Billy Moore 32 éves volt, amikor évek óta tartó drogfüggőségéből lábadozva Thaiföldre érkezett, hogy új életet kezdjen. Az új élet nem annyira jött össze: hamarosan újra a kábítószerekhez nyúlt, és piti bűncselekményeket követett el, hogy legyen pénze drogokra. Lopott cuccokkal kapták el a bangkoki rendőrök, és három év börtönre ítélték a Klong Prem börtönben, amit a thaiföldi miniszterelnök olyan állatkertnek nevezett, ahová az ország legveszélyesebb bűnözőit zárják.
Az angol férfi már korábban is bokszolt – erre szüksége is volt az utcán és a börtönökben, ahol fiatalkora jelentős részét töltötte. A bangkoki börtönben megismerkedett a muay thai küzdősporttal, és a túlélés reményében egyre komolyabban kezdett edzeni. 2010-ig kellett kibírnia, akkor áthelyezték egy angol börtönbe. Nem sokkal később szabadult, és könyvet írt a tapasztalatairól. A kíméletlen című film Moore könyve alapján készült, és az utóbbi évek legkeményebb harcművészeti és börtönfilmje egyszerre.
A börtönfilmek alapvetően gengszterek történetei, akik a fogságban esélyt kapnak a vezeklésre és így a megváltásra – a klasszikus börtönfilm egyben erkölcsdráma is, a megtisztulásról szól. Vagy egy sikeres szökésről, amit jogosnak érzünk, mert a film főhőse esetleg ártatlanul került börtönbe. A műfaj legnépszerűbb darabjai, A nagy szökés, a Pillangó vagy A remény rabjai ezt a történetsémát elevenítik fel. A kíméletlen más utat választ. A szökésre semmi remény, amikor felcsillan rá a lehetőség, a főhős hamar rájön, hogy a teljesen idegen és ismeretlen Thaiföldön nem sokáig tudna menekülni. Nézőként mi sem érezzük úgy, hogy ennek a figurának járna a korán jött szabadság: Billy Moore nyilvánvalóan bűnöző,
Azt viszont elhűlve szemléljük, milyen pokolba száll alá a főhős. Mondhatnánk, hogy ezt még ő sem érdemli, de nyilván pont annyira érdemli meg, mint a többi fogoly. Noha Moore a könyvében leírja, hogy nem ő volt az egyetlen nyugati rab a Klong Premben, a filmben rajta kívül nincs más fehér ember, emiatt a magánya és a kiszolgáltatottsága még elviselhetetlenebbnek tűnik. Nem érti, amit a többiek beszélnek, a thai nyelv a filmben sincs feliratozva. Ha abból a szemszögből nézzük a belga Jean-Stéphane Sauvaire rendezését, hogy milyen árnyaltan közelít a nyugati nézőtől távoli kultúrához, akkor komoly ellenérzéseink lehetnek A kíméletlennel szemben. A rabok közül a főhősön kívül egyetlen figura sincs egyénítve: tetőtől talpig kitetovált, izzadó, erőszakos férfiak seregét látjuk. Billy megismerkedik egy transznemű nővel, aki segítőként dolgozik a börtönben és a rabokkal seftel, ő az egyetlen thai szereplő, aki önálló karaktert kapott.
A kíméletlennek ugyanakkor nem is célja érzékeny, sokrétű tablót nyújtani a thai börtönök világáról. Ennél sokkal egyszerűbb a képlet: a pokolban vagyunk, ahol gyilkos állattá kell változni a túlélés érdekében. A játékidő egyharmadánál hárman megerőszakolnak egy fiút, arra kényszerítve Billyt, hogy végignézze az egészet. A testileg-lelkileg összetört fiú reggelre felakasztja magát, a főhős pedig eldönti, hogy minden áron életben marad. A börtönfilm mellett egy harcművészeti film is elkezdődik, ugyanabban a mellébeszélés, illetve tulajdonképpen bármiféle dialógus nélküli modorban, amelyet néhány éve A rajtaütés mutatott meg a magyar mozikban. Az a film ugyancsak egy délkelet-ázsiai küzdősport köré épült, és a szereplői jelentős részben annak szakértői voltak. A kíméletlenben is messzemenőkig hiteles arcokat látunk, mivel a rendező valóban egy thaiföldi börtönben forgatott az ottani rabok közreműködésével.
Az egyébként dokumentumfilmes hátterű Sauvaire az előző nagyjátékfilmjét, az afrikai gyerekkatonákról szóló Őrült Johnnyt is amatőr színészekkel forgatta, A kíméletlenben pedig a Billyt megformáló Joe Cole az egyetlen, aki ismerős lehet a vászonról, vagy legalább a tévéből: ő játszotta Cillian Murphy karakterének öccsét a Birmingham bandájában. Vizenyős tekintetű, suttyó fejű fiatal angol színész, aki példamutató alázattal dolgozik A kíméletlenben: az egész testével játszik, a fizikuma brutális, és elbír azzal a feladattal, hogy két órán át jóformán csak őt veszi a kamera. Utoljára Tom Hardyt láttam fizikai értelemben ennyire összeszedettnek és koncentráltnak a hasonló műfajú Warrior – A végső menetben.
Cole felkészültségére szükség is van az akciójelenetekben, amelyeket – a küzdőtéren kívüli részekkel összhangban – hosszú beállításokban, kevés vágással mutat meg a rendező. A kíméletlen érzéki filmélmény a szónak abban az értelmében, hogy zsigeri hatáskeltésre törekszik. Ebben a valósághű miliőben, ilyen nyers stílusban felvett verekedések között minden hagyományos stilizálási technika disszonánsnak hat, emiatt a zenével és lassított felvételekkel aláhúzott, az érzelmi csúcspontokat körvonalazó jelenetek fölöslegesnek és mesterkéltnek hatnak. Érthető, hogy Sauvaire ritmust akart találni a filmhez, központozni akarta a folyamatos sokkolást, de ehhez a szándékhoz nem találta meg a legjobban működő stíluseszközöket.
Egy ponton viszont nagyon is működő, sőt megrendítő ötletet dob be a rendező. A film legvégéről beszélek, és nem szeretném elárulni, miről van szó, de a megoldás lényege itt is a látottak hitelesítése, a thaiföldi börtönkörülmények és Billy Moore történetének szinte dokumentarista feldolgozása. A kíméletlen lehetett volna még szikárabb és feszesebb film, akkor rövidebb is lehetne húsz perccel, ami a hasznára válna. De abban a formájában is, ahogy elkészült, a nyári premierek különleges és zavarba ejtő darabja, egy súlyos bűnöző kálváriájának helyenként meghökkentően durva és nyers megfilmesítése. Billy Moore egyébként nemrég egy betegség miatt visszacsúszott a drogokra, jelenleg betöréses lopás miatt egy liverpooli börtönben tartják fogva.
A kíméletlen (A Prayer Before Dawn), 2017, 116 perc, 7,5/10
