a synth és emberi mozgás és érzelmek közötti különbségeket. Mióta synthet játszom, sokkal jobban tudatában vagyok az emberségemnek, mert ezt kell elhagynom, hogy játszani tudjak. Mint például a felesleges mozdulatokat, mindet, mert ezekkel rengeteg energiát használunk el, ami egy drága háztartási robotnál megengedhetetlen. Miközben mi, emberek kimondottan szeretjük a felesleges mozdulatokat, gesztikulálunk, táncolunk, és így tovább. Hihetetlen az ember. És épp ezért – bár nagyon veszélyes, sötét dolgokat lehet tenni a mesterséges intelligenciával, ha rossz kezekbe kerül – én abban hiszek, hogyha valaha háború törne ki emberek és synthek között, az emberek nyernének. Mert nekünk ott van a remény. Ami nem logikus, nincs semmi értelme, és egy synth nem is érezne reményt soha, így, ha pusztulás veszélye fenyegetne, egy synth sosem mondaná, hogy ennek ellenére meg kell próbálunk. Holott a reményen rengeteg múlik.
Az említett Dan O’Neill koreográfus valóban feje búbjáig beleásta magát abba, hogy vajon hogyan is nézne ki fizikailag egy olyan robot, amilyenek a Humansben szerepelnek. A Synth Iskola néven emlegetett mozgástanfolyam, amelyen a sorozat synthet alakító színészei megtanulták a szerepükhöz szükséges alapokat, rengeteg előzetes kutatás eredményeképpen jött létre, amihez először is nagyon részletesen át kellett gondolniuk az alkotókkal, hogy pontosan milyen technológiával, hogy is működnének ezek a robotok – mindennek ugyanis következményei vannak a synthek mozgására nézve. O’Neill ragadós lelkesedéssel magyarázta el, hogy mik ezek.
Fontos volt, hogy saját AI-robotokat alkossunk, nem olyat, amilyeneket már láttunk máshol, hanem valami teljesen eredetit, újat. Az egyik kiindulópontunk az volt, hogy a synthek a lehető legkevesebb energiával érjék el a legnagyobb hatást, mivel gépek, amelyek töltést igényelnek, le tudnak merülni, így az energia-felhasználásuknak optimálisnak kell lennie. Ezért aztán bármilyen feladat elvégzéséhez a lehető legkevesebb mozdulatot teszik, és egyáltalán nem tesznek felesleges mozdulatokat.
Rengeteget kutattam még a forgatások megkezdése előtt arról, hogy például mi a leghatékonyabb módja a járásnak, hogyan használjuk például a lábfejet, és így tovább – ezeken normális esetben, ugye, nem gondolkodunk, csak megindulunk, megyünk, jelezzük megérkezésünket egy új térbe, szinte törjük magunk előtt a levegőt. Egy synth ezzel szemben nem csinál nagy belépőt, hiszen nem célja tudatni a világgal, hogy belépett egy szobába, ő csak az aktuális feladatát teljesíti. Nagyon érdekes lélektana van ennek, filozofikusan fogalmazva egy synth sem a múlttal, sem a jövővel nem törődik, csak a jelennel, és ez a mozgásában is megjelenik.
Gondoljanak csak bele, egy ember, ha kimegy a konyhába inni valamit, közben észreveszi, hogy kimosott a gép, kiveszi a tiszta ruhát, és elindul kiteregetni, és mire végez, rég elfelejtette, miért indult. Ilyen egy synthnél nem fordul elő. Aztán, a syntheknek nincsen például nonverbális kommunikációja, így hozzá eszköztára sem, nem fogják felhúzni a szemöldöküket, vagy hasonlók. De tanulmányoztunk olyan mindennapi mozdulatokat is, mint hogy hogyan nyitunk ki egy ajtót, hogyan kötjük be a biztonsági övet – az emberek ezeket a túlmozogják, a synthek megformálásakor ezeket a mozdulatokat kellett nullára csökkentenünk.
Aztán át kellett gondolnunk a technológiából következő megoldásokat a mozgásban. Például az emberi szem nagyon komplex, hatalmas látóterünk van, és remek a perifériás látásunk. Ám egy hasonlóan nagy látóterű kamera, ami nem torzít a periférián sem, nagyon drága lenne, így a syntheket is megdrágítaná. Így arra gondoltunk, inkább úgy működnének, mint a biztonsági kamerák: hogy ha valami kívül esik az elsődleges fókuszon, ahhoz oda is kellene fordulniuk legalább fejjel, vagy akár testtel is. Amit, ugye az ember nem csinál, így ezzel is megkülönböztetjük a syntheket az emberektől. De sokat gondolkodtunk például a pislogáson is, amit végül meghagytunk, a kamerák zárját imitálva, egyfajta mentési jelzésként, ám ők nyilván jóval ritkábban pislognak, mint az ember, és kicsit másként is.
És ezeket az apróságokat nagyon nehéz megvalósítani. Még a leggyakorlottabb színészeink, Gemma Chan, Ivanno Jeremiah, Emily Berrington is igénylik néha az emlékeztetést: párhuzamosság, szemmagasság, előredőlő mozgás, ne dekoráld, ne vágj arcokat, és így tovább. Mert hiába ébredett tudatára egy synth, attól még nincsenek arcizmai, hiszen nem volt rájuk szüksége.
Emily Berrington, aki a Niska nevű synthet alakítja a sorozatban, mégsem a fizikai kihívások miatt szereti a Humanst, hanem azért, mert foglalkoztatja a téma, és fontosnak tartja azt a megközelítést, amit a sorozat választott mindehhez.
Amiben a Humans más, mint a tipikus AI-témájú sorozatok, és ami különlegessé teszi, az az, hogy ez egy családi dráma sci-fi elemekkel, ismerős a család, ismerősek a helyzetek, amelyekkel szembesülnek, az életük annyiban különbözik a mienktől, hogy jelen van benne a mesterséges intelligencia. Amivel kapcsolatban pedig mindenkit az izgat, hogy mit tudunk elérni, mi minden lehetséges az AI segítségével – de nekem inkább az a kérdésem, hogy valójában akarjuk-e mindezt és szükségünk van-e rá. Nekem azért vannak fenntartásaim, félelmeim is, és nem csak a munkavégzés robotokra bízásával kapcsolatban. Tehát nagyon érdekel, de aggaszt is a téma. Szeretem azt gondolni, hogy adott esetben én nem vásárolnék magamnak synthet, de az igazság az, hogy minden kütyümre ugyanezt mondtam az elején, a mobiltelefonra, az iPadre is. Nehéz ellenállni, amikor minden arról szól, hogy ez vagy az az új technológia majd megváltoztatja az életed.
A Humans harmadik évada október 8-től hétfőnként 23:45-től látható az AMC-n.
