A cannes-i filmfesztivál szombatig tart, de a Kritikusok Hete nevű kísérőprogram díjait már szerda este kiosztották. Sajnos Szilágyi Zsófia ebben a szekcióban versenyző, szuper jó Egy nap című filmjét nem díjazták: a fődíjat a Diamantino című alkotás nyerte, a legígéretesebb új tehetség „rising star” díját pedig a Sauvage című francia film főszereplője, Félix Maritaud kapta. Nekem eddig kimaradt a film, de elmentem a csütörtöki pótvetítésre megnézni, tényleg olyan lenyűgöző-e, mint mondják.
Nagyon örülök, hogy nem hagytam ki, mert a Sauvage valóban különlegesen szép, és maximálisan megérdemelte a díjazást, de kétlem, hogy a férfi prostituáltak szexelését dokumentumfilmes részletességgel bemutató, erősen korhatáros alkotás Magyarországon rendes moziforgalmazásba kerülne, maximum egy LMBTQ-filmfesztivál részeként tudom elképzelni nálunk.
Camille Vidal-Naquet első rendezésében Maritaud egy Leo nevű, huszonkét éves meleg fiút alakít, aki férfi klienseket kiszolgáló, olcsó utcai prostituáltként keresi a kenyerét – a hátterét ugyan nem ismerjük meg, de az kiderül, hogy saját döntéséből csinálja, amit csinál, ennek a szó szerint mocskos (gyakran az utcán alszik), crackszívással tarkított életnek a szabadságát választotta, és fel sem merül benne, hogy bármi mást is kezdhetne magával. Leo az „aranyszívű kurva” filmes alaptípusának férfi változata: érzelmes és gyengéd fiú, aki odafigyel a kuncsaftjaira, a legtöbb prostituálttal ellentétben még csókolózni is hajlandó velük, amikor az érzés úgy hozza, és törődik strichelőtársaival is. Egyikükhöz, az állítása szerint heteró Ahdhoz (Eric Bernard) túlságosan is kötődik.
A kézikamera úgy költözik be a laza közösséget alkotó férfi prostik közé, mintha antropológus volna: annyira közel megy hozzájuk, mintha egy lenne közülük, mindent megfigyel, de nem ítélkezik felettük és nem avatkozik közbe. A nézők többsége számára extrém életmód valahol mégis teljesen átlagos hétköznapjait látjuk a potenciális kuncsaftokkal való alkudozástól kezdve a szexuális aktusokon keresztül a közös bulizásig és crackszívásig. A melegklubban izzadtan egymásnak tapadó testek, a különféle igényű, életkorú és társadalmi helyzetű vendégek életterei, a prostituáltak közt a placcon időnként kirobbanó konfliktusok minden ízükben hitelesnek érződnek.
De miközben a rendező precízen bemutatja a közeget, sosem veszi le a szemét Leóról, akit eleinte még szexinek is láthatunk munkavégzés közben, ám egyre rosszabb fizikai és lelki állapotba kerül. Ez nem annyira választott életmódjából fakad, hanem abból, hogy Leo szerelmes Ahdba, akivel a viszonyuk kiszámíthatatlan és ellentmondásos. Míg Leo tisztában van önmagával meleg férfiként és prostituáltként is, Ahd egyikkel sincs kibékülve, és kiutat keres ebből az életformából. Így bár nyilvánvalóan Ahd is táplál érzéseket Leo iránt, világos, hogy sosem fognak kézen fogva elsétálni a naplementébe.
Maritaud – aki a tavalyi 120 dobbanás percenként című, lehengerlő AIDS-drámában is játszott egy kisebb szerepet – szinte észrevétlenül ejti rabul a nézőt. Alakítása annyira természetes, hogy nem illenek rá a nagy, dicsérő jelzők. Olyan, mintha erőlködés nélkül érné el, hogy az első pillanattól az utolsóig elhiggyük őt, akár éppen fájdalomtól torzul el az arca, mert egy hatalmas análdugót próbálnak feldugni neki, akár elkapja a féltékenység Ahd egyik kuncsafjta miatt, akár a teljes összeomlás közelében kuporog sírva a járdán. Hiába marad homályban Leo múltja, a sokrétegű alakításnak hála megismerjük annyira, hogy teljesen megértjük a film végén meghozott döntését. Sőt, talán még irigyeljük is egy kicsit, mert mi sosem leszünk ennyire szabadok.
