Hatvanéves lett a különcök, csodabogarak és szörnyszülöttek hollywoodi védőszentje, aki még a Disney rajzolójaként kezdte pályafutását, de pár év után kirúgták, mert túl ijesztőnek és bizarrnak találták a meséit. Ő azonban rendületlenül építette tovább fura, gótikus világát, ahova csakhamar rajongók millióit és Johnny Deppet is beszippantotta magával, különös teremtményei közé. Senki nem képes a bájt és a borzalmakat olyan magától értetődően vegyíteni, mint Tim Burton, akinek filmjeiben hol a szirup, hol a vér folyik, hol mindkettő egyszerre (mint például különös horromusicaljében, a Sweeney Toddban). Persze más kettősségek is jellemzik: fél lábbal a stúdiórendszer talaján áll, ám közben mindig kicsit kívülálló marad, aki vadul burjánzó képekben örökíti meg azt a képzelt lényekkel benépesített magányt, ami csak a különcök sajátja. Tud alaposan mellényúlni, de még gyengébb filmjei is összetéveszthetetlenek és mindegyikben a határtalanul áradó fantázia az úr. Hogy a most készülő Dumbo milyen lesz, jövő tavasszal kiderül, addig is idézzük fel Burton eddigi remekműveit időrendben:
Vincent (1982)
A Vincent Burton első saját rövidfilmje, amit még a Disneynél készített 1982-ben, és egyben a bizonyíték, hogy teljes művészi vértezetben pattant ki Miki egér fejéből. Ebben a hat és fél percben szinte már minden benne van, ami „burtonössé” tesz egy filmet, az azóta eltelt 36 évben tulajdonképpen csak az itt felskiccelt motívumokat fejtegette tovább egyre nagyobb részletességgel. A címszereplő Vincent egy álmodozó, magányos kisfiú, akinek nincsenek barátai és nem hajlandó a kertben játszani, inkább a sötét szobában fantáziál Poe rémverseiről. Ő a prototípusa a későbbi Burton-hősöknek, és közben persze a rendező alteregója is. A kissé torz, fekete-fehér bábanimáció tökéletesen teremti meg a gótikus hangulatot, amit folyamatosan ellenpontoz a szobába betoppanó szülők prózai valóságértelmezése. A borzongató atmoszférát a kultikus horrorokból ismert színész, Vincent Price mély, karizmatikus hangja teszi teljessé, amit az Isten is rémtörténetek szavalására teremtett. Ez az együttműködés nemcsak Burton számára bizonyult hatalmas élménynek, aki már gyerekkora óta hatalmas Price-rajongó volt. Egyszer az idős színész is azt nyilatkozta, hogy a Vincent volt a legfelemelőbb dolog, ami történt vele a pályáján. „Ez jelentette számomra a halhatatlanságot – sokkal inkább, mint egy csillag a Hollywood Sugárúton”. Nem véletlen, hogy még a halála előtti években is forgatott Burtonnel, egyik utolsó szerepe az Ollókezű Edward őrült feltalálója volt.
Ollókezű Edward (1990)
A Johnny Depp-pel való legendás együttműködés kezdete, ami eddig nyolc közös filmet eredményezett. Még mindketten a pályájuk elején jártak, bár Burton már túl volt első nagy stúdiófilmjén, a Batmanen, Depp pedig friss-ropogós tini-idolként robbant be a 21 Jump Street című sorozattal. A színész később elmesélte, hogy első találkozásukkor az jutott eszébe, hogy ennek a sápadt, érzékeny tekintetű és menthetetlenül kócos művésznek mindenekelőtt sok-sok alvásra lenne szüksége. Aztán nyilván rájött, hogy Burton nem kialvatlan, hanem egyszerűen ilyen, és ettől kezdve a rendező legfőbb szövetségesévé vált fura látomásai megörökítésében. Burton ezúttal is sokat merített saját gyerekkorából, de persze nem tényszerű, életrajzi filmben dolgozta fel, hanem varázslatos tündérmesébe oltotta kertvárosi emlékeit, így bizonyítva: a csoda nemcsak sötét erdőkben, de akár világ legfantáziátlanabb lakóövezeteiben, a sorházak között is megtörténhet. Depp tökéletes választás volt az ollókezei miatt beilleszkedési nehézségekkel küzdő Edward szerepére, egy bő évtizedre megalapozva különc imidzsét a vásznon, amire más outsider filmesek is rávetették magukat. Burton filmjei mellett így jöttek az olyan eszelős remekművek is, mint Jim Jarmusch Halott embere vagy Terry Gilliam szerelemprojektje, a Félelem és reszketés Las Vegasban.
Batman visszatér (1992)
Az 1989-es Batman óriási sikere után a Warner Brothers nagyon szerette volna, ha Burton vállalja a folytatást is, ő azonban sokáig kérette magát. Végül azzal a feltétellel vállalta el, hogy szabadabb kezet kap a kreatív kérdésekben. Meg is lett az eredménye: a Batman visszatér sokkal sötétebb lett, mint az addigi szuperhősfilmek, dugig tömve furcsa gonoszokkal, akik gyakorlatilag teljesen elvonták a főhősről a figyelmet. Burton tehát végleg saját képére formálta a DC világát, nagyobb hangsúlyt fektetve a Danny De Vito Pingvinjére vagy Michelle Pfeiffer Macskanőjére, mint magára a Denevéremberre, akit ezúttal is Michel Keaton alakított. A stúdió rettegett, hogy a film ijesztő, vagy szexuálisan túlfűtött lesz a gyerekközönségnek, és majd jól elriasztja a családokat. Ne feledjük, hogy jócskán Christopher Nolan trendteremtően realista és mocskos Batman-trilógiája előtt járunk, a mindent elárasztó szuperhősdömping pedig még végképp nem tűnt fel a láthatáron. A Batman visszatér ennek ellenére is nagy siker lett, még ha nem is hozott annyit a konyhára, mint az első rész.
Ed Wood (1994)
Tulajdonképpen gyönyörű egybeesés, hogy Tim Burton eddigi legjobb filmjét a filmtörténet legrosszabb rendezőjéről forgatta. Ed Wood neve nem véletlenül vált fogalommá: művészi szintre emelte a dilettantizmust, olyan kultikusan rossz filmeket forgatva az 50-es években, mint a 9-es terv a világűrből vagy A szörny menyasszonya. Burton életrajzi filmje nemcsak neki állít emléket, de érezhetően ars poetica is egyben: fekete-fehér, keserédes óda az alkotói lelkesedéshez, ami akkor is csodákra képes, ha épp nem párosul tehetséggel. A főszerepben ezúttal is Johnny Depp, aki ekkor még nem gabalyodott bele saját manírjaiba és botrányaiba, így még simán elhisszük neki a figurából áradó ártatlan naivitást. Az Ed Wood békaperspektívából mutatja be a filmipart az abszurd önbizalommal bíró rendező és a mellőzött, heroinista Lugosi Béla barátságára koncentrálva.
Nagy Hal (2003)
Tim Burton legérzelmesebb – egyesek szerint érzelgős – filmje a mese erejéről szól, és arról, hogy a túlfejlett fantázia képes elszakítani, majd újra összehozni embereket. Mindezt egy megromlott apa-fiú kapcsolaton keresztül mutatja be, amely csak az egész életét végighantázó apa halálos ágyánál mélyül el. A 2003-as Nagy Hal ugyan nem saját sztori, Daniel Wallace regényén alapul, de tökéletesen fekszik Burton burjánzó képi stílusának, és a szentimentalizmus mellett a humora is jól érvényesül benne. Az egész kicsit olyan, mintha minden idők legzseniálisabb musicalje, a Mindhalálig zene újragondolása lenne, csak ezúttal nem egy haldokló koreográfus, hanem egy haldokló mesemondó formálná át emlékeit a művészet segítségével.
Frankenweenie (2012)
A halott kutyáját Frankensteinként feltámasztó kisfiú sztorija már a kezdetektől foglalkoztatta Burtont, aki 1984-ben forgatott egy élőszereplős rövidfilmet Frankenweenie címen. Ennek tesztvetítése után rúgta ki őt a Disney, arra hivatkozva, hogy pazarolja a cég pénzét és traumatizálja a gyerekeket. Van abban valami elégtételszerű, hogy csaknem húsz évvel később épp a Disney finanszírozta a Frankenweenie egész estés verzióját, persze eddigre Burton már az egyik legnagyobb név volt a szakmában, aki felépítette saját brandjét a kirúgás után. Itt már bábanimációra váltott a színészek helyett, ami jó döntésnek bizonyult, mert a fekete-fehér, kissé bumfordi figurák még jobban kidomborították a bájos-szomorkás horrorsztori hangulatát. A Frankenweenie szintén önéletrajzi ihletettségű, persze amolyan Burton-módra megmártva a fantáziában. Élete első nagy barátja neki is gyerekkori kutyája volt, aki iránt feltétel nélküli szeretetet érzett, így borzasztóan megrázta a halála. „Úgy rémlik, épp abban az időben láttam a Frankensteint a tévében, így ez a cucc szeretetről és halálról a kezdetektől fogva ott fortyogott bennem” – mondta egy interjúban.
Kiemelt kép: Getty Images
