Ha Penge tudta volna, hogy megcsúfolják a vámpírokat, nem küzd ennyit az emberekért

A Fénybenjáró jelentősége

Hogy lássuk, a Penge óta hogyan szívták szárazra a vámpírzsánert, azt is látni kell, hova érkezett meg a film annak idején: egyfelől légüres térbe, másfelől egy trendhullám tetejére. A Penge úttörő szerepéről ma már keveset beszélünk, olyan nagyon elhomályosította mindaz, ami azóta történt, ugyanakkor a tény mégis az, hogy a Penge volt az első valóban említésre méltó sikerű Marvel képregény-adaptációs mozifilm, amit Hollywood kitermelt. A 90-es évek végén ugyanis a képregényeket még legfeljebb a rajongók vették komolyan, a filmszakma nem: sem pénzt, sem presztízst nem láttak bele a gyerekesnek tartott szuperhőstémába, így az, hogy a Pengéből mozifilm lett, nemcsak mérföldkő, kisebbfajta csoda is.

Az úttörő szerep mellett viszont más szempontból nagyon is élő hagyományok közé érkezett a film: a ’90-es évek a vámpírzsáner virágzásának korszaka volt, alig két évvel a bemutatása előtt került mozikba a fergetegesen beteg Alkonyattól pirkadatig, még két évvel azelőtt az azóta is kultuszfilm-státuszú Interjú a vámpírral, és az 1992-es giga-mega-über-klasszikus Bram Stoker-féle Drakula sem volt még olyan messze. Magyarán nem vettek olyan hatalmas zsákbamacskát a Penge bemutatásával. Pláne, hogy Wesley Snipes és az általa képviselt akciófilmek ethosza, ha nem is a csúcson, de azért elég fényesen ragyogott. Amit a Pengével okosan meg is lovagoltak: Snipes hozta a tökös, vagány, embertelenül kigyúrt akció/szuperhős karaktert, a rendező szépen koreografálva használta is mindezt, majd az egészet tocsogásig áztatták a kor Wall Street-i hangulatú minimalista-cinikus luxusdivatjába, aláküldtek tetemes mennyiségű technót, és kész is volt az atommenő vámpírkoktél.

Ez pedig a filmtörténet egyik legmenőbb nyitójelenete.

Kultikus buktát, mert azt szeretem

Miután a Penge jelezte, mire képes egy jól időzített, tisztességesen megcsinált vámpírfilm, érthető módon bekapcsolt a hollywoodi majmolás, és szép sorjában próbálkoztak hasonló sikert elérni újabb és újabb vérszívós történetekkel – persze mindez nyilván nem csak a Pengének tudható be, hisz a témában mindig készültek filmek, de azért a trend egyértelműen megmutatkozott. Ugyanakkor néhány olyan kivételtől eltekintve, ahol a kritikai bukást legalább a bevételi adatok mentették, a legtöbb vámpírfilm nemhogy nem tudta megismételni a Penge sikerét, de egyenesen bődületes nagy bukás lett.

Ami persze nem jelenti azt, hogy ezekről a filmekről megfeledkeztünk, épp ellenkezőleg, némelyik büszke viselője az Annyira-Rossz-Hogy-Az-Már-Jó státusznak. A kárhozottak királynője például még jócskán a Penge-láz csúcsán – a második Penge-filmmel egy évben, 2002-ben – érkezett rombolni kicsit a közízlést, és nem elég, hogy a kritika szétkapta, még a bevételek sem alakultak elég jól, és az azóta eltelt években sem javult a közmegegyezés a filmről. Az egyetlen mentő körülményt alighanem csak mi, magyarok élvezhettük, a film férfi főhősét, Lestatot ugyanis az akkor még igen ifjú Alföldi Róbert szinkronizálta, briliánsan.

Egy évvel később az Underworld hasonlóan pocsék lett, de az legalább szépen termelt a jegypénztáraknál, csakúgy, mint a Van Helsing, ami az Alkonyat-korszakot megelőzően az abszolút nyertes a legpocsékabb minőséghez legmagasabb bevételt társító vámpírfilmek között: jelenleg a kilencedik legjövedelmezőbb vámpírfilm, ami valaha készült. A sötétség 30 napja 2007-es bemutatásakor már szinte látszott a kanyarban az érkező Alkonyat, de még ez sem mentette meg a filmet az anyagi bukástól, és a tévés próbálkozások – köztük egy Penge-sorozatverzió – sem lettek sikeresek.

Csillámvámpír

Az előző bekezdésekben taglaltak fényében tulajdonképpen meg is lepődhetnénk, hogy az Alkonyat-filmek egyáltalán elkészültek: akkoriban épp nem volt egy anyagi biztosítás vámpírfilmbe fektetni. Ám az, hogy nemzetközi megabestseller az alapanyag, elég meggyőzőnek bizonyult, az Alkonyat, majd az összes folytatás elkészült, és innen már mind emlékszünk, mi történt: minden eddiginél nagyobb, elképzelhetetlen mértékű rajongás és hisztéria. Felesleges részletezni a pénzügyi mutatókat – akit érdekel, a Box Office Mojón részletesen utánanézhet –, és a könyvek kulturális jelentőségét sem én fogom méltatni. Legyen elég annyi, hogy tíz évvel az után, hogy Penge először mentette meg az embereket a vámpíroktól, az ijesztő, gonosz vérszívókból divatosan öltözött, a ruha alatt alsógatyamodell-testű, csillámosan csillogó, nyavalygó szépfiúk lettek, akik nemhogy megcsúfolták a vámpírlét eszenciáját, de egyenesen olyan jóban vannak a halandókkal, hogy egész lakosztályokat szexelnek ripityára. Szegény Penge, ha ezt tudja, hagyta volna az egész emberiséget megpusztulni a fenébe.

Az Alkonyat és folytatásai ugyanakkor nem csak ránk szabadították az Ötvenárnyalat-trilógiát – az ugyanis Alkonyat-fanfictionként indult, onnan vette antifeminista, nőgyűlölő, bigott és erőszakos gyökereit –, de végül kannibalizálták a zsánert is. A saga ugyanis, miközben a legnagyobb sikert hozta a zsánernek, brutálisan felgyorsította a kiégését is: a tipikus körforgás, melyben születik valami sikeres, azt mindenki megpróbálja lemásolni, majd az ötlet csúnyán kifárad, az Alkonyat-jelenség esetében jóval látványosabban, gyorsabban zajlott le, éppen az addig nem látott mértékű hype nyomán. Egyszerűen elfáradt a zsáner, hamarabb, mint szokott, és a teljesen jogosan vitriolos kritikák nyomán annyira ciki lett, hogy elkezdtek paródiafilmek készülni a zsánerről, és, ami a nagyobb baj, hogy a nem viccnek szánt darabokat sem tudtuk már komolyan venni, így lassan szinte egy fingós-fosós komédiát is nagyobb presztízs volt kihozni, mint egy újabb vámpírfilmet. Ennek oka, hogy a mozinézők és bizonyos értelemben a szakma is egyenlőség jelet tett a vámpírfilm és az Alkonyat-jelenség közé. A szakma minden hasonló próbálkozást óhatatlanul összevetett Belláék történetével, ha másban nem, pénzügyi sikerben, és a nézőknél is hasonló történt akár rajongóról, akár ellenlábasról legyen szó.

Az Alkonyat-utálók is összemosták a vámpírokat Cullenékkel, és a rajongók is, és mindkét csoport épp ezért nem volt vevő a későbbi vámpírfilmekre sem: az ellenlábasok számára a vámpírzsáner a nyálas, ostoba tinirománcok szinonimája lett, a rajongók pedig nem voltak kíváncsiak olyan vámpírokra, akik kevésbé ábrándosak, mint az ő Edwardjuk. Így aztán a valaha volt legsikeresebb vámpírfilm – pontosabban a valaha volt ÖT legsikeresebb vámpírfilm, ugye – nemhogy katalizálta volna a zsáner későbbi filmjeinek sikerét, épp ellenkező hatást ért el: az Alkonyat-filmek után érkezett vámpírtémájú filmek szinte mind megbuktak a jegypénztáraknál. Az Abraham Lincoln, a vámpírvadász ugyanúgy, mint a Daybreakers – A vámpírok kora vagy az Engedj be! (az amerikai változat, a svéd eredeti köszöni szépen, jól van). A legnagyobbat talán a 2014-es Vámpírakadémia tanyált, pedig az áll kereteiben legközelebb az Alkonyat-filmek világához. A vámpírok szép lassan átadták helyüket a blockbusterekben egy másik fajta szörnyetegnek: a zombiknak.

A vihar után

Azért persze maradt még nafta a vámpírzsánerben, és teljes mennyiségi kihalásról sem beszélhetünk: nem próbálnak blockbustert csinálni vámpírtörténetekből, ez tény, ugyanakkor a téma azért nagyon is jelen van, és aki a fentiek ellenére nem hiszi, hogy Robert Pattinson volt a vámpírok alfája és ómegája, az igazi kincsekre lelhet. A számos újraértelmezés mellett a klasszikusabb vámpírzsáner is jelen van, csak elköltözött: új otthona a tévé. Az HBO még idejében elkezdett felülni az Alkonyat-vonatra, és azon kevesek között volt, akiknek sikerült is meglovagolni a hype-ot a True Blooddal, a CW a Vámpírnaplókkal hasonlóan jól szerepel, ez utóbbinak már spinoffja is készült A sötétség kora címen, de a Syfy Being Human – Emberbőrben, valamint az FX The Strain – A kór című szériája is jól futott.

A tévén kívül születő vámpírfilmek pedig a lehető legjobbat tették: fogták a zsánert, és addig forgatták, míg találtak rajta egy olyan nézőpontot, amit még nem szivattyúzott szárazra Hollywood. Felfedezték a humort, ennek köszönhetjük az utóbbi évek egyik legviccesebb filmjét, a Hétköznapi vámpírok című áldokut, ami gigantikus bevételi sikert ugyan nem hozott, viszont olyan kultusz nőtt köré, hogy író-rendezője, Taika Waititi azóta kapott egy nagy lehetőséget, amivel ragyogóan élt is: ő rendezhette a Thor: Ragnarököt. A film a valaha született legviccesebb Marvel-mozi lett, a Hétköznapi vámpíroknak meg már készül a folytatása We’re Wolves címen.

A humor mellett a zsáner felfedezett, vagy inkább visszahódított még egy területet: a mélységét. Amióta az Alkonyat-láz lecsengett, olyan gazdag és okos vámpírfilmeket kaptunk, mint a briliáns Halhatatlan szeretők vagy a Csadoros vérszívó. Előbbi a vámpír-lét ősi értelmezését ütközteti a modern világgal – hogy tudniillik milyen baromi magányos dolog lehet halhatatlannak lenni, ráadásul ebben a nevetségesen felszínes korban –, utóbbi a vérszívás szimbolikáját használja arra, hogy elmondjon egyet s mást a női létről, többek között. Van még némi reményünk egy hamarosan érkező vámpírtörténettel kapcsolatban: ha hihetünk a híreknek, az Interjú a vámpírralt is jegyző Anne Rice a közeljövőben tévésorozattá adaptálja Lestat történetének legfrissebb epizódját taglaló 2016-os regényét, de összességében jobban járna mindenki, ha csak a legritkább, legszükségesebb esetekben születnének új vámpírfilmek. Az olyan suta-buta darabok ugyanis, mint az Underworld-remake Vérözön vagy Az ismeretlen Drakula csak újra és újra belerúgnak a már eleve a földön fekvő vámpírzsánerbe.