Az eredeti Predator a nyolcvanas évek jellegzetes filmje. Abban a korszakban készült, amikor a kokaingőzös erőfitogtatás, a homoerotikus férfiasságkultusz és az antikommunista agresszió olyan különböző, egymáshoz mégis szoros szálakkal kapcsolódó hírességeket termelt ki, mint Ronald Reagan, Diego Maradona, a Megtorló nevű képregényhős és persze Arnold Schwarzenegger, a Predator főszereplője. A Predator, magyar címén Ragadozó a túlpörgetett maszkulinitás filmje volt, egy paródiába forduló férfiasságkoncepció jegyében fogant. Nézzük csak újra a képsort, amin egymásnak feszül Schwarzenegger és Carl Weathers bicepsze – ezek a férfiak annyira szerelmesek magukba és egymásba, hogy csak a korhatár-besorolás miatt nem hágják meg egymást a következő jelenetben.
Az 1987-es film egyik mellékszereplője Shane Black, aki abban az időszakban íróként és színészként egyszerre próbálkozott Hollywoodban, még a Predator dialógusait is csiszolgatta kicsit. Black a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján felkapott forgatókönyvírónak számított, elsősorban a Halálos fegyver-sorozatnak köszönhetően. Rendezőként hosszú mélyrepülés után a kétezres évek közepén mutatkozott be diadalmasan a Durr, durr és csók című krimivígjátékkal, azóta pedig megbízhatóan szállítja a hollywoodi bérmunkákat (Vasember 3) és a nagy visszatéréséhez hasonló szerzői haverfilmeket (Rendes fickók) egyaránt.
Hiába a személyes kötődése az eredeti Predatorhoz, az új, azonos című, Shane Black rendezte film inkább a rutinból levezényelt bérmunkák közé tartozik. Blacknek esze ágában sincs túl komolyan venni a Predatort: értelmezésében már az eredeti film is agyatlan, sci-fi köntösbe öltöztetett akciófilm volt, és ma sem lett volna értelme bonyolultabb történetet írni a pusztító földönkívüli vadászok és a hozzájuk hasonlóan gyilkolóképként viselkedő emberek összecsapása köré. Az író-rendező az első filmen kívül csak annak folytatását, a Ragadozó Los Angelesbent tekinti a kánon részének, legalábbis utalást sem tesz az Antal Nimród által rendezett Ragadozókra vagy a különösen kínosra sikerült Alien vs. Predator-filmekre.
A rekedt hangon ordítozó Danny Glover főszereplésével készült második Predator-film egyébként a sorozat titkos legjobbja, jobb, mint a schwarzeneggeres klasszikus. Egy olyan alternatív jövőben játszódik, amelyben Los Angelest bandaháborúk döntik romba, a feneketlen emberi agresszióhoz képest pedig szinte szelíd, logikus racionalizálási folyamatnak tűnik a városba érkező Predator ámokfutása. „Az ősibb törvény osztja fel a világot, az írott törvény csak az osztozkodás igazságtalan eredményei felett őrködik, ezért hajlamosak az ideges rendőrök az önbíráskodásra. A démoni lény kóbor lovagként üzen hadat az univerzumnak. A FBI-ügynök sem tagadja csodálatát: »Egy nyavalyás űrlény. Trófeákra vadászik. A város dzsungel neki. Tökéletessége elbűvöl. Tanulni lehet tőle. «” – írta Király Jenő a Filmvilágban a Ragadozó Los Angelesbenről, kiemelve, hogy bár a Predator szörnyeteg, céljai mégis tisztábbak, elvei szilárdabbak, mint az emberé.
Az emlegetett FBI-ügynök testvére egyébként az új Predatorban is feltűnik mint FBI-os kutató, szívmelengető ötlettel Jake Busey, az 1990-es filmben látott, kiváló Gary Busey testvére alakítja őt. Black csak egy kicsit bonyolítja tovább a Predatorok fajának történetét: a legfontosabb újdonság, hogy a földönkívüliek képesek módosítani a génkészletüket, így egyre nagyobb és erősebb egyedeket tudnak kitenyészteni maguk közül. Valójában a Föld bolygón is azért keresik meg rendre a legpotensebb, legtehetségesebb embereket, hogy belőlük táplálkozva minél hatalmasabbak legyenek. Ilyen prédának kinézett alfahím volt Schwarzenegger az első részben, a Danny Glover által játszott öntörvényű rendőr a folytatásban, most pedig a Boyd Holbrook alakította mesterlövésznek kell megvédenie magát és a családját előbb egy közepes méretű, majd egy nagyobb és rusnyább Predatortól.
A film legkomolyabb problémája viszont éppen az, hogy a főhőse teljesen érdektelen, kicsit sem karizmatikus figura, sokkal inkább egy olyan katona, akit az eredeti Predator-filmben az elsők között takarítana el az útból a címszereplő, hogy az íróknak ne kelljen több béna egysorost adniuk a szájába. Ám talán ennél a karakternél is nagyobb melléfogás Olivia Munn biológusa, aki vélhetően zseniális tudós, de hogy tőrőlmetszett akcióhős is volna, az még egy olyan akciófilmben is röhejes, amelyen nyilvánvalóan nem kérjük számon a „hitelességet”. Sőt, akad egy harmadik zavarba ejtő karakter is, a Predatorok után nyomozó kormányügynök (Sterling K. Brown), aki egyszerre „vicces fekete” és véres kezű mészáros – nézőként elég nehéz mit kezdeni a figurájával. Az egyetlen jól kitalált figura a főhős autista kisfia (A szobából ismerős Jacob Tremblay), aki ugyan pont úgy viselkedik és azt csinálja, mint Miko Hughes A kód neve: Merkúrban, de az ő figurája legalább üde színfoltot képvisel az öles bicepszű Predator-hősök sorában.
A Predator rendezőjeként Black nemcsak a karakterépítésben bizonyul ügyetlennek, hanem a cselekmény bonyolításában is. Különösen a középső harmadban egyértelmű, hogy a film tempógondokkal küzd: a főhős körül toborzódó ügyefogyott veteránkommandó jópofának szánt párbeszédei érezhetően megtörik a lendületet. Nem az akció tagolásával van probléma, arra szükség is van, az arányokat viszont Black jócskán eltéveszti. Nem véletlen, hogy a jobban sikerült rendezései azok, amelyekben a választott műfaj nem igényli a nagy fordulatszámú akciózást. A Durr, durr és csók, illetve a Rendes fickók szándékosan túlbonyolított noirtörténetei nem a fizikai kihívásokról szólnak, hanem a történések intellektuális-humoros értelmezéséről, Blacknek pedig ehhez sokkal több kedve és tehetsége van.
Végeredményben tehát az új Predator azoknak jelenthet príma szórakozást, akik imádták az első két részt, és a rasztahajú, rusnya rémségek látványa is megdobogtatja a szívüket. Nekik a film ugyanolyan nosztalgiaműsorként működhet, mint a Stranger Things vagy A feláldozhatók ugyancsak a nyolcvanas évekbeli popkultúra rajongóinak. Akik ennél többre vágynak, legfeljebb az autista kisfiú figurájába kódolt újításokat, az erő és a tehetség változó értelmezését értékelhetik.
A már idézett Király Jenő írta a Predator alakjáról: „Nemes gonosz: tudja, hogy nincs igazolása, nem moralizál, nem prédikál, királyian és rútan áll. A koncentrált erő mindig rút és gonosz, csak a gyengeség okos és szép, csak a gyengeség egyesít és közelít, az erő magányos és szerencsétlen.” Az új Predator a kisfiú karakterén keresztül a gyengeség erejét emeli pajzsra, az egyetlen szép vonásaként ennek az egyébiránt ízléstelen rajzfilmerőszakban tobzódó, kevéssé meggyőző akciómatinénak.
Predator – A ragadozó (The Predator), 2018, 107 perc, 4/10
