Elkészült a filmtörténet legspoilerveszélyesebb filmje. Az Extinctionhöz ugyanis nem lehet érdemben tágabb értelmezési tartományokról szóló bevezetést írni úgy, hogy ne leplezzem le a sztori fő fordulatát, márpedig szerintem anélkül súlyosan hiányos a filmkritika. A világvége-félelmeinkről és az azok csatornázásából született világvége-filmekről persze beszélhetnék, de az félrebeszélés lenne: egyetlen spoilerként elmondom, hogy a helyzet, hogy ez a film nem a világvégéről szól. Esetleg a földönkívüli inváziós filmekről is beszélhetnék, de arról hasonló okokból nem fogok. Szóval az egyetlen út, amit választhattam – ez történik épp – hogy azt mondom, ez a film nem arról szól, amiről látszólag, hanem valami másról, ami sokkal érdekesebb – ez egyébként tényleg igaz –, és ezért ön, a kedves olvasó érdeklődni kezd, és talán majd jól meg is nézi, profit.
A történet onnan indul, hogy főhősünknek, Peternek, akit Michael Peña alakít, rendszeres és egészen rémes visszatérő álmai vannak: folyton a családtagjait, barátait látja holtan, körülöttük egy invázióban pusztuló világ nyomasztó képei, minden lángokban áll, füstöl, robban, és ismerősei, akikről eddig azt hitte, decens irodakukacok, úgy lőnek a gépfegyverrel, mintha világéletükben ezt csinálták volna – mi több, ő maga is. Emiatt Peter elég rosszul alszik, ami már kezd a munkahelyi teljesítményére és a családi kapcsolataira is kihatni, ő azonban, hiába akarja mindenki terápiára küldeni, valamiért úgy gondolja, hogy az álmainak jelentőségük van, így az elegáns rendelő várójából inkább szó nélkül lelép, otthon úgyis buli van: neje előléptetését ünneplik.
A buli azonban a lehető legrosszabbul zárul: már épp pakolnak és az utolsó vendégektől, legjobb barát szomszédaiktól búcsúzkodnak, amikor nemes egyszerűséggel megkezdődik a Föld elleni ellenséges invázió. Az eget fura űrhajók lepik el, és hamarosan válogatás nélkül tüzelni kezdenek mindenre, ami mozog, így Peternek és családjának menekülnie kell, ami értelemszerűen nem egyszerű egy gyilkos földönkívüliektől megszállt nagyvárosban, ráadásul az egyik lény tudtukon kívül követi is őket, ugyanis elvették a fegyverét, amikor leütötték. A cél a város csatornarendszere, majd azon keresztül Peter munkahelye, amelynek alagsora a biztonságos túlélést jelentheti, legalábbis ebben bíznak. Ám a „gyár”, mint kiderül, valami egészen más, mint aminek Peter hitte, és ez nem csak a gyárral van így.
Az Extinctionben hatalmas potenciál volt, több értelemben is: az alapötlet és benne a nagy csavar remek ötlet, a téma abszolút kurrens, fontos, és sokakat foglalkoztat, és egészen óriási, akár filozofikus mélységű történetet lehetett volna róla mesélni, a szándék láthatólag ez is volt. Erre a záró nagymonológ ékes bizonyíték, ami közhelyességével, üres pátoszával egyszersmind azt is ugyanilyen jól leképezi, hogy miért nem lett semmi ebből a nagy potenciálból: egyszerűen nem lett elég jó a forgatókönyv. Egy jó alapötlet nem elég, bármilyen erős, azon azért még kell jó sokat gondolkodni, kitalálni a miérteket-hogyanokat, hogy az a világ, amit ötletgazdánk kitalált, teljesen stabilan megálljon a lábán, és főleg meg kell teremteni a sok gondolkodás által a mondandó mélységét, ha már mindenképpen filozofikus üzenetet is szeretne átadni a film. Viszont ez nem történt meg, és ezáltal az Extinction, ami lehetett volna remek, éppen hogy a középszert tudta csak átugrani.
Pedig volt pénz és posztó, és az, hogy nem sajnálták rá a pénzt, sokat segített is, mert az egészen tisztességes szereposztásnak, a látványnak, zenének és általában a film polírozott voltának köszönhetően legalább nem lett bűnrossz a végkifejlet. Egy egész jól kinéző, egész jó színészekkel eljátszatott, egész jó, ha kissé el is használt zörejekkel gazdagított filmet akkor is egész jó nézni, ha a sztori maga hagy némi kívánnivalót maga után konzisztenciában, ötletekben, dramaturgiában. Az egész jó színészeknél azért elsősorban Lizzy Caplanre gondolok, akit a Masters of Sex óta kedvelek, bár tegyük hozzá, hogy a tágra nyílt, aggódó szemmel nézés esetében szériafelszereltség. Mellette a szereposztás legérdekesebb neve a kisebbik lányát alakító Erica Tremblay, aki annak a Jacob Tremblaynek a kistesója, akiért pár éve egy emberként rajong Hollywood, amióta eljátszotta az Oscar-díjas A szoba gyerekszereplőjét. A kis Erica itt főként sír és hülyeségeket csinál – épp minden felrobban és égig ér a suspense, amikor felsír, hogy „apa, félek”, ki hitte volna – ám ezzel együtt is hozza, amit a gyerekszínésznek hoznia illik. Michael Peña sajnos nem túl érdekes, pedig az ő személyén akarja átfuttatni, és emberi, családi drámává fejleszteni a történetet a film – ez nem sikerül, részben a fentiek, részben Peña feledhető játéka miatt. Az Extinction mindezzel két dolgot azért elért: egyfelől a cikk elején említett legspoilerveszélyesebb film címét, és azt, ami még nemigen volt, hogy egy friss, ropogós filmnél egyből egy remake-ért kiáltson a néző. Márpedig ez a sztori kiált érte, hogy rendesen megcsinálja valaki, kedves Hollywood, itt a lehetőség leiskolázni a nagyszájú mostohafiú Netflixet.
Extinction – amerikai sci-fi, 95 perc – 6/10
