Lakva ismerszik meg?
A co-housing – amit sokféleképpen fordítanak, de egyik sem az igazi megoldás: házközösség, lakásközösség, kooperatív együttélés – gyakorlatilag „a szomszédait nem választhatja meg az ember” szólás életmódszintű cáfolata. Ebben a lakhatási formában ugyanis a lakók választják meg, kikkel akarnak együtt élni: egy csoport ember összeáll, és eldönti, hogy ők szeretnének bizonyos irányelvek és célok mentén – mondjuk, a környezetvédelem jegyében – összeköltözni, miközben mindannyiuknak megmarad a határozott és tiszteletben tartott privát szférája is. Ám nem csak a választás, az együtt is ugyanilyen fontos: a co-housingnak ugyanis ugyanilyen fontos eleme a közösségi élmény.
A co-housing tehát egyrészt egy nagyon szoros szomszédsági viszonyt jelent. Cikkünk e pontján alighanem felsóhajt néhány olvasó, hogy már megint újrafeltalálta valaki – konkrétan a dánok, a mozgalom ugyanis tőlük indul a ’60-as években – a spanyolviaszt, hát mi újdonság van ebben?! Sajnos azonban a jószomszédság fogalma az ipari forradalom kezdete óta folyamatosan erodálódott, és a modern városi ember életében már csaknem értelmezhetetlen. Ha igen, csak így tovább, de aligha vannak ezzel így sokan. És nem csak a társasházakban van ez így, a kertvárosok otthonainak lakói is alig ismerik egymást.
Ugyanakkor a co-housing nem csak a jószomszédságról szól, nem összetévesztendő továbbá a kommunákkal sem, valamint nem kollégium, de nem is egyszerű társbérlet vagy társasház – annál több és tudatosabban kihasznált közösségi teret jelent. A ház- vagy lakásközösségek lakói – ami jelenhet hat-nyolc főt, vagy akár teljes családokat, több száz embert is – már magát a lakóhelyet is a közösség erejének felhasználásával választják és alakítják ki, miként a saját szabályrendszert is. Szó van tehát egyrészt egy szemléletbeli különbségről, a teljes szeparáció helyett a privát és a közösségi élmények ötvözetéről, de ennél sokkal többről is.
A co-housing ugyanis városfejlesztési és építészeti, valamint gazdasági kérdés is. Egy igazi co-housing lakóhely ugyanis már eleve oda és úgy épül, ahová és ahogyan azt a majdani lakók elképzelik, az építésznek pedig meg kell oldania, hogy a ház/lakás/tömb szerkezetileg úgy álljon össze, hogy a terek mind a privát, mind a közösségi igényeket kielégítsék, fokozott hangsúllyal utóbbiakra. Azért persze a dolog nem annyira bonyolult: egy lakás vagy ház esetében a privát szobák vagy lakrészek mellé kell egy jó nagy nappali, konyha és étkező, a nagyobb, többlakásos co-housingoknál pedig fedett és/vagy szabadtéri közösségi terek, például játszószoba, terasz, konyhakert kerül. Vagy bármi, ami a közösségnek fontos, ha ez egy medence, akkor az, ha pincetároló, akkor az, ha akadálymentesítő megoldások, akkor az, és így tovább.
Azt pedig, hogy a lakóhely tényleg olyan legyen, amilyennek a beköltözők szeretnék, a létrehozás és a hosszú távú üzemeltetés során is részvételi alapon és demokratikusan meghozott közös döntések biztosítják. Ez fontos: a co-housing ugyanis nem csak úgy lesz emberek álomotthona, hogy mindenki bedobja a vágyait, aztán valaki oldja meg, hanem minden egyes lakó kiveszi a részét a megvalósításban és a felelősségben is, definíció szerint anyagilag is. Tehát co-housingba az költözik, aki nem csak be akar ülni a tutiba, hanem aki akar is tenni érte, hogy a tuti létrejöjjön, és tuti is maradjon. Ezzel együtt jár az is, hogy a co-housingok mindig közösen meghatározott és elfogadott szabályrendszer szerint működnek, legyen szó akár egy néhány fős lakásközösségről, akár egy többcsaládos tömbről.
Kinek jó ez?
Kinek nem? De tényleg: kinek nem jó kényelmes, kompakt, az igényeire szabott lakóhely privátszférával, de a közösség élményének folyamatos lehetőségével, szabadon? Tény, hogy a jelenlegi magyar szemlélettől – ahol a saját, szeparált lakóingatlan tulajdonlása gyakorlatilag életcél, valamint az efféle demokratikus és részvételi elvek mentén működő élet nem alapértelmezett – némiképp karakteridegenül hangozhat a dolog, álljon itt tehát néhány pro érv. Először is Magyarországon ezen túl jó a tulajnak, a lakókereséssel ugyanis neki nem kell bíbelődnie, ezt a már ott lakók intézik – hogy ez miért csak nálunk igaz, arról később.
Jó azoknak, akik megfizethetően, az elszállt albérletárakat némiképp csökkentve szeretnének egy cipősdoboznál nagyobb lakóhelyet. Egy lakásközösségbe költözni ugyanis jóval olcsóbb, mint egy egyszemélyes lakást bérelni, de sokszor még egy többen kivett albérletnél is jobb ár-érték arányt tudnak elérni, hiszen egy co-housingban a saját terek mellett a rendszerint nagy és kényelmes közös tereket is tudja használni a lakó. Magyarán ugyanannyit fizetek, mint egy többszemélyes albérletben, de itt a saját kis szobám mellett értelmes méretű konyhában, nappaliban élhetek, és használhatom a teljes, gazdag felszereltséget serpenyőtől gyümölcscentrifugáig, miközben a magányom és a társaságom is megvan. Emellett, ha lehetne Magyarországon ilyen lakrészeket vásárolni, akkor jó lenne a kispénzű otthonteremtőknek, nem kellene ugyanis egy egész ház, csak egy lakrész árát előteremteni – a mondat eleji feltételes módról szintén később.
Bár nyomokban alighanem a hazai, kisebb lakásközösségekben is jelen van, de a nagyobb, külföldi co-housingok esetében ehhez hozzáadódik a kollektíva tudása és társas tőkéje is: egy százfős, sokcsaládos co-housingban szinte biztosan fellelhető lesz majdnem minden olyan szakértelem orvostól vízszerelőig, ami jól jön a mindennapok során. Ez a mostani társasházakban is így van, csak, ugye, nem tudunk róla. Ez átvezet ahhoz, hogy A társadalmi-kulturális fenntarthatóság elvét a lakók vegyes háttere, korosztálya, foglalkozása, családi állapota, általában heterogén összetétele biztosítja, a környezeti fenntarthatóságot a közös térhasználat miatti kisebb ökológiai lábnyom és az, hogy együtt lehetőségük van olyan megoldások, pl. esővíztározó létrehozására, amire egy családi ház esetében nem feltétlenül lenne. A gazdasági fenntarthatóságot pedig a megosztott tárgyhasználattal érik el, például közös mosókonyhával, közösen üzemeltett autóval, fűnyíróóval és így tovább, ami nemcsak anyagilag jelent kisebb megterhelést, de lényegesen jobb kihasználtsággal is jár.
Apropó gazdaság: a co-housing a lakáspiacra is frissítőleg hat. Annak ugyanis két főszereplője van, az állam, amely a szociális lakhatásért tesz, amennyit tesz, a másik szereplő meg a piac, amely, ugye, profitorientált, ráadásul nálunk jelentős részben a fekete, vagy szürkegazdaságot erősíti. A harmadik szereplőt, mely a lakáshelyzetet befolyásolni tudná, a közösségek jelenthetnék, akik nem annyira rászorulók, hogy, mondjuk, szociális lakhatásra lennének jogosultak (nem mintha az itthon nagyon jól működne), de szeretnének megfizethető lakhatást. Másképpen fogalmazva a lakásközösségek középosztálybeli képződmények, a középosztálynak, az ő életszínvonaluk fenntartásáról szólnak, és ahol felismerték, hogy a széles középosztály a legstabilabb társadalmi rend, ott ezért tesznek is: így például Bécsben az önkormányzat hatalmas energiákat fektet a co-housingok létrehozásába, támogatásába, és remekül működik is ez a lakhatási forma.
A közösségi lakhatás jó továbbá a pszichének. Nem túlzok: egyre több kutatás szól a modern élet izolációjának negatív hatásairól és arról, hogy ennek az izolációnak a csökkentése gyakorlatilag élet-halál kérdés, az elöregedő társadalmakban – amilyen egyre inkább a magyar is – pláne. A fejlett országokban ugyanis az öregkori elmagányosodást már az elhízással és a dohányzással emlegetik egy lapon az idősek életét veszélyeztető tényezők között. Erre is alternatíva a co-housing, boldogabb országokban például a hagyományos idősotthoni ellátás helyett is sokan választják a kooperatív együttélést, az Államokban például már legalább négymillió, ötven éven felüli nőről tudnak a statisztikák, akik két vagy több hasonló korú nővel él együtt.
Remek TED-előadás a témában angolul értőknek:
De nem csak az időseknek tesz jót: a co-housingban élő gyerekek nem csak az intézményekben, oviban, iskolában szocializálódnak, hanem az otthoni közös terekben is, a játékokon megtanulnak osztozni – viszlát, tárgyfüggőség – és az sem hátrány, hogy több szem többet lát alapon a gyerekek nagyobb biztonságban is vannak. És az aktív korú felnőtteknek is előrelépés a rendszeres társas érintkezés: egyrészt a kulturált konfliktuskezelés megtanulása miatt, másrészt pedig tegye fel a kezét az a harminc-negyven éves olvasóm, akinek nem több hetes procedúra, hogy egy hasonló korú és státuszú barátjával összeszervezzen egy találkozót. Feltette a kezét? Nagyszerű, ön egy boldog kisebbség tagja. A co-housingokat részben az az igény is hívta életre, hogy az atomizált családmodell, az urbanizációval megszakadt családi-baráti kötelékeket valamelyest visszahozzák.
Csúcs, hol lehet ilyenbe jelentkezni?
A rossz hír, hogy ez a lakhatási mód Magyarországon csak részleteiben létezik egyelőre. Pedig már a co-housing trend hajnalán is eljutott az országba az ötlet, Miskolcon már a ’70-es években létrejött az úgynevezett Kollektív Ház, melyet egy építészekből álló csoport hozott létre, és egészen a rendszerváltásig működött is. Az idill végét a privatizációs hullám jelentette, és főként a rendezetlen jogi és gazdasági keretek, amellyel kapcsolatban azonban ma sincsen túl sok előrelépés: nincsenek meg a szükséges szabályozások a tulajdonosi és öröklési viszonyok terén, osztatlan közös tulajdon létezik ugyan, de igen korlátozott jogosultsági körrel, továbbá nem lehet csak ilyen lakrészre hitelt felvenni, valamint a meglévő ingatlanok is csak komoly átalakítások után tudnak alkalmassá válni egy co-housing lakóhely létrehozására.
Külföldön többféle megoldás szerint működnek ezek a közösségek, van, ahol egyesületi, van, ahol szövetkezeti rendszerben, a lényeg kevés eltéréssel mindenütt ugyanaz: akár egyesület, akár szövetkezet, abból a lakók tulajdonolnak bizonyos százaléknyi önrészt, annyit, amennyivel a létrehozásba beszálltak. Ez egyrészt azért jó, mert aki ki akar szállni, bármikor megteheti – az egyetlen nehezítést az jelentheti, hogy az új lakó megtalálásában a teljes közösség döntése szükséges. A lakók ilyenkor gyakorlatilag a saját maguk főbérlői, az általuk létrehozott szövetkezettől bérlik vissza a lakást.
A hiányzó jogi szabályozás miatt a kevés magyar lakásközösség néhány kivételtől eltekintve csaknem ugyanúgy működik jogilag, mint egy sima albérlet. De csak jogilag: a lakók egyetlen tulajtól bérlik az ingatlant, akinek viszont, mint fent említettem, jóval könnyebb dolga van, mintha külön-külön adná ki a szobákat. A lakóterek és a konzenzusos döntés alapján kialakított lakóközösség szintjén viszont tartják a co-housing alapelveket: mindenkinek megvan a saját helye, de a tágas közös tereket is mindenki használhatja, vannak közös programjaik, közös minden döntés, új lakó is csak mindenki egyetértésével költözhet be több találkozás után. Különbség még ennek nyomán a méret is: míg külföldön nem ritka a több száz fős, családokból, változatos generációkból álló, egész lakótömböket kitevő co-housing, addig itthon többnyire tíz lakó alatti, egyetlen, nagy lakást kitöltő co-housingok léteznek. Azokban viszont zajlik az élet közös étkezéstől lakáskoncertekig, udvari sütögetéstől társasjáték-partikig – mi több, nemrégiben elindult az első magyar 50 felettiekből álló csoport, a B-oldal közösségi lakhatáshoz segítése is.
A szabályozások mielőbbi létrehozásáért dolgozik a Közösségben Élni nevű szervezet, amíg pedig szabályozás nincs, addig a jelen kereteken belül segítik a magyarországi közösségi lakóhelyre vágyókat, akik szinte biztosan rajtuk keresztül fognak otthonra vagy lakótársakra lelni – e cikk létrejöttében is a Közösségben élni kezdeményezés egyik alapító tagja, Horogh Petra segített nekem, amit ezúton is köszönök.
