Micsoda kilátás! De hogyan is lehetne szavakkal lefesteni? …A pesti épületsor: a part mentén, mintha palota állna palota mellett, milyen élet és mozgalmasság. Magyar gavallérok, kereskedők, görögök és zsidók, katonák és parasztok csak úgy tolonganak. Éppen Szent Medárd napi vásár van. A túlsó parton a magas, pázsitzöld hegy lábánál kisebb, tarka házak sorakoznak, egy-két házsor már a hegy lejtőjén húzódik fölfelé. Ez Buda, Magyarország fővárosa: a vár, a magyar Akropolisz, fehér falaival a zöldellő kertek fölé emelkedik. Hajóhíd köti össze a két várost. Milyen tolongás, milyen lárma… […] Az egyik utcában egy vasfa áll, éppen, mint Bécsben, a Duna-menti őserdő utolsó emléke. Minden vándorló mesterlegény belevert egy-egy szeget a fába, amíg csak akadt hely, ahová beleverhette, s a fából valóban „vasfa” lett, olyan fa, amelyik csupa vasszögből áll. Ilyen dorongja Herkulesnek sem igen lehetett.
– írja Pestről a világ legnagyobb meseírójainak egyikeként emlegetett, többek közt A kis hableányt is jegyző Hans Christian Andersen. Azt hihetnénk, hogy túlzott, pedig erről szó sincs: a tuskó ugyanis nem csak hogy létezett, de másolata ma is büszkén áll a Víziváros szívében. Folyamatosan frissülő térképen is követhető sorozatunk, az Ismeretlen Budapest mai epizódjában ide látogattunk el.
A Batthyány téren nap mint nap a Budapestet körülvevő településekről, vagy a budai oldalról munkába igyekvők tömegei lepik el, közvetlen környezetét azonban mégiscsak kevesen ismerik – pedig a pesti belvároshoz hasonlóan itt is egymást érik az érdekes történetek és épületek.
A vásárcsarnok mellett álló egykori Fehér Kereszt Fogadóban a legendák szerint a nők tömegének fejét elcsavaró Giacomo Casanova is megszállt, néhány lépésnyire pedig Cseh Tamás és Bereményi Géza első közös lakásába, illetve annak emléktáblájába botolhatunk.
A környéken sétálva elmúlt két évszázad építészettörténetének minden korszakából találunk példákat. Felbukkannak persze emellett érdekes történetű alkotások is, így a századfordulón elhunyt szikvízgyáros, Millacher Lajos végrendeletéből született Lajos kútja, a Várhegy oldalában lévő, leginkább csak Polipölőként említett Küzdelem, vagy épp az Iskola és Vám utca találkozásánál, egy bölcsőde kerítésének sarkában lévő fura, rács mögé került vastuskó, aminek eredetijét 1960-ban egy múzeumi raktárba süllyesztették, kissé eltúlzott, de emlékműként tökéletes mása azonban ma is az elmúlt évszázadok mementójaként szolgál.
Fotók: Vincze Miklós / 24.hu
A jó eséllyel német nyelvterületen – talán éppen Bécsben? – született vastuskóálítási szokás (nevük eredetileg Stock im Eisen, azaz vaspántos tuskó volt) szép lassan átterjedt a történelmi Magyarország területére is, sőt, példái a Magyar Királyság számos pontján felbukkantak. Legidősebb, máig eredeti formájában létező képviselőjük a bécsi Stephansdom előtti téren, az 1891-re megszületett, egy amerikai biztosítótársaság központjaként épült Palais Equitable sarkán áll. A tuskó persze nem a századforduló előtti évek gyermeke, hiszen a 219 cm magas lucfenyődarabról szóló első leírás 1533-ból származik, az első szögek azonban még a fa 1440 körüli kivágása előtt jelentek meg benne.
Fotók: Wikimedia Commons
Helye közel hatszáz éve változatlan, a város azonban teljesen megváltozott körülötte – ugyanez volt igaz a budai, európai társaihoz hasonlóan lelakatolt vaspántokkal védett példára is, amin fura fejű, az átlagból kitűnni kívánó kovácsok által készített szegek – ezek másolatai ma is láthatók – is felbukkantak.
Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
Andersen a saját kovácscéhükből induló, a környező nagyvárosokat bejáró, Pesten munkát vállalt mesterlegények szokásaként írta le a tuskók szögekkel kiverését: az ő korában, a XIX. század derekán ez még éppen így volt, a tradíció meglepő módon azonban csak alig százötven évvel korábban, a XVIII. század hajnalán alakult ki. Több vastuskó azonban jóval korábban – a bécsi közel háromszáz évvel előbb – viselt már magán szögeket, felmerül tehát a kérdés:
A gyakorlat a középkorban még a mindennapok részét képező pogány hagyományokig nyúlik vissza: a legvalószínűbb magyarázat szerint ezek a szögek
a XX. század egyik legismertebb osztrák kultúrtörténésze, Leopold Schmidt ennél azonban jóval tovább ment – szerinte ezek egyenesen a városok természetfeletti erőinek központját mutatták.
A magyar tuskók
A bécsin és budain túl a történelmi Magyarország számos városában álltak vastuskók, így Pécsett, Pesten, Győrött, Temesváron, Székesfehérváron, Pozsonyban, vagy épp Aradon. Mindegyikük a XVIII.-XIX. század gyermeke volt, melyek nem csak a környéken járt legények szögeinek tartójaként, de cégérekként is szolgáltak. Így járt például a cikkünkben is emített budai is, de a Duna másik oldalán, a szocializmus legendás kávéházának, az Annának is otthont adó szecessziós épület elődjének sarkán, egy ívelt fülkében állt tuskó is.
A tuskót először befogadó épület lebontásának évében, 1870-ben – a tuskó a következő épületen, az első emelet magasságában még helyet kapott, a ma álló szecessziós csodán azonban már nem látható / Fotó: egykor
A hosszú évtizedek alatt megszületett, szögekkel teli fatörzsdarab XIX. század hajnalán előbb a fűszer- és borkereskedő Jálics Ferenc András üzletét, majd vászonkereskedést, könyvesboltokat, végül pedig ékszerboltot jelölt.
in: Vasárnapi Ujság, 1857. augusztus 2., p. 307
Létezik persze olyan darab is, ami sosem kapcsolódott a pogány gyökerű szokáshoz, sőt, egyenesen cégérként született: ilyen a Győr főtere fölé emelkedő Városbírók Házának aljában már 1833 (más források szerint 1829) óta álldogáló példány, ami Zittrisch Mátyás Vastuskóhoz címzett fűszerkereskedését jelölte.
1940 körül és napjainkban / Fotó: Balint86 és id. Konok Tamás/Fortepan
A budai legendák
Na de térjünk vissza a Bécsben láthatóval ellentétben előbb bádoggal teljesen beborított, fura fejű szögeket csak ezután fogadó budai tuskóhoz, amihez Tóth Béla Magyar ritkaságok című, 1899-ben megjelent kötete szerint elképesztő történetek is kapcsolódnak, hiszen a könyv szerint
1849 május 21-én, a Gellérthegyről lődöző magyar pattantyúsoknak egy háromfontos fáradt ágyúgolyóbisa a tuskóig tévedt és leütött belőle egy darabkát. A golyóbist, régi szokás szerint, reáerősítették ugyanarra a helyre, ahová csapódott. A ház tulajdonosa, Becker Adolf, budai öreg polgár, azt mondja, hogy a tuskó még a múlt században került oda a sarokra; és pedig alkalmasint a bodnárok állították, akiknek az épület céhtanyája volt. A céh ünnepein a vastuskót felbokrétázták és a magisztrátus jelenlétében a pap megáldotta [?]. Becker Adolf hallomásból tudja, hogy a vándorló bodnárlegények induláskor is, érkezéskor is, nevük kezdőbetűivel írásos fejű szegeket vertek a tuskóba. A kovácsok, lakatosok nem törődtek vele.
Ezzel kapcsolatban az öreg polgárnak nyilvánvalóan igaza volt, a másolaton legalábbis feltűnnek monogramokat, vagy épp nevet hordozó szögek:
MÁTYÁS felirat egy négyszög alakú fejjel készült szögön, mellette pedig talán épp a Gellérthegyről kilőtt, eltévedt ágyúgolyó / Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
K.E. KO KO / Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
E M O / Fotó: Vincze Miklós / 24.hu
A tuskót adó fáról egy igen hangzatos legenda is létezik, melyet Tóth Béla így említ:
Ramocsaházi Ramocsay Endre, Buda vára hős megvívóinak egyike, már negyvenöt esztendős ember volt, mikor 1686. szeptember 2-án mint alhadnagy részt vett az ostromban. A fejérvári kapunál mászta meg a falat, kitűzte a magyar zászlót, sőt a Szent György piacáig nyomult; itt azonban a sok török elszakította övéitől, s hiába akarták kivágni a magyar vitézek, az Abdi basa embereinek kezébe került. A felbőszült törökök nem sokat teketóriáztak vele: felkötötték. És pedig egy eperfára; mert az szokása a töröknek (talán valami Koránbeli vonatkozás is támogatja), hogy mindig élő fára akaszt. A küzdő janicsárok nem törődtek többé a felkötött szegény magyarral; és nem vették észre, hogy az eperfának szívós ága meghajlik a test súlya alatt, és Ramocsay Endre lába a földet érinti. Igy aztán nem következett be a teljes megfulladás, és mikor a vár a keresztyénség kezébe került, a magyarok levágták a derék a hőst az ágról. A jó Ramocsay Endre egészségének, úgy látszik, nem ártott meg ez a kis akasztás, mert még teljes hatvan évet élt azután e világon. Százöt éves korában halt meg, 1746-ban, és nagy katonai pompával temették el a Mátyás-templom mögött volt régi temetőbe. I. Lipót igen kitüntette a hőst, kapitányi rangra emelte, később, vénségére pedig Buda várgrófi tisztét ruházta rá. Ramocsay igen megbecsülte az eperfát, melynek hajlós ága életét megmentette. Hogy megóvja minden kártételtől, kerítéssel vétette körűi és élete fogytáig minden nap imádkozott alatta. A fa a most lebontott régi fegyvertár mögött volt kapunál állott; és megvolt még a múlt század utolsó éveiben is. A kapu lerombolásakor vágták ki, és budai öreg polgárok nem egyszer mondták nekem, hogy törzsökéből lett a budai vas tuskó. Úgyde kétségtelen, hogy ez a tuskó tölgyfa. E szerint sehogyan sem illik bele a Ramocsay Endre eperfájának egyébiránt hiteles történetébe.
Bármilyen jól hangzik is a történet, sajnos egyáltalán nem igaz, hiszen az 1960-ban múzeumba szállított (kérdés persze, hogy melyikbe, valamint az is, hogy megvan-e még – erről ugyanis egyáltalán nem állnak rendelkezésre információk), többször is helyreállított tuskót nem egy eper-, hanem egy tölgyfa adta.
Fotó: OSZK
Az ilyen, és ehhez hasonló történetek – így például a férjét hazaváró, Thököly út felett már száz éve könyöklő menyasszonyé – persze hozzátartoznak egy nagyváros történetéhez, nélkülük pedig sokkal szürkébbek lennének az utcák. Ön is ismer hasonló sztorikat? Ossza meg velünk a kommentekben!
