A második nap főfellépője a Gorillaz volt a Szigeten, akik tavaly nyár óta – furcsa módon – már harmadszor jártak Budapesten, de még láthatóan nem unják a dolgot: most is jókora lendülettel vetették bele magukat a koncertbe. A kezdősvungot jelzi, hogy Damon Albarn már a harmadik dalnál elérkezettnek látta az időt, hogy kimásszon a közönségbe, és közvetlen közelről üvöltse arcukba a kérdést: tényleg mi vagyunk-e az utolsó élő lelkek a Földön? (Last Living Souls). Ez a felütés csupa jót ígért, nekem viszont hamarosan lépnem kellett, mert egy színpaddal odébb már kezdett Seasick Steve, aki miatt kimentem csütörtökön a Szigetre, és aki most először lépett fel Magyarországon.
A Gorillazzal való átfedés azért meglátszott a szellős nézőtéren, de az ősz, szakállas blues-duó ettől egy pillanatra sem jött zavarba. A varázsuk persze úgyis abban áll, hogy bárhol és bármilyen körülmények között képesek olyan hangulatot teremteni, mintha egy füstös tennessee-i kiskocsmában ülnénk viszkivel a kezünkben, tátott szájjal hallgatva a nagyotmondásra hajlamos pultos hihetetlen sztorijait, miközben a zenegépből szól a karcos blues.
A történetek ugyanis nagyon fontosak, és Seasick Steve-nek van mit mesélnie, hisz már karrierje sem mindennapi: 2006-ban, idős zenészként robbant be a semmiből egy szilveszteri tévés szereplésnek köszönhetően, azóta viszont az egyik legkeresettebb blues-zenész lett Nagy-Britanniában, akit a legnagyobb fesztiválokra hívnak, de a Wembleyt is megtöltötte már jubileumi koncertjével. A váratlan sikerhez persze nem biztos, hogy elég lett volna a zene. Kellett hozzá a hobó-imidzs és a mesébe illő élettörténet is, amely a dalok hátországát jelenti: már gyerekkora is hányattatott volt, 15 évesen szökött meg apja pofonjai elől, majd hosszú éveket töltött hobóként Tennessee és Mississippi államban, tehervonatokra felkapaszkodva. Közben alkalmi munkákból élt, dolgozott cirkusznál, rövid ideig még cowboy is volt, később pedig Európában utcazenélt és ott is csavargott egy sort. Pár évvel ezelőtt aztán egy életrajzi könyv leplezte le, hogy Seasick Steve nagy valószínűséggel bekamuzta magának a romantikus eredetmítoszt: valójában tíz évvel fiatalabb, mint aminek mondja magát, és élete nagy részét profi session zenészként töltötte, többek között ilyen diszkópopdalokban közreműködve.
Persze nem ő az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó rock and roll zenész, aki ilyesmire vetemedik. Bob Dylantől Jim Morrisonon keresztül Jack White-ig sokan költöttek maguknak kalandos élettörténetet, nehogy a prózai valóság lerombolja az illúziót. De hát ez is a show része, akárcsak az emblematikus, verandáról szalajtott nagypapakarosszék, a dalok között előadott piálós bölcsességek, vagy a kézzel barkácsolt gitárszörnyek, amiket most is dalonként váltogatott.
Seasick Steve csütörtök este bizonyította, hogy teljesen mindegy, kamuzta-e a hobóságot, ha egyszer az általa létrehozott karakter tökéletesen működik a színpadon. Ahogy az is mindegy, hogy tényleg bor van-e abban a borosüvegben, amiből minden második dal után nagyokat kortyol, vagy csak így hidratál a még éjszaka is felforrósodott sátorban.
Az igazi csoda persze nem ez, hanem az, ahogy az előadói karizma tartalommal tölti fel a dalokat és viszont. A szövegek nincsenek túlbonyolítva, de ezt nem is várja senki tőlük: nagy részük a csavargó élet fájdalmairól és örömeiről szól, a szerelemről, esetleg az évszakokhoz fűződő érzelmi viszonyáról. Maradjunk annyiban, hogy Seasick Steve az, aki írt már dalt arról, mennyire szereti a nyarat (Summertime Boy), majd egy másik arról, mennyire gyűlöli a telet (Hate Da Winter). Mindennek a vadul lüktető Mississippi-blues adja az alapját: az eszelősen lendületes dob és a mocskos gitárriffek üdítően hatnak a tökéletesre csiszolt hangzás és rádióbarát slágerek korában.
Az egyedi készítésű, használati tárgyakból tákolt hangszerek bemutatása külön show-elem a koncerten, Seasick Steve egyszer még a lámpákat is leoltatta az értetlenkedő fénytechnikussal („I said turn the fuckin’ lights down!” ), hogy eldicsekedhessen az egyik furcsa gitárra szerelt égősorral. De tartott egy kiselőadást a mosódeszka használatáról is, amiből egy másik, New Orleans-i gitárja készült. Aztán froclizta kicsit az elektronikus zenészeket, letéve a nagyesküt, hogy a következő budapesti koncertjére már egy fából épített számítógéppel érkezik, mert úgy látja, hogy anélkül ma már fel sem engedik a színpadra az embert. A tempós, csűrdöngölős bluesdalok között azért helyett kapott a lágy romantika is: a műsor felénél lejött a nézőtérre, hogy felvigyen magával egy lányt a színpadra, akinek eljátszhatja legszebb szerelmes dalát, a Walkin’ mant.
Ez bevett rituálé a koncertjein, de a szemkontaktus most nem működött igazán, mert a lány annyira zavarba jött a kiválasztottságtól, hogy majdnem végig kifele pillantgatott, feltehetően a barátjára.
Pokoli nehéz meló, de valakinek muszáj bevállalnia
– mondta Seasick Steve, mikor a dal után visszaengedte őt a közönségbe, majd húzott egy nagyot a borosüvegből, és belecsapott valamelyik két-, három-, vagy egyhúros gitárjába. Innentől végig dübörgött Seasick Steve lába alatt a basszust pótló Mississippi Blues Machine, meg sem állt a zakatolás a bő egy órás koncert végéig. Eddigre teljesen felspannolták a közönséget, amit már csak színpadi vandálkodással tudtak fokozni: míg Steve gitárral fűrészelte a pergőt, addig dobosa, Dan Magnusson, cinállványokat vágott a földhöz. Begyakorolt hakni? Hatalmas pozőrség? Naná, de ez sem számít, ha egyszer ezredszer is spontánnak hat a dolog. A koncert után, míg egyre hangosabban gerjedt a dobszerkón hagyott gitár, azon gondolkodtam: mennyire menő már, hogy két öregember mutatta meg a Szigeten, mi is az a rock and roll.
Kiemelt kép: MTI/Mohai Balázs
