Kultúra

Sheldon már gyereknek is iszonyú idegesítő, csak kevésbé vicces

Az Agymenők előzménysorozata nem elégszik meg a konzervnevetéssel, mélyebbre akar ásni a környezete életét módszeresen pokollá tevő, antiszociális zseni gyerekkorában. Ez akár bátor is lehetne, a baj csak az, hogy kudarcba fullad, így ott rekedünk a sekélyes dráma és a humortalan vígjáték között.

A lassan 12. évadjába lépő Agymenők egyértelműen az utóbbi évtized legsikeresebb sitcomja, így adta magát, hogy előbb-utóbb lehúzzanak róla még egy bőrt. Az sem nagyon lehetett kérdés, ki kapjon a geekek közül előzménysorozatot, hiszen a gegek túlnyomó része Sheldon elviselhetetlenségére épült. Az ő válogatott fóbiái nélkül az Agymenők világa éppolyan érdektelenségbe fulladt volna, mint a South Park Cartman genyóságai, a Rolling Stones Mick Jagger higanymozgása, vagy az elméleti fizika Einstein világra kiöltött nyelve nélkül.

Az már egy fokkal meglepőbb húzás, hogy az új sorozatban eléggé eltávolodunk az Agymenők világától. Az ikonikus karakterrel összenőtt Jim Parsons például fel sem tűnik a képernyőn, csak narrátorként foglalja össze a tanulságot az epizódok elején és végén. Az ifjú Sheldon ugyanis egészen a gyűlölt texasi gyerekkorig ugrik vissza, amivel rögtön két legyet üt egy csapásra:

  • egyrészt a konzervatív, kisvárosi környezetben még jobban kidomboríthatja főhőse különcségét,
  • ugyanakkor meglovagolhatja a mostanában rettentően divatos 80-as évek nosztalgiát is, amit különösen a Stranger Things pörgetett csúcsra a sorozatok közül.

Az ifjú Sheldon is elidőzik néha a korabeli képregényeknél, zenéknél és operációs rendszereknél. A 80-as évek végén járunk valahol egy texasi kisvárosban, a 9 éves Sheldon Cooper pedig kinőtte a helyi általános iskolát, így épp első napjára készül a gimnáziumban. Állandó okoskodásával persze hamar őrületbe kergeti osztálytársait és tanárait (akárcsak az igazgatót, a helyi papot, vagy a NASA vendégelőadóját), de végül csak talál magának egy barátot, a szintén kiközösített vietnami fiú, Tam, személyében. A poénok nem túl fantáziadúsak, de ez a sorozat legszórakoztatóbb része.

Fotó: HBO

Az ifjú Sheldon azonban nem az iskolai kalandokra, sokkal inkább a családra koncentrál, aminek minden tagja alaposan megszenvedi, hogy egy cuki arcú, de rettentően irritáló kis zsenivel él egy fedél alatt.

A 20 perces epizódok nagy része a családi konfliktusok kialakulásával és feloldásával telik, aminek rituális helyszíne természetesen a vacsoraasztal, ahol elég sok időt töltünk a szereplőkkel különféle fogások fölött. Ám hiába a feszültségek, Sheldon gyerekkora itt messze nem olyan rémes, ahogy azt az Agymenők utalásai alapján sejteni lehetett. Szülei ugyan komoly hátránnyal indulnak nála azzal, hogy nem asztrofizikusok, de láthatóan szeretik őt, és a sorozat nem hagy kétséget afelől, hogy ennél az sem érhetne többet, ha Stephen Hawking és Marie Curie fogadná örökbe, hogy egy részecskegyorsítóban neveljék fel.

A szülői szeretet jelentőségével nehéz lenne vitába szállni, ám a megvalósításával már igen: az erőltetett mondanivaló ugyanis gyakran kicsorbítja a komikus helyzetek élét. Az ifjú Sheldon sajnos nagyobb hangsúlyt helyez a szívmelengető tanulságokra, mint a poénokra.

Tudományos egzaktságra törekedve úgy is mondhatnánk, hogy nem elég vicces, ami azért felvet némi problémát egy vígjátéknál.

Fotó: HBO

Ez az áthangolás persze részben szándékos Chuck Lorre-ék részéről. Az még jól is elsülhetne, hogy az élő közönség előtt felvett, többkamerás sitcomról az egykamerás dramedyre váltottak. Legalább elmarad a konzervnevetés, sokkal filmszerűbbé válik az egész, és a menetrendszerűen érkező, harsány gegek sem hiányoznak igazán. A pergő poénok eltűnése után maradt űrt viszont nem sikerül semmivel kitölteni: a karakterek elmélyítéséhez túl sablonos a forgatókönyv, így nézőként ott rekedünk a komédia és a dráma közötti senkiföldjén. A 22 epizódból csak párban tűnnek fel olyan keserédes élethelyzetek, amik túlmutatnak a sitcomok jól ismert, kétdimenziós világán, de sajnos ilyenkor sem ezen a vágányon megy tovább a sztori, inkább visszatér az elkoptatott és kissé bárgyú panelekhez.

Az Agymenők-rajongóknak még az nyújthat némi vigaszt, hogy élőben követhetik Sheldon különös személyiségének kialakulását: az első évadban például látjuk, hogy kattan rá a képregényekre, a Star Trekre és az elméleti fizikára, vagy miért dönt úgy, hogy szerződéses alapokra helyezi emberi kapcsolatait. Ezeket a kikacsintásokat szerencsére nem viszik túlzásba, ahogy a gyerek-Sheldont alakító Iain Armitage sem imitálja szolgaian Jim Parsons mimikáját – csak épp annyira, hogy ráismerjünk néhány jellemző arckifejezésre. Egyik pillanatban hűvös és érzéketlen, a másikban hisztériás rohamot kap, ha nincs meg a kockás nyakkendője suliba indulás előtt. Ettől függetlenül hiányzik belőle az a szociopata karizma, ami az Agymenők Sheldonját olyan népszerűvé tette. A sorozatnak még van ideje rálelni a saját hangjára, hiszen a CBS már berendelte a második évadot. Ehhez azonban vagy viccesebbé, vagy árnyaltabbá kell válnia.

Az ifjú Sheldon első évada az HBO GO-n nézhető.

Borítókép: HBO   

Ajánlott videó

Olvasói sztorik