Lehet, hogy a valóságban a dinoszauruszok már 65 millió éve kihaltak, de a filmvásznon szívósan tartják magukat. Mert az a negyed század, ami a Földtörténetben csak egy szempillantással ér fel, a franchise-ok evolúciójában tekintélyes évfordulónak számít. Márpedig – bármilyen hihetetlen – pontosan ennyi idő telt el Steven Spielberg Jurassic Parkja óta.
A túlélés kulcsa persze az állandó fejlődés, hogy a faj képes-e alkalmazkodni a változó körülményekhez. Technikai értelemben ez nem is kérdés: a Jurassic Park robotdínói helyét szépen átvették a korszerű CGI-monstrumok, amelyek évről-évre kecsesebben mozognak. Ez azonban csak a felszín, a géntérképét tekintve a mai napig nem sikerült továbbfejleszteni az 1993-as őspéldányt. A fantáziátlanság mélypontja a három évvel ezelőtti Jurassic World volt, amely gyakorlatilag újra felmondta az eredeti filmet, csak közben sebészi pontossággal kimetszett belőle mindent, ami azt szerethetővé tette annak idején. A jó hír, hogy a most mozikba kerülő folytatás ennél életképesebb példány, de azért nagy újdonságokat nem érdemes várni tőle.
A Jurassic World: Bukott birodalom persze hozott anyagból dolgozik: továbbra sem képes izgalmas, vagy csak simán szerethető karaktereket felvonultatni, de legalább szórakoztatóbb, mint elődje. A forgatókönyv egy fokkal elevenebb, a rendezés pedig kiforrottabb és játékosabb, nyomokban még spielbergi hangulatot is tartalmaz, így helyenként lehet rajta akár nosztalgiázni is. Kapásból ott van Jeff Goldblum filmet keretező cameója, ami elővezeti a film „nagy” bioetikai dilemmáját, ami egyben az újraindított franchise alapkérdése is: mentsük-e meg a feltámasztott dinoszauruszokat, vagy hagyjuk-e őket újra kihalni? Három évvel járunk a Jurassic World összeomlása után, a világtól elzárt szigeten viszont aktivizálódtak a vulkánok, amik a faj vesztét okoznák.
A politikusok úgy döntenek, nincs beavatkozás, pusztuljanak csak az őshüllők, de egy Benjamin Lockwood nevű milliárdos csapatot verbuvál a megmentésükre – mint kiderül, részben bűntudatból, hiszen ő is benne volt annak idején az eredeti Jurassic Park-bizniszben. Ebbe a mentőosztagba csöppen bele az előző részben megismert Claire és Owen, hogy segítsenek a zsoldosoknak befogni Kéket, az utolsó élő raptort.
A Bryce Dallas Howard alakította Claire-nél unalmasabb és üresebb tekintetű figurát találni sem lehetne. Hiába próbálták egy kicsit talpraesettebbé tenni a második részre, egyszerűen annyira jellegtelen, hogy azt se vennénk észre, ha a film felénél eltűnne egy T-Rex szájában. Hozzá képest Chris Pratt közepes poénokat eregető állatidomárja kész megváltásnak tűnik, még ha fele olyan szórakoztató sincs, mint A galaxis őrzőiben. A vérfrissítéssel sem járunk sokkal jobban: a nagyszájú dinóorvos és a kockafejű informatikus érezhetően csak azt a célt szolgálja, hogy a Jurassic-világba frissen belépő tinédzser közönség is találjon magának azonosulási pontot a filmben, de nem igazán válnak autonóm karakterekké.
Persze ez csak addig zavaró, amíg beszélniük kell, a sikítva szaladgálás közben már nem olyan lényeges, hogy ki menekül éppen a dínók, a láva vagy a gonosz emberek elől. Mert a dolgok ezúttal sem úgy sülnek el, ahogy tervezték. Sőt, még az is kiderül, hogy a szereplők közül nem mindenki az, akinek mutatta magát. Ezeket a zsibbasztóan kiszámítható fordulatokat szerencsére gyorsan lezavarják, és az akció lendülete innentől viszi a filmet egy darabig. Az alapvető feszültséget az adja, hogy elárult hőseink kétfrontos háborút vívnak: úgy kell menteniük a dinoszauruszokat, hogy közben azért túl is éljék őket.
A lendület azonban hátrányára is válik a filmnek. Akadnak jó ötletek és ügyes beállítások, csak egyiket sem marad idő kibontani a nagy rohanásban. A spanyol J.A. Bayona ennek ellenére jobb választásnak bizonyult, mint az előző részt rendező Colin Trevorrow (ő most csak a forgatókönyvet írta): még egy ilyen értelmetlen, túlméretezett blockbusterbe is képes átmenteni valamit vizuális stílusából. Akárcsak bemutatkozó horrorjában, a tíz évvel ezelőtti Árvaházban, itt is egész ügyesen játszik fénnyel és árnyékkal, valamint a váratlan sokkhatásokkal.
Ott válik ez látványossá, amikor a szigetről áthajózunk Lockwood kaliforniai várkastélyába, ahol kulminálnak az események. A kezdeti katasztrófafilmből hirtelen egy kísértetházas horrorba csöppenünk, ami érezhetően otthonosabb terep Bayona számára, aki a trancsírozós jeleneteknél azért mindig gondosan ügyel, hogy véletlenül se veszélyeztesse a PG-13-as besorolást. A nosztalgikus hangulat helyenként így is megvan, ennél nagyobb baj, hogy a fináléhoz közeledve egyre inkább veszik ki a filmből az önironikus játékosság, a megmosolyogtató logikátlanságok sorban csapnak át kínosan bárgyú megoldásokba és izzadságszagú fordulatokba. Kellemetlen nézni például, ahogy szerencsétlen raptorból csaholó házőrzőt csinálnak, mintha az őslények domesztikálása lenne a megoldás az emberi felelőtlenségre. Ez is jelzi, hogy a végére nemcsak a forgatókönyv, de a környezettudatosnak szánt üzenet is teljesen zavarossá válik.
A Bukott birodalom tehát kicsit átvariálva ismétli meg az Elveszett világ alapmotívumát: itt is Amerikába utazunk a dzsungelből, csak ezúttal nem San Diego utcáin, hanem egy ódon kúriában tombolják ki magukat a feldühített dínók. A kötelező elem nem marad el: most is születik egy új, genetikailag módosított faj, amelynek fő tulajdonsága, hogy minden eddiginél gyilkosabb és vérszomjasabb. Nem más ez a lény, mint a három éve újraindított Jurassic-franchise önleleplező metaforája: egy mutáns klón, amelyet a merő kapzsiság szült, de valójában semmi újat nem tud felmutatni, sőt, inkább csak elkorcsosult és izgága paródiája nagy elődjének, a T-Rexnek. Bőven megérett a kihalásra, de ahogy a finálé és a box office-kilátások is sejtetik: ezt még jó darabig nem engedik meg neki.
Jurassic World: Bukott birodalom, 128 perc, Universal, 5/10
Kiemelt kép: Fotó: UIP-Duna Film
