A helyszín Linz, azon belül is a kávézókkal, gyárakkal és strandokkal tarkított folyópart. Előttem cappuccino, mellette kis tányérkán a város leghíresebb szülötte: egy félig elfogyasztott linzer. Hátam mögött a Habsburg várkastély reneszánsz ívei magasodnak, amikre szemből egy nagy, futurisztikus üvegkocka adja meg a csattanós választ. Az sötétedés után színes fényekben virító Ars Electronica Központ nemcsak a térség legnagyobb jövőmúzeuma, de egyben médiaművészeti és innovációs fórum, ahol minden trendi tudományos irányzat helyet kap a robotikától a génsebészetig.
Én azonban nem mozdulok, épp a sürgő-forgó római katonákat próbálom magam elé képzelni, akik azért költöztek ide pár évezreddel ezelőtt, hogy megvédjék a birodalom északi határát a betolakodóktól. Ugyan már kelták is éltek itt, Linzet a rómaiak alapították Lentia néven, ami latinul „kanyargósat” jelent – így utalva az itteni Duna-szakasz vad hurkaira. Őket persze nem a vidék festőisége, inkább a stratégiai adottságok vonzották: akárcsak Aquincumnál (Óbuda) vagy Vindobonánál (Bécs), a folyó természetes határvédelmet nyújtott a II. légiónak, a part menti dombok pedig jó kilátást biztosítottak a közeledő ellenségre.
A római erődítményekből, fürdőkből és házakból nem sok minden maradt, hiszen amit a germánok nem romboltak le a harcok során, azt később kövenként hordták szét és építették be házaikba a helyiek. Egy-két fal és alapzat azonban szerencsésen megúszta a viharos évszázadokat, amit láthatóan nagy becsben is tartanak az osztrákok. Emellett pedig tonnányi fegyver, ruhadísz, használati tárgy, freskórészlet, valamint távolról importált istenek szobrai és a birodalmon keresztül-kasul vándorló pénzérmék őrzik a dicső római múlt emlékét. Mindezt meg is csodálhatjuk a jól berendezett kiállításokon, ahol rengeteget tanulhatunk az életmódtörténetről és a nagypolitikáról: például azt, hogy a rómaiak nem vicceltek a higiéniával, és még a provinciális határszéleken is ragaszkodtak a mindennapi fürdőzéshez. Vagy azt, hogy Néró tényleg elég visszataszító fazon lehetett, hiszen még a saját maga által veretett aranypénzre sem sikerült úgy idealizálni, hogy ne egy debil, elvetemült zsarnoknak nézzen ki. De most komolyan:
Óperencián innen és túl
Hiába a gazdagság, a légió, a limes és a fürdők, a rómaiakat csak elsöpörte a germán áradat. Később azonban más népek is kalandoztak errefelé, például a mi elődeink, aminek nyomait a folklórban is megtalálhatjuk. Egyes elméletek szerint ugyanis a népmesei Óperencia nem más, mint Felső-Ausztria, amelynek déli határát a Dunába torkolló Enns folyó jelöli ki. Az Óperencia így a német „ob der Enns”, vagyis „az Ennsen túli” kifejezés magyarosított verziója lehetett, ami arra vezethető vissza, hogy a 10. században kalandozó magyarok ezen túlról hozták haza zsákmányukat és regényes történeteiket. Ebben az időben mintegy fél évszázadig az Enns volt a nyugati gyepűk határfolyója, politikailag és kulturálisan is határt képezve a Duna völgyében.
Az Óperenciás tenger tehát nem is tenger, hanem a salzkammerguti tavakkal azonosítható, azok a bizonyos üveghegyek pedig már az Alpok havas csúcsait jelölik. A kurta farkú malac megfejtését most hagyjuk. Más elméletek szerint későbbre datálható a kifejezés, és csak az Alsó-Ausztriában állomásozó huszárok kezdték először használni az Óperenciát, de a kiindulást itt is az Enns adja. A napóleoni háborúk korának katonái számára a Habsburg Birodalmon túli országokat, vagyis a külföldet jelentette, ahová háborúba kellett menni.
Bolygók és hangjegyek
És ha már a Habsburgoknál tartunk, Linz rövid időre Habsburg császári székhely is volt, III. Frigyes ugyanis ide húzódott vissza Bécsből, azt remélve, hogy Mátyás király hadai itt már nem fogják megzavarni nyugalmát. Ő építette magának a már említett reneszánsz várkastélyt is, ahol aztán 1493-ban meghalt. Bécs persze hamar visszanyerte központi szerepét, és Linz sosem tudott igazán kilépni a mindig sikeresebb, okosabb és szebb nagy testvér árnyékából, pedig megérdemli a figyelmet.
Mozart is rendszeresen megszállt a városban, hisz ideális volt számára, hogy épp félúton feküdt Salzburg és Bécs között – ezt az utat gyakran meg kellett tennie. Egy ilyen pár napos linzi pihenő alatt komponálta a városról elnevezett C-dúr szimfóniát. Vendéglátói addig unszolták, míg belement, hogy indulása előtt koncertet ad a város színházában, és gyorsan – ahogy ő fogalmaz: „hanyatt-homlok” – megírta az No. 36-os Linz szimfóniát, elkápráztatva a műélvező linzi polgárokat. Mozart mellett gyakran megfordult a városban Beethoven és Schubert is, Anton Bruckner pedig egy Linz melletti faluban született, és több mint egy évtizeden át volt a régi székesegyház orgonistája.
A nácik gyilkos ölelésében
Linzet azonban nemcsak tudósok és zeneszerzők favorizálták, de a 20. századi történelem főgonosza, Adolf Hitler is. Ugyan nem itt született, de gyerekkora meghatározó éveit töltötte a városban, és mindig nosztalgiával, mint „otthonára” gondolt vissza rá. 1938 márciusában is megállt itt 4000 testőrével, mikor a Wehrmachtot követve Bécsbe vonult, hogy bejelentse az Anschlusst:
A gondviselés ebből a városból szólított el arra, hogy a Birodalom vezére legyek
– üvöltötte a városháza erkélyéről az őt éltető tömegnek, akiknek lelkesedését látva döntötte el, hogy nem csak náci bábállammá teszi Ausztriát, hanem teljesen beolvasztja a Harmadik Birodalomba.
Hitlernek nagy tervei voltak Linzzel, amit a Birodalom egyik kulturális és ipari központjává akart tenni, túlszárnyalva a magyar fővárost is, mert paródiának tartotta, hogy az „Attila hun ivadékai” által lakott Budapest a Duna legszebb városa. Linz határában felépült a Hermann Göring nevét viselő acélgyár, amely a német hadiipar számára biztosított alapanyagot a II. világháború során. Nem véletlen, hogy 1941-re Európa és a világ egyik legnagyobb bevételű cégévé vált. A gyár amúgy a mai napig működik, de természetesen már nem Göring, hanem a sokkal barátságosabb Voestalpine nevet viseli.
A hangsúly azonban a kultúrán volt, Hitler monumentális múzeumi negyedet vizionált a 15 millió lopott műkincs számára. Linz a Vezér Otthona cím mellett megkapta A Führer Kulturális Fővárosa titulust, és történelmi fotó bizonyítja, hogy Hitler még a berlini bunkerében töltött végnapjaiban is teljes átéléssel tanulmányozta a jövő Linzének makettjét. A Duna-partra tervezett grandiózus építészeti terveiből végül alig valósult meg valami. A legfontosabb mementó a már említett Nibelung-híd, amely III. Frigyes vára és a jövőmúzeum között húzódik.
A híd később is fontos szerepet játszott: a világháború után Berlinhez hasonlóan Linzet is megszállási övezetekre osztották. A barokk városka kész barakká vált, 40 ezer különféle nemzetiségű katonának adva otthont tíz éven át. Ahogy a rómaiaknál, persze ezúttal is a Duna jelentette a határt, így a Nibelung-híd két végéről amerikai és szovjet katonák néztek farkasszemet egymással.
Fájdalmas szembenézés
A vasfüggöny aztán odébblibbent, először az amerikaiak, majd az oroszok is kivonultak Ausztriából. A náci múlt azonban sokáig nyomasztó, sötét felhőként kísértett a város fölött, már csak azért is, mert a modern Linz nagy része abból a gránitból épült, amit a város környéki munkatáborokban bányásztak a halálra dolgoztatott foglyok. A Linztől mindössze húsz kilométerre létesített Mauthauseni koncentrációs tábort az elsők között alapították, és ez volt az egyik utolsó, amelyiket a szövetségesek felszabadítottak, hat év alatt több százezren haltak meg itt és a környéken működő altáborokban.
Vagy ott volt a festői helyen álló hartheimi kastély, amely a nácik eutanáziaközpontjaként szolgált, és ahol csaknem 20 ezer fizikai és szellemi fogyatékkal élő embert gázosítottak el. Helyi túravezetőnk mesélte, hogy a 80-as évek elején ő erről még egyáltalán nem tanult az iskolában, csak jóval később hallott róla, hogy működött ilyen program itt egyáltalán. Azóta sokat változott a helyzet, Linz volt az első város Ausztriában, amelyik keményen szembenézett náci múltjával: az ezredfordulótól kezdve tudományos cikkek, előadások, kiállítások és köztéri emlékművek sora jelent meg a témában. A kastélymúzeumban most is épp megtekinthető egy a nácizmus társadalmi előzményeit bemutató ideiglenes kiállítás, amelyet az első világháború lezárásának 100. és az Anschluss 80. évfordulójára rendeztek.
A folyó összeköt
Linz tehát egyik szemét a múlton tartja, de a másikkal mindig a jövőbe tekint, és messze nemcsak az Ars Electronica Központról van szó. A klasszikus zene mellett az elektronikus fesztiválok és az állandó innováció fellegvára. Pár éve az UNESCO médiaművészeti városának választották, amivel – Lyon, Sapporo, Tel-Aviv és Dakar mellett – a világ legjövőorientáltabb városai közé került.
A Duna hatalmas turistaforgalmat bonyolít, és messze nemcsak a 65 pluszos közönséget megcélzó folyami hajókázás révén. Ott van például a Fekete-erdőtől Budapestig, majd egészen Konstancáig kiépített kerékpárút, amelynek csak a Passau-Bécs szakaszán évente 600 ezren közlekednek – nem véletlen, hogy ezen a részen a folyó mindkét partján kiépítették, így bírja csak a terhelést. Ez jó infrastrukturális alapot nyújt ahhoz a régi, de eddig nem túl sikeres törekvéshez, hogy nagyobb összefogást alakítsanak ki a Duna-menti városok és egyéb turisztikai célpontok között.
A Császárok és Királyok Útja Turisztikai Egyesület például már évtizedek óta próbálja ezt a határokon átívelő dunai kulturális öntudatot erősíteni, és vannak is kisebb-nagyobb áttörések. A biztos nagyot dob majd az ügyön, ha az UNESCO jövőre világörökségi helyszínné nyilvánítja a limes vonalát. Már az is biztató, hogy a pályázat nemzetközi összefogás eredménye, hiszen együtt nyújtotta be Magyarország, Szlovákia, Ausztria és Németország.
Borítókép: Visitlinz/Flickr
