A Bosszúállók: Végtelen háború elején felcsillanó Marvel-logó büszkén hirdeti: a cég tíz éve készíti saját szuperhős-képregényeinek filmadaptációit. Ebben a tíz évben megsemmisítő hatékonysággal tarolták le a mozipénztárakat, és pusztító, félelmetes szórakoztatóipari gépezetet építettek. Mármint engem konkrétan megijeszt az, hogy a Fekete Párduc már több pénzt keresett Amerikában, mint a Titanic, a teljes Marvel-széria összbevételét pedig nem akarom kikeresni az interneten, mert annyi pénzt legfeljebb csengeri háziasszonyok tudnak elképzelni, én nem.
A bődületes üzletet úgy hozták össze, hogy megcsinálták filmen azt, amit korábban kimunkáltak a képregényekben. Az egyes szuperhősök történetei nemcsak egymást folytatják, hanem valamelyik másik szuperhős nagy sztoriját is tovább építik, a teljes kép átlátásához egy igazi rajongó pedig négy-öt sorozatot kénytelen követni. Manapság azok a Pókember-rajongók, akik a Marvel-termésből csak a Pókember-füzeteket olvassák, abból se az összeset (mint én), időnként tanácstalanul vakargathatják a fejüket, hogy ugyan miért vált New York a Földdel egyenlővé, mikor az előző füzetben Peter Parker még vígan ette a hotdogot a Szabadság-szobornál. Nos, azért, mert az Avengers 888. részében, ami éppen két hete jelent meg, ar űrlények legyalulták az ismert univerzumot. (Egyébként ilyen nem történt, csak a példa kedvéért írtam, az Avengers még csak a 689. résznél tart.)
Az utóbbi tíz évben – amit nevezzünk a hangulat kedvéért „Marvel-évtizednek” – a filmekben is kiépült a más-más szuperhősök egymást folytató filmjeinek hálózata. A képregényes példában pedig nem véletlenül hivatkoztam az Avengersre: a különböző hősöket egyesítő, nagyszabású sztorik leginkább abban a sorozatban szoktak lefutni, két okból. 1. Mindenki ott téblábol. 2. Mivel mindenki ott téblábol, marha erősek együtt, ezért minden korábbinál szörnyűbb fenyegetésre van szükség a feszültség megteremtéséhez, az ilyen fenyegető erők pedig hosszú, nagyszabású, 10-15 részes történetekben szoktak feltűnni.
A Bosszúállók: Végtelen háború képregényes eredetije egy 1991-ben megjelent történet, amelyben Thanos, a félistenszerű gonosz úr azért pusztít népeket, hogy visszaállítsa az univerzumban a túlnépesedés miatt megbillent egyensúlyt. Az ökológiai szorongás ihlette történetet valójában a hetvenes években megjelent űrbéli Marvel-képregények alapozták meg, elsősorban Jim Starlin munkái. Addigra egyértelművé vált, hogy az Avengers-képregények kényszerű nagyotmondásához a Föld már nem biztosít elég gonosztevőt, ezért az űrből kell behozni az újabb főellenségeket. A kozmikus Marvel-kalandok – az utóbbi években a Végtelen hatalom és a Végtelen háború magyarul is megjelent közülük – még az edzett szuperhősrajongók számára is nehezen követhető, jobb pillanataikban megalomán, pszichedelikus valóságtorzításba forduló történetek, a l’art pour l’art szuperhősképregények eszményi példái. Egyébként nem is a Thanos-saga a kedvencem közülük, hanem a Reagan-éra agresszív turbókapitalizmusának szellemét híven tükröző Titkos háború, amelyben egy másik kozmikus entitás, a Túlontúli egy bolygó méretű arénára teleportálja a szuperhősöket, hogy küzdjenek meg egymással. Mert az szórakoztató.
Leginkább a Bosszúállók 3. részét is azért merem ajánlani, mert a karaktereket jól ismerő nézőket bizonyára nagyon fogja szórakoztatni, hogy Thor és Loki a halál torkában is egymást cukkolják, Pókember a mélyűrben is félszeg kamasz marad, Amerika kapitány pedig új pajzsot kap a Fekete Párductól. Ezek mind olyan pillanatok, amelyekből minden jelenetre jut legalább egy, és amelyekért hálásak a minimum öt-tíz Marvel-filmet ismerő rajongók. Ők úgy érezhetik magukat, mint egy kozmikus házibuli vendégei, ahová eljött egy csomó menő arc, és vég nélkül szórakoztatják egymást.
Az egyik legjobb előzményt, az Amerika Kapitány: A tél katonáját jegyző Anthony és Joe Russo pedig magabiztosan kézben tartják az ezerfelé ágazó cselekményt. Az egymással párhuzamosan futó szálak váltogatása mechanikus, de nem erőltetett, a tempó az összképet tekintve lassú, de a rendezők jelenetről jelenetre képesek mindig újra felpörgetni. Voltaképpen Russóék lehetőségeikhez mérten kifogástalan munkát végeznek, a terebélyes színészi gárda egyik-másik tagja, például a Pókembert játszó Tom Holland, a Thor szerepét mostanra igazán megtaláló Chris Hemsworth, vagy a bolygóközi fásultsága dacára is szuper Robert Downey Jr. pedig képesek szívet és lelket vinni ebbe a precízen megtervezett szórakoztatóipari monstrumba. Így a Bosszúállók 3 jobb is lett, mint az előző kettő: összeszedettebb, pontosabb, átgondoltabb film.
Ugyanakkor egyértelmű, hogy ezen a ponton új nézőknek már késő becsatlakozni. Nekik az egy-egy karakterről szóló filmek maradtak, legutóbb a Fekete Párduc. Itt már nincs keresnivalójuk, mert a szereplők feléről fogalmuk sem lesz, kicsodák. Én az összes előzményt láttam, de azért amikor kapásból tudnom kellett volna, ki az a Nebula, zavarba jöttem. Mindez azt is jelenti, hogy újdonságot sem érdemes várni a filmtől. Míg a Logan megidézhette a western műfajt, a Thor 3 átmehetett kabaréba, a Fekete Párduc pedig a fekete büszkeség filmjévé válhatott, addig a Bosszúállók 3-ban nincs kockázatvállalás és kísérletezés: a szuperhősök legnagyobb közös nevezőjét kapjuk.
Egy meglepetés azért így is marad: a befejezés, ami nyilvánvalóan hiányérzetet hivatott hagyni a nézőben, mert jövőre már jön is a folytatás. A Bosszúállók 3 két és fél órás játékideje dacára is csak egy fél film, de éppen fél filmként mutatja tisztán, hogy a szuperhősfilm mára külön műfaj lett, saját szabályokkal, saját vonatkoztatási rendszerrel, sajátos dramaturgiával. Vasemberék a következő részben nyilván eltakarítják az útból Thanost, elporladó holtteste fölött pedig újabb, még hatalmasabb lények árnyéka sejlik majd fel: a mindenható, baseballsapkás Producereké, akik szolgasorba taszítják és pénzszivattyúnak használják a Föld legnagyobb szuperhőseit. Róluk persze nem készül Marvel-film soha.
Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War), 2018, 149 perc, 7/10
Borítófotó: Marvel
