Nemrég az erotikus thrillerek kilencvenes évekbeli, letűnt dicsőségéről írtam. A cikk egyik állítása az volt, hogy az internetes pornó tulajdonképpen fölöslegessé tette az erotikus thrillert: mindenki könnyen és olcsón, a legtöbbször ingyen nézhetett meztelenkedést, ráadásul az általános ingerküszöb is megemelkedett, akkor pedig miért érné be a néző a fedetlen mellekkel és fenekekkel? De volt egy másik műfaj, ami talán még rosszabbul járt a digitális pornókorszakkal, mint az erotikus thriller. Ez a softcore szexfilm, amely eleve távolabb volt a fősodortól, mint az erotikus thriller, és kevesebb saját sztárja is volt, vagyis olyan színésze, aki még nem pornószínész, de a mainstream filmgyártásnak sem része.
A kétezres évek internetes pornókultúrája egyértelműen a hardcore-nak kedvezett: ha egymás mellett kattintható a visszafogott softcore tartalom – vagyis olyan szexfilm, amelyben nem mutatnak expliciten genitáliákat és behatolást – és a keménypornó, akkor a felhasználók szinte minden esetben a másodikat választják. Azért beszélhetünk mégis arról, hogy a softcore újra felértékelődött a pornóban, mert a 2010-es években, különösen most, az évtized második felében egyre határozottabban jönnek vissza a keménypornóba is a softcore formai megoldásai, szépelgése, giccsesztétikája, ráadásul gyakran összekapcsolódva valamiféle „feminista” szellemiség ígéretével. A klasszikus softcore sajátja volt a feminista szemlélet? Egészségesebb szexuális életet példázott ez a filmcsoport? Látunk-e még pornófilmet a művészmozikban? Hogy ezeket a kérdéseket megválaszolhassuk, időzzünk el egy kicsit a szexfilm műfajtörténeténél.
Őspornó
Noha a nagyjátékfilm hosszúságú pornóról önálló műfajként csak a hetvenes évektől kezdve beszélhetünk, a tágabb kategóriaként kezelhető szexfilm természetesen egyidős a mozgóképpel. Utoljára a Ripper Street című, viktoriánus miliőben játszódó krimisorozat világított rá egy remek epizódban, hogy amióta az ember le tud filmezni dolgokat, azóta ügyködik azon, hogy szexuális aktusokat vegyen filmre. Filmtörténeti kutatások szerint Budapesten már több mint száz éve, 1907 tavaszán is működött szexfilmekre szakosodott vetítőhely, és világszerte az amatőrfilmes mozgalmak is erősen összefonódtak a korai szexfilm történetével.
Ezek a történetmesélésre fittyet hányó, 4-12 perces, teljes aktusokat, vagy aktusok részleteit mutató kisfilmek a 30-as évekig maradtak meg a filmkultúra peremvidékén. Az intézményesüléstől persze még akkor is messze voltak, de az 1934-ben életbe lépő amerikai filmcenzúrarendszer egy csapásra izgalmasabbá tette azokat a sexploitation-filmeket és felvilágosító dokumentumfilmként forgalmazott szexfilmeket, amelyek nem vették figyelembe a cenzúra korlátozásait. Ezekből az aktusokat csak szimulálva mutató, a szexualitás témáját kizsákmányoló sexploitationök fontos előzményei voltak a softcore szexfilmeknek, amelyek igazán a hetvenes évekre váltak igazán népszerűvé, és törték át a fősodorbeli láthatóság falát.
A pornófilm a hetvenes években vált legitim műfajjá. A 6-8 rövidfilmet, vagyis különböző aktusokat összefűző filmek alkotói közül egyre többen kezdtek koherens cselekményben, bonyolultabb történetekben és költségesebb díszletekben gondolkodni. A Mély torok, A zöld ajtó mögött vagy a The Devil in Miss Jones mind a pornó-aranykort jelentő hetvenes évek klasszikusai. A softcore-t azonban érdemes elválasztani ezektől a filmektől, és Amerika helyett inkább Franciaország felé fordulni.
Emmanuelle, a szép szex ikonja
Ma már azt is nehéz lenne elképzelni, hogy nagy mozikban vetítsenek egy szexfilmet, hát még azt, hogy ez a film minden addigi bevételi rekordot megdöntsön. Franciaországban viszont pont ez történt az Emmanuelle premierjével. Just Jaeckin szobrászként végzett, aztán divatfotósként dolgozott, és 1974-ben rendezte első filmjét az Emmanuelle Arsan álnéven publikáló Marayat Rollet-Andriane ötvenes években megjelent, önéletrajzinak mondott regényéből.
Az Emmanuelle regényeredetije a hatvanas évekbeli szexuális forradalom előfutára volt, a filmváltozat viszont már szinte elégikusan vet számot ugyanennek a forradalomnak az eredményeivel. Az eleinte félénk, majd Thaiföldön egyre szabadabbá és szabadosabbá váló hősnőt csupa unott alak veszi körül, akik számára a szabad szex már szinte fárasztó – fapofájával közülük is kiemelkedik a címszereplőt afféle szex-Vergiliusként kalauzoló Mario figurája. A mi szempontunkból viszont fontosabb, hogy a szexjeleneteket egyszerre határozza meg a szépelgő stilizáció és ezzel összefonódva a takargatás, elhomályosítás, elfedés vágya. Legyen szó csipkefüggönyről vagy a medence hullámairól, Jaeckin rendre jelzi a nézőknek, hogy nem láthatunk mindent, kívül maradunk a szexualitás nyers valóságán. Ám a szex pont emiatt maradhat meg esztétikai tapasztalatnak, és nem válik zsigeri élménnyé.
A softcore programfilmnek tekinthető Emmanuelle-nek persze készült egy csomó hivatalos és még több nem hivatalos folytatása, amelyek még annyira sem voltak átgondolva, mint Jaeckin első filmje, ellenben egyre határozottabban csúsztak bele a hardcore pornó műfajába. Jaeckin viszont újabb sikert aratott az O. történetével, aztán a Lady Chatterley szeretőjével, így a mai napig ő tekinthető a softcore pápájának. Ugyanekkor vált kultfilmmé Franciaországban Ósima Nagisza máig egyetlen széles körben ismert filmje, az Érzékek birodalma, és készült néhány olyan középfajú művészfilm, amely az Emmanuelle által indított szexfilmes trendre is rácsatlakozott, például a Helen Mirren emlékezetes meztelenkedését bemutató Caligula. A softcore szexfilm nem esett olyan szigorú korhatárbesorolás alá, mint a pornó, ezért ezeket a filmeket sokkal több moziban játszhatták. Aztán jött a videókorszak, és a softcore szexfilm elindult a lejtőn.
Attól még, hogy giccses, nem feminista
Az otthon magányában nézhető videópornónak nem volt szüksége olyasfajta legitimációra, mint a mozipornónak. Ismét népszerűvé vált a primitíven epizodikus, különösebb stilizációs eljárásokat sem kereső hardcore szexfilm, ami persze nem jelenti azt, hogy ennek az időszaknak ne lettek volna jelentős szerzői rendező (mint például a Shock szériát jegyző Michael Ninn).
Az internetes pornó aztán még töredezettebbé tette a pornófogyasztást és ezzel együtt a pornófilmeket: anakronisztikussá vált a nagyjátékfilmes hossz – bár a presztízspornó-rendezők, például a kiváló Graham Travis, ma is egészestés formátumban gondolkodnak –, és a pornó végletesen redukálódni látszott a látványos aktus kiemelt pillanatainak katalógusává. Törvényszerű volt, hogy ebben a pornónihilben visszatérjenek a softcore megoldásai: az olyan cégek és márkák, mint a Dane Jones vagy a Babes természetesen hardcore pornókat fednek le, de visszaköszönnek bennük a softcore szexfilm barokkos díszletei – függönyöktől a képbe helyezett fényforrásokig – és az is valószínűsíthető, bár erre vonatkozó statisztikai elemzést nem ismerek, hogy nagyobb teret kap az előjáték ezekben a filmekben, mint a digitálpornós fősodorban.
Ezeknek az esztétikus giccspornóknak a legizgalmasabb vonása mégis az, hogy egyre többször kapcsolódik hozzájuk a feminista megközelítés ígérete – mintha attól, hogy glamúrosabban vannak fényképezve a színésznők, ne lennének ugyanannyira tárgyiasítva és dominálva, mint a legtöbb hasonló videóban. Valójában a Dane Jonesnak és társainak nincs túl sok köze az Erika Lust és mások neve által fémjelzett etikus és feminista pornóhoz, a gyártóik csak rendkívül cinikus módon megpróbálnak rákapcsolódni ezekre a pornótrendekre.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy nincs jogunk felizgulni egy baldachinos ágyon lezavart, szépen fényelt dugáson. Csak jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy a softcore szexfilm stiláris megoldásait újrahasznosító internetes pornó java része ugyanabba a gyártóként és nézőként is férfiak által dominált, alapvetően elnyomó pornóstruktúrába illeszkedik, amelybe nyersebb társaik. Emmanuelle-ben még könnyebb volt meglátni a felszabaduló női szexualitás ikonját, mint a nála sokkal többet bevállaló utódaiban.
Borítófotó: Collection Christophel © Trinacra Films / Orphee Productions
