Az utóbbi években legalábbis egymást érik a róla szóló sorozatok, játék- és dokumentumfilmek, tehát a 80-as évek ikonikus drogbárója végre világszinten is elérheti azt a celeb státuszt, amire mindig is vágyott.
Az Escobar-mánia persze valahol érthető, hiszen a kolumbiai kartellvezér karrierje még a nagypályás gengszterek között is kirívónak számít: szegénysorból kapaszkodott fel a Forbes gazdagsági toplistájára, volt olyan időszak, amikor a világ kokainkereskedelmének 80 százalékát bonyolította kartelljével, annyi készpénzt felhalmozva, hogy a földeken kellett elásni a bezacskózott bankjegyeket, mert képtelenség volt elkölteni. Inkább véres polgárháborút robbantott ki, minthogy az amerikaiak kezére kerüljön, de a medellíni nyomornegyedekben kíméletlen terrorakciói ellenére is Robin Hoodként istenítették. A kolumbiai kormány pedig annyira félt tőle, hogy egy saját maga által építtetett luxusbörtönben ülhette le büntetését. Végül sikerült mindenkit maga ellen fordítania túlkapásaival, de így is csak egy évekig tartó hajsza után tudták levadászni.
Alapanyagból tehát nincs hiány, sőt, még túl sok is van belőle. A legújabb életrajzi film egyik fő problémája például épp az, hogy mindezt megpróbálja belesűríteni a kétórás játékidőbe, amitől olyan érzésünk van, mintha egy Escobarról szóló fotóalbumot pörgetnének szélsebesen az orrunk előtt, épp csak fölvillantva a leghíresebb jeleneteket. Őszintén szólva, én még a körülrajongott Narcoson is éreztem a rohanást: a Netflix sikersorozata ugyanúgy elsiklik a karakterábrázolás és az emberi kapcsolatok bemutatása fölött, hogy képes legyen tartani a tempót az eseménydús élettörténettel. Pedig ott nem két órát, hanem két teljes évadot szántak Escobar felemelkedésére és bukására.
Fernando León de Aranoa filmjében végképp nincs idő az összefüggések kibontására, de itt nemcsak a személyiségrajz sikkad el, még egyszerű gyorstalpalóként is csődöt mond: inkább elhadarja és közhelyesen illusztrálja Escobar pályafutásának fontos momentumait, minthogy kiragadna egyet és azt átélhetően bemutatná.
Pedig még a konkrét nézőpont is megvolt, amivel le lehetett volna szűkíteni a fókuszt, hogy legalább egy vetületét alaposabban kibonthassák az életének. A film ugyanis a Loving Pablo, Hating Escobar című bestseller feldolgozása, amelyben az egykori szerető, Virginia Vallejo foglalta össze viharos kapcsolatuk történetét. Vallejo közismert tévébemondó volt, mikor egy beavatási bulin megismerkedett az épp kokainkirállyá koronázott Escobarral, akivel egyre szorosabbra fonta kapcsolatát – ez később karrierjét és életét is veszélybe sodorta. Vallejo szemszöge azonban semmi pluszt nem ad hozzá a filmhez, hacsak nem számítjuk ide azokat a didaktikus narrációkat, amelyek sokszor egyszerűen elismétlik a nézőnek, mit látunk éppen a vásznon.
Pablo bemutat a kartell tagjainak, trófeaként mutatva fel engem az üzlettársak előtt
– halljuk például Penélope Cruztól, miközben azt nézhetjük, ahogy Pablo bemutatja őt a kartell tagjainak, trófeaként mutatva fel az üzlettársak előtt.
Ész a a szájbarágósság nemcsak a narrációra igaz, az egész forgatókönyv hemzseg a banális mondatoktól.
Ezt csak tovább erősíti az amerikai piacra szabott felemás nyelvhasználat: hiába járunk ugyanis Kolumbiában, végig angolul beszélnek a szereplők, de olyan erős spanyol akcentussal, hogy attól már nyugodtan Dél-Amerikában érezhetjük magunkat. Ezzel a bevett csalással még együtt is lehetne élni, egy idő után fel se tűnne igazán, ha időről-időre nem kezdene el főhősünk dühösen „puta madré”-zni. Merthogy pontosan ez történik: amikor mér épp hozzászoknánk a spanyolos beütésű angolhoz, Escobar dührohamot kap és hirtelen spanyolra vált, kártyavárként rombolva le az addig épített nyelvi illúziót.
A béna megoldásokkal és az összecsapott forgatókönyvvel a film elvesztegeti legnagyobb tőkéjét: a főszerepeket alakító sztárpárt. A plakáton persze így is jól mutat a nevük és az arcuk, de ettől még nem képesek életre kelteni a lapos párbeszédekbe fojtott karaktereket. Pedig Javier Bardem producerként is részt vett a filmben és láthatóan lubickol Escobar szerepében. Nemcsak bajsza és tekintélyt parancsoló pocakja hiteles, de némelyik jelenetben ugyanaz a pszichopata tűz ég a szemében, mint korábbi ikonikus főgonosz-alakításaiban. A Nem vénnek való vidék Chigurh-ja vagy a Skyfall Silvája is ott kísért a háttérben, csak ezúttal teljes mértékben hiányzik a dramaturgiai és pszichológiai habarcs, ami összekötné egy hiteles figurává az egyes grimaszokat. Penélope Cruz pedig még rosszabbul jár, éppolyan alárendelt a filmben, mint figurája a drogbáróval folytatott szerelmi viszonyban. Vallejo érezhetően csak azért kap helyet a filmben, hogy rálátást nyújtson a nagy Escobarra, és még jobban kidomborítsa történelmi léptékű kegyetlenségét. Ezt a funkciót nem tölti be, az olyan tétován felvillantott, nevetséges mellékszálakat inkább felejtsük is el, mint az amerikai DEA-ügynökkel kialakuló szexuális vibráció, mert ennél még a Mamma Mia 2 is nagyságrendekkel hitelesebben ábrázolja az emberi vonzódás pszichológiáját.
Az Escobar tehát semmi újat vagy izgalmasat nem tud mondani a legfelkapottabb drogbáróról, de azért Bardem és Cruz játéka nézhetőre hozza az élményt. A hajsza egy-egy akciójelenetében sikerült elszakadni a képi közhelyektől, itt csillan fel, mi lehetett volna ebből, ha az alkotók bátrabban nyúlnak az amúgy is ezerszer lerágott alapanyaghoz.
Ebben a egyetlen hipnotikus képben sokkal több rejlik a gengsztersors szélsőségeiről, mint a film összes dialógusában.
Escobar (2017), Loving Pablo, 123 perc, 6/10
Borítókép: Big Bang Media
