Régen minden jobb volt, a házasság tényleg holtomiglan-holtodiglan szólt, nem dobták ki egyből, ami elromlott, hanem megjavították – és így tovább, szól az álságos nosztalgia-verkli egy olyan korról, ami sosem létezett. A házasságok együtt maradtak, persze, mert nem volt B opció, és a szépen gondozott muskátlis ablakok mögött igen gyakran a poklok poklát élték emberek házasság címszó alatt, mert anyu, apu, vagy mindkettő ivott, mintha muszáj lenne, és verekedni unaloműzésnek is megtette, és akkor a nyolc-tíz gyerek kihordására, megszülésére, gondozására nem mindig önszántából vállalkozó asszonyokról még nem is beszéltünk. Akárhogy is, bármilyen lesújtóak a válási statisztikák, két dolgot nem árt nem elfelejteni: egyrészt, hogy a válás nem ritkán a kiúttalan embertelenségből húzza ki egyik, vagy mindkét felet, másrészt, hogy a szikár statisztikák és rideg bírósági ítéletek mögött hús-vér emberek valódi történetei vannak.
Mondjuk, egy olyan történet, mint Juliené, a Láthatás, ugyanis felnőtt játszmák ide vagy oda, ez a film valójában a gyerek-elhelyezési procedúra közepén kínlódó kisfiúról szól. Ő az, aki feje fölött a hivatal eldönti, hogy akarata ellenére rendszeresen találkoznia kell apjával, ő az, akinek végig kell ülnie a szótlan, csupán a hatalomgyakorlás kedvéért végigcsinált hétvégi láthatásokat. Ő az, aki a rettegéstől bénán, zokogva kell tűrje, hogy apja elvegye kulcsait, rákényszerítse, hogy felfedje titkos új lakhelyük hollétét, az ő eredendő vidámságát fordítja dermedt, örökös készenlétté az apa, aki a házassági és emberi kudarcot büszkesége, férfiassága elleni támadásként éli meg, és kontrollmániás, erőszakos epizódokkal tölti ki az olyan vehemensen kikövetelt időt a gyerekével.
Bár a válás-filmek szubzsánerébe tartozó darabok gyakran keserű tárgyalótermi drámák formájában készülnek, itt más megoldást választott az író-rendező Xavier Legrand, a láthatásról döntő nyitójeleneten kívül nem töltünk több időt hivatali packázásokkal, inkább azok eredményeit nézzük tapintható közelségből. Amellett, hogy a bírósági döntés gyerekre, anyára, nagytesóra gyakorolt hatásairól mesél, a film a volt férj szétesésének krónikája is – miközben, és ez nagyon fontos, nem teszi idézőjelbe a férfi tetteit azzal, hogy nem beszámíthatónak minősíti őt. Legrand ebben a történetben egyértelműen állást foglal, bár a film előtörténetének ismeretében ez nem meglepő: Legrand először egy rövidfilmben foglalkozott Miriam és Antoine házasságának zátonyra futásával, a 2013-as kisfilmben a nő fokozódó rettegésének, végül szökésének lehetünk tanúi, a film pedig olyan jól sikerült, hogy annak idején Oscarra is jelölték. A Láthatás, ha úgy tetszik, a folytatás, csak hogy Legrand jelezze: egy efféle elmenekülés legfeljebb időszakosan jelent happy endet.
Az alakítások viszik el hátukon a filmet, elsősorban az apa-fiú páros, Denis Ménochet és Thomas Gioria kapcsolata domborodik ki, a hatalom, a félelem és a kényszer félszeg libikókázása – ám mindehhez nagyon kellett, hogy a forgatókönyv olyan erős és érzékeny legyen, amilyen. Hogy például egy-két szóval egyből megértesse az előtörténetet, érzékeltesse, ahogy ez az egész tovább gyűrűzik a család már nagykorú gyerekére, a nagyszülőkre, a feleség életének tovább haladására, és így tovább. A szép csendesen építkező kamaradráma-hangulat azért a végére krimi-akció szintig fokozódik, és, amint a múlt héten méltatott Sötétben esetében, itt is elemi együtt-félést vált ki a film. Könnyű élménynek tehát semmiképp sem nevezhető darab a Láthatás, igényel némi lélekerőt és hajlandóságot a szembenézésre. Ezzel együtt fontos tükör:, ilyenek is vagyunk, és – helló, magyar Parlament – hatékony törvénykezéssel is, nemhogy anélkül: csak a szerencsén múlik, hogy tragédia lesz-e a vége.
Láthatás (Jusqu’à la garde), 2017 – francia filmdráma, 93 perc – értékelés: 9/10
