Csodálatos év volt az 1998-as. A könyörgés és duzzogás kombinációjának köszönhetően elértem a szüleimnél, hogy gyakorlatilag bármire elvigyenek moziba, miközben videótékába is folyamatosan jártunk. A liberális mozizási szokásainkat egy évvel később bántam meg egy kicsit, amikor a Hatodik érzék megtekintése közben rettegtem – lehet, hogy azt mégsem nyolcévesen kellett volna megnézni.
1998-ban viszont még nem jött ki a Hatodik érzék, bemutatták viszont a Titanicot, a Csillagközi inváziót, a Ryan közlegény megmentését, a Mindhaláligot vagy a Nincs alkut, szóval egy csomó olyan filmet, amiért hétévesen lelkesedni tudtam. És ekkor láttam a Vad vágyakat is, amelyben fiatal nők meztelen mellét bámulhattam. A meztelenkedés pontos jelentésével nem voltam tisztában, de éreztem, hogy ez fontos.
Később fokozatosan rá kellett jönnöm, hogy a kilencvenes évek hollywoodi filmje más volt, mint a kétezres évekbeli vagy a legfrissebb produkciók. Most nem a formai különbségekre, a kevesebb és bénább számítógépes effektre vagy Julia Roberts népszerűségére gondolok, hanem a fedetlen mellekre. Hollywood húsz éve a vásznon látható meztelenség szempontjából sokkal bevállalósabb volt, mint ma, és tudni akartam, miért.
80-as évek: a test bűnei
Elsősorban a pornó miatt alakult így. Menjünk vissza a nyolcvanas évekbe, a pornó második aranykorába, amit egyes pornórajongók nem aranykornak látnak, hanem a műfaj elértéktelenedését elindító időszaknak. Ez a videópornó korszaka, amikor nem kellett többé beülni a pornómozikba, hanem otthon, kazettán lehetett nézni a szexfilmeket. Ehhez érthető módon sokkal több embernek volt kedve, mint más nézők társaságában maszturbálni, ezért a pornó népszerűsége nagyon megnőtt.
Olyannyira, hogy Hollywood is felfigyelt a trendre, és a Reagan-elnökség új konzervativizmusának lecsengésével a bejáratott műfaji sémákat egyre bátrabban keverték a softcore szexfilm megoldásaival. (A softcore szexfilm, ez az eszményi kamaszműfaj, sajnos mára szinte teljesen eltűnt a nyugati mozgóképgyártásból. Az okok feltérképezése külön cikket érdemelne.) Különösen a bűnügyi műfajok, azon belül a thriller és a neo-noir profitáltak a szexfilmek felfutásából. Ennek esztétikai és műfajörténeti okai is voltak. A két bűnügyi műfaj a bűnnel való érintkezés intim formáját mutatja be: a nyomozás kevésbé intellektuális síkon zajlik, mint a krimiben, hanem valósággal a megszállottjává teszi a detektívet, máskor pedig maga a hős sodródik egyre közelebb a bűn elkövetéséhez. A bűnnel való kapcsolat zsigeri élményének megmutatása magától értetődően hívja be a szexualitást – az erotikus thrillerek előzményei gyakran szexuális jellegű bűncselekményekről is szólnak, mint például William Friedkin elképesztő filmje, a Portyán.
A thrillernek ráadásul szüksége volt valamiféle megújulásra, miután unalmassá, vérszegénnyé vált a klasszikus, visszafogottabb Hitchcock-recept. Az új utak keresése jól látszik Hitchcock legjobb tanítványa, Brian De Palma pályáján, aki nagyszerű filmeket csinált a thrillersémát horrormotívumokkal bővítő pszichothriller alműfajában (Nővérek, Megszállottság), de az erotikus thriller kimunkálásában is fontos szerepet vállalt a Gyilkossághoz öltözve, és különösen az Alibi test elkészítésével.
A nyolcvanas évtized vége felé egyre több olyan film készült, amelyben a thrillerhősökre a zabolázhatatlan szexuális kapcsolat jelentett veszélyt (Végzetes vonzerő, Kilenc és fél hét), vagy amelyekben a nyomozó a szex miatt bonyolódik bele a kelleténél jobban egy bűntény felderítésébe (A szerelem tengere, Kicsorbult tőr). Az 1987-es Végzetes vonzerő sikere vízválasztó volt az alműfaj történetében: Adrian Lyne rendezése volt az év második legnézettebb filmje Amerikában, ami különösen szép teljesítmény egy R-es korhatár-besorolású, vagyis felnőtteknek ajánlott filmtől. Ez a film adta a világnak Michael Douglast mint erotikusthriller-hőst (Elemi ösztön, Zaklatás), Lyne pedig még két, szintén nagyban a szexre építő filmet csinált, a Lolitát és A hűtlent.
90-es évek: erotikus thrillerek a csúcson
Néhány évvel később a Végzetes vonzerő után elkészült a Night Eyes című film, amiről Magyarországon nem sokan hallottak, pedig bizonyos szempontból ez a legfontosabb erotikus thriller. Egymillió dollárból készült és harmincmilliót hozott, csak kábeltévés terjesztéssel. A kábeltévé elterjedése ugyanis a videó után a második olyan technológiatörténeti folyamat volt, ami kedvezett az erotikus thrillereknek: ezek az olcsó produkciók másodlagos frissességű bűnügyi történeteket kínáltak, némi meztelenséggel megfűszerezve, ami pont elégnek is bizonyult a sikerhez.
Így aztán a kilencvenes években már moziban, videón és tévén is ömlöttek az erotikus thrillerek, a Wikipédia nyilvántartása szerint 1991 és 1997 között évi 40-60 filmmel. Az alműfajnak saját szerzői és sztárjai is voltak. Az említett Adrian Lyne mellett Paul Verhoeven rendező (Elemi ösztön, Árnyék nélkül), Joe Eszterhas forgatókönyvíró (Elemi ösztön, Sliver, Jade), a kábelbirodalmon belül Andrew Stevens rendező (Night Eyes, Illicit Dreams), a művészfilmek irányából David Cronenberg (Két test, egy lélek, Karambol) és Atom Egoyan (A kárbecslő, Exotica) szereztek múlhatatlan érdemeket erotikus thrillerek alkotóiként.
Nézőként viszont nem miattuk, hanem a sztárok miatt ültünk be a moziba vagy kapcsoltuk be a tévét: Sharon Stone (Elemi ösztön, Sliver), Rebecca De Mornay (Bűnben égve, Óvakodj az idegentől!), a csodálatos Linda Fiorentino (Végső csábítás, Jade), vagy a főleg tévében látható Shannon Tweed (Szex, hazugság, gyilkosság, Tánc az éjszakában) adtak arcot és testet az alműfajnak. Valamint olyan bizarr figurák, mint az örökké álmos fejű, teljesen tehetségtelen William Baldwin, aki a vásznon, azt hiszem, lefeküdt az összes imént felsorolt nővel, valamint Cindy Crawforddal (Tiszta játszma).
Az alműfaj annyira népszerűvé vált, hogy az erotikus betétek olyan műfajokba is átszivárogtak, amelyek addig jobbára távol tartották magukat a sima szexjelenetektől is. Jöhetett a meztelenség a sci-fiben (A lény, Strange Days – A halál napja, Csillagközi invázió) vagy az akciófilmben (A specialista, Bérgyilkosok, Mindhalálig), kábeltévére pedig jó pár erotikus western is készült. Még egy James Bond-filmbe, éppen a sorozatot újraindító Aranyszembe is jutott egy domina, a Famke Janssen által játszott Xenia Onatopp (micsoda név!), aki szex közben, összeszorított combjaival fojtja meg a férfiakat.
Mellek és viccek
A Vad vágyak tulajdonképpen már az erotikusthriller-trend végét vetítette előre. Leginkább azért, mert ahogy az egy műfaj vagy egy filmciklus kimerülésénél lenni szokott, egyszerre kínálja az adott zsáner örömeit és azok paródiáját. Ahogy Matt Dillon élvetegen pezsgőt locsol Denise Richards szilikonmellére, vagy ahogy Neve Campbell és Richards előbb verekednek, aztán csókolózni kezdenek a medencében, az már vicces is, nemcsak szexi.
Ehhez társul a jócskán túltekert történet egy olyan összeesküvésről, amiben szinte minden szereplő benne van, és persze az lesz a fő-fő agytröszt, akiről a legkevésbé várnánk. Húsz éve készült a film, úgyhogy nyugodtan spoilerezhetek: a végén Neve Campbell karaktere ver át mindenkit, a darkos tinilány, akiről azért tudjuk, hogy darkos, mert lilára festi az ajkát és feketére rúzsozza az ajkait. Egy Nirvana-rajongó femme fatale!
A „mindenki bűnös” elve alapján haladó film a korszak neo-noir trendjébe is illeszkedik – a noir is erotikusabbá vált ezekben az évtizedekben, emlékezzünk csak A test melegére vagy a Jack Nicholson-os A postás mindig kétszer csengetre –, de igazi súlya nincs a bűnnek, minden egy kicsit túl könnyed, túl kimódolt. Ráadásul előkerül Bill Murray, akinek sajnos semmilyen bűnügyet nem hiszek el, ebben a filmben is körülbelül úgy játszik, mint a Space Jamben. Vagyis nagyon szórakoztató alakítást nyújt, de Tapsi Hapsival is jobban működik köztük a kémia, mint Neve Campbell-lel.
Ugyanakkor szó sincs arról, hogy a Vad vágyak félresikerült film lenne. Egyértelmű, hogy John McNaughton rendező szándékosan emelte el a filmet a valóságtól, például azzal, hogy eleve mesebeli térbe helyezte a történetet, a floridai mocsárvidékre. Itt dolgozik Matt Dillon, a tornatanár vagy iskolai tanácsadó – pontosan nem tudjuk meg, mi a munkája, de az biztos, hogy az összes diáklány odavan érte. Az egyikük, akit Denise Richards játszik, meg is vádolja nemi erőszakkal. Aztán kiderül, hogy a diáklány hazudott, majd még jön öt csavar, nem csoda, hogy Kevin Bacon, a kisvárosi nyomozó egyre idegesebb. A film egyébként már csak azért is jó, mert Matt Dillon és Kevin Bacon játszanak benne, ehhez nincs mit hozzáfűznöm.
Arról sincs szó, hogy ez volna McNaughton legjobb filmje, mert az a tíz évvel korábban készült Henry – Egy sorozatgyilkos portréja, minden idők egyik legkényelmetlenebb filmje, egy brutális remekmű. A Vad vágyak viszont ma is remek kikapcsolódás, de újranézve nem tetszett annyira, mint kiskamaszként. Azt hiszem, ezt a filmet talán ők élvezhetik leginkább.
A kétezres évek elejére az erotikus thrillerek szép lassan kikoptak a moziból. Még itthon is vetítették A hűtlent vagy a szado-mazo irányba tájékozódó Magassági mámort Heather Grahammel, de az alműfaj olyan frissebb darabjain, mint például az Atom Egoyan-féle Chloe – A kísértés iskolája, leginkább már csak nevettek az emberek. Számos oka van annak, hogy az ilyen típusú filmek miért veszítettek a népszerűségükből. Az azonnal elérhető, töménytelen mennyiségű internetes keménypornó varázstalanította a mozgóképes szexualitást, Hollywood még fiatalabb közönségnek kezdett gyártani fantasztikus műfajú filmeket, és Bush elnök nyolc éve újabb konzervatív fordulatot is hozott az amerikai szórakoztatóiparban.
A Vad vágyaknak azért készült három csak videóra és dvd-re gyártott folytatása, de hát azokat kinek van kedve megnézni? Inkább megyek, és odatekerek Matt Dillon, Neve Campbell és Denise Richards édeshármasához.
Borítókép: Denise Richards, Matt Dillon. Wild Things/Vad vágyak. Archives du 7eme Art / Photo12
