Slender Man 2009 óta, tehát lassan tíz éve uralja a neten terjedő rémlények hordáját. Eredetileg a Something Awful nevű portál pályázatára készült, ahova az olvasók által kitalált paranormális jelenségeket ábrázoló képeket lehetett beküldeni. Eric Knudsen két képet készített (hátul a hosszúkás, fura figurát kell nézni az alábbin), melyekhez sejtelmes, nem túl sokatmondó, de elég hatásvadász szövegeket is írt:
…nem akartunk menni, nem akartuk megölni őket, de örökös hallgatása és szétterülő karjai egyszerre voltak ijesztőek és megnyugtatók.” 1983, a kép készítője ismeretlen, feltételezhetően halott
Még ugyanabban az évben Marble Hornets címen a YouTube-on közzétett áldokumentumfilm sorozat készült a lény utáni nyomozásról. A kerettörténet szerint a felvételeket készítő srác, Alex eltűnt, ezért Jay nevű barátja közzéteszi az Alex által hátrahagyott nyersanyagot (ami maga a sorozat), hogy kiderítse, mi is történt barátjával, mivel az egyik felvételen megjelent Slender Man is. Ez egyébként messze a legkreatívabb ötlet a lény mítoszának megteremtésére. A következő években végül lassan, de magabiztosan hódította meg az internet horrorra fogékony, jellemzően tinédzserkorúak által látogatott szegletét. Számtalan amatőr képregény, novella, neten terjedő városi legenda és egy 2012-es Slenderman: The Eight Pages című videójáték főszereplője is lett.
Mivel Eric Knudsen a figura kitalálásakor nem sok kapaszkodót adott arról, hogy ki vagy mi Slender Man, az internetes folklórban hamar kettős identitású alakká vált. Slender Man egyszerre lett a magányos gyermekek őrangyala és a telepatikus képességeivel a gyermekeket megőrjítő gyerekrabló, aki vagy elpusztítja vagy „egy másik dimenzióba viszi” áldozatait. Emiatt a kettősség miatt gyakran ábrázolták védelmező, de támadó pozícióban is, így nem csoda ha az arra fogékony, magányos vagy a közösségből kitaszított gyerekek képzeletbeli barátjává vált, akik egyszerre vonzódtak hozzá, de féltek is tőle. Slender Man számára 2014-ben, két tizenkét éves kislány gyilkossági kísérlete hozta el a világhírt, akik azt állították, hogy a lény parancsára akartak végezni egyik osztálytársukkal. Az HBO kiváló dokumentumfilmet készített az esetről, melyben az internetgeneráció elmagányosodását és az ebből születő skizofréniát járják körül a gyilkossági kísérletet elkövető kislányok bemutatásával. Aztán eljött 2018 és Slender Man beköltözött a mozivászonra.
A Slender Man – Az ismeretlen lény legalább azt beváltja, amit a címében ígér: soha, semmit nem fogunk megtudni a nevezett lényről, ahogy a főszereplők sem. Viszont minél többet foglalkoznak vele, annál inkább a keríti őket hatalmába. Négy barátnő poénból megnéz egy félelmetes videót, aminek hatására eleinte rémálmok, majd hallucinációk gyötrik őket, aztán vagy eltűnnek, vagy megőrülnek. Ahogy a cselekmény halad előre annál szövevényesebb és érthetetlenebb dolgok történnek a lányokkal, amit az sem segít, hogy számtalan olyan jelenet került ki a filmből, ami még az előzetesben például – tehát alighanem eredetileg valaha a filmben is – benne volt.
Persze nem kell ahhoz egy teljes film, hogy a néző értse, hogy gyerekek tűnnek el a környéken valami internetes dolog miatt (ha előbb nem, hát a film végi monológban jól a szánkba rágják, hogy milyen veszélyes is ez!). Sajnos viszont a történet ilyen szintű el nem mesélése minimum bicskanyitogató. Aki a dokumentumfilmhez hasonló mélylélektani fúrást vár, gyorsan mondjon le róla. A mozifilm bár megpróbálja, nyomába sem ér a valós borzalmaknak. Ez pedig önmagában nem lenne baj. Nehéz is lenne überelni két 12 éves kislány gyilkossági szándékának történetét, de akkor legalább eredetiséget lett volna érdemes a történetbe vinni.
Ami a gyerekrajzokon és photoshoppolt felvételeken jól mutat, mozgás közben nem csak, hogy nem félelmetes, de leginkább semmilyen. A film jó részében a szereplők holdvilágos erdőkben botorkálnak, esnek-kelnek, menekülnek és látják Slender Mant maguk körül. Ezek a jelenetek a legbugyutább vizuális rémisztgetéssel operálnak: gyakoriak az instant rémületet okozó jumpscare-ek, a felvillanó elemlámpafényben megjelenő emberek, vagy a farecsegés és bagolyhuhogás, mint az örökké való misztikus erdő legfélelmetesebb hangjai. Az elvileg átalakulni és teleportálni is képes Slender Man soha egyetlen egyszer nem teleportál vagy alakul át semmivé. Pedig ez akár egy szintén klisés, de valamivel érdekesebb feszültségforrást jelentett volna. Helyette kétszer is videóhívást kezdeményezve közeledik éppen ahhoz a szobához, amiben a rettegő szereplők a mobiljukon követik, ahogy közeledik feléjük. Ez egyébként pont az egyetlen hatásos feszültségkeltése a filmnek, illetve csak pont annyira hatásos, mint az Alien első részében, ahogy a közeledő xenomorphokat figyelik a szereplők egy monitoron.
A másik hihetetlenül zavaró probléma, hogy a főszereplőkkel történtek végig reflektáltalanok maradnak a film során. Se a hatóságoknak, se az iskolai dolgozóknak, de még a szülőknek sem tűnik fel, hogy a lányokkal történt valami, leszámítva egy eltűnt lány utáni kutatást bemutató gyors montázst, soha senki nem foglalkozik a tinikkel. Ezt részben az is magyarázza, hogy a készítők a magányosságot úgy próbálják ábrázolni, hogy a szülők éjszaka nincsenek otthon, a tanárok egyetlen funkciója az unalmas matekpéldák felolvasása, a hatóságok pedig miért is törődnének egy váratlanul, minden előzményt nélkülöző eltűnési üggyel. A tinik tehát magukra hagyatva kénytelenek szembenézni a rémmel, de sajnos ebből a nézőnek is jut.
A Slender Man – Az ismeretlen lény egy lassan tíz éves múltra visszatekintő alapanyagból táplálkozhatott volna, ehelyett fogta a horrorzsáner legbénább kliséit és olyan ügyetlenül és élvezhetetlenül pakolta egymásra őket, hogy a végeredmény egy unalmas, élvezhetetlen, középszerű és nagyívű semmit mondás lett arról, hogy ha valami ismeretlen belemászik az agyunkba és minél többet gondolunk rá, annál inkább rabul ejt minket. Szerencsére ennél a filmnél ez a veszély nem áll fenn.
Slender Man – Az ismeretlen lény, amerikai horror 93 perc, 2/10
