Emlékszik még, melyik volt az első klasszikus kép, ami bevillant, hogy milyen jó lenne Malkovich-csal megcsinálni?

Igen, Irving Penn híres Truman Capote-portréjával indult az egész, amelyen az író a sarokban térdel egy széken. Ezt csináltuk meg először. Abban az időben nagyon beteg voltam, negyedik stádiumú rákom volt, emiatt sokáig nem is tudtam dolgozni. Ekkoriban jött az ötlet, hogy valamilyen módon köszönetet mondjak a nagy fotósoknak, akiknek a képei hatottak rám. Közben eszembe jutott, hogy John valójában mennyire hasonlít Capote-ra. Ha elsőre nem is nyilvánvaló, van bennük valami lényegi hasonlóság. Szóval belevágtunk, és megcsináltuk az első képet, hogy lássuk, milyen reakciókat vált ki. Aztán jött a többi is.

El tudná képzelni mással is ezt a projektet, vagy eleve csak Malkovich jöhetett szóba?

Mikor elkezdtük, Johnnal már 20 éve barátok voltunk, és sokszor dolgoztunk együtt. Úgy is mondhatjuk, hogy a múzsámmá vált. Ez egy fotósnál azt jelenti, hogy újra és újra le kell őt fényképeznem, mert valami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban. Persze eszembe jutottak más színészek is, akik talán alkalmasak lettek volna az embert próbáló feladatra…

Például?

Például Willem Dafoe vagy Sean Penn. De Johnnal biztosra mehettem, mert tudtam róla, hogy ugyanakkora perfekcionista, mint én. Ő sem nyugszik addig, amíg az utolsó részlet a helyére nem kerül. Nem kellett izgulnom azon, hogy elunja menet közben a dolgot, mert tudtam, hogy megadja nekem a szükséges időt. Hiszen ő is képtelen leállni, amíg úgy nem érzi, hogy tökéletesen megragadta az összes figurát. Igazából nem volt kérdés, hogy az én emberem.

A fotók mellett esetleg A John Malkovich-menet című film is inspirálta? Csak mert a kiállítás címe is utal rá, és Malkovich ott is éppilyen játékos és ezerarcú…

A legkevésbé sem, eszembe sem jutott a film. Őszintén szólva, még csak nem is John járt közben a fejemben. Nem akarom degradálni a szerepét ebben a projektben, de az ötlet nem rá épült. Ő a barátom, egyben a múzsám, de ebben az esetben csak egy báb. Egy zseniális báb, akit nagyszerűen tudok irányítani a fotózások során. Ami viszont igazán megragadt engem a projektben, az a benne rejlő gondolat volt. Ez egy főhajtás a fotózás legnagyobb mesterei előtt. Sokkal többet gondoltam közben arra, hogy ők kik voltak, hogy látták a világot, és mit tettek azért, hogy elkészüljenek ezek az ikonikus képek, mint arra, hogy kicsoda John vagy akár én magam. A mi személyünk másodlagos volt ebben a történetben.

És mit tud hozzáadni az ikonikus képekhez, ha újraalkotják őket egy színésszel? Mitől több ez, mint jópofa geg vagy puszta másolás?

Ahogy említettem, a projekt elsődlegesen a gyógyulást szolgálta. Azt a reményt, hogy a munka révén megbirkózhatok a betegségemmel. Ehhez szükségem volt egy álomra, egy kis pislákoló fényre az alagút végén. Nyolc hónapon át nyomtam betegen az ágyat, de ez a projekt végre adott egy célt, amin közben agyalhattam, amit elkezdhettem kutatni, és végre várhattam, hogy majd belevágok, ha sikerül felépülnöm. Az legfontosabb cél tehát a gyógyulás és a tiszteletadás volt, de emellett szerintem egy nagyon erős oktatási segédeszközt hoztunk létre. Hiszek benne, hogy a fiatal fotósoknak ma is tanulmányozniuk kell a klasszikusokat, mert ezekben lelhető fel az egész szakma veleje. Mindnyájan belőlük és a képeikből inspirálódunk. Ha nem ismered őket, nem is szabadna fotósnak lenned.

Az Instagram és a Facebook korában szükség is van arra, hogy néha emlékeztessen minket valaki az elmélyülés és a fotóművészet fontosságára…

Egyetértek. Ma minden egy pillanat alatt történik, a klasszikusok egyszer használatossá, a katartikus élmények pedig eldobhatóvá válnak. Csak amíg itt beszélgetünk, egymilliárd fotó készül a világban, és a 99 százalékuk mögött nincs semmi gondolat. Remélem, ez a sorozat arra inspirál majd mindenkit, hogy tanulmányozzák a fotózás történetét, és gondolkodjanak a képeken. Talán ez a legfontosabb küldetése a projektünknek.

Ha ezernyi kép áraszt el minket minden percben, mitől emelkedik ki közülük valami? Mi tesz például ikonikussá egy portrét a szelfik korában?

Az ikonikus képek egyből beégnek az agyunkba. Ha legközelebb megpillantjuk valamelyiket, azonnal emlékezni fogunk, hogy ezt valahol láttuk már. Az erejük abban áll, hogy egyetlen pillanatba képesek egy egész élettörténetet belesűríteni. Csak egy tekintetet vagy egy mozdulatot kapnak el, de abban ott van minden arról az emberről, és az ő sorsáról. Persze ezt sokkal nehezebb elérni, mint ahogy hangzik. Sőt, majdnem lehetetlen küldetés, amit jelez, hogy még a legnagyobb fotósoknak is csak párszor sikerült. Irving Penn-nek mondjuk 5-6-szor jött össze egész pályafutása alatt, soknak pedig csak egyszer.

Azonnal meg lehet mondani egy képről, hogy ikonikus, vagy ez csak évtizedek múlva derül ki?

Nagyon jó kérdés. Szerintem az ikonikus képek nem egyik napról a másikra születnek, hosszú évekre van szükség, amíg publikálják, kiállítják és megtárgyalják őket. Beszélni kell róluk. Csak ezen kulturális kiválasztódási folyamat után derül ki, hogy egy kép tényleg kiállja-e az idő próbáját, vagy elsüllyed-e a kulturális tudattalanban. A sajtófotóknál egy fokkal könnyebben felismerhetőek az ikonikus képek. Mint például Nick Ut képe a harcok elől sírva menekülő vietnami kislányról. Ezek azok a fotók, amelyeket elég egyszer látnod, és soha többé felejted el őket.

Visszatérve a Malkovich-projekthez: említette, hogy a tiszteletadásról szól, és ez át is jön a képeken, de közben mégis mintha parodizálná az eredetiket. Ez is benne van?

Az első pillanattól nagyon komolyan vettem ezt a projektet. Mikor azzal jöttek oda hozzám ismerősök, hogy nagyszerű paródiát hoztunk létre, meglepődtem, mert nem ez volt a cél. Mi ugyanis nem megnevettetni akartuk az embereket. Még akkor sem, amikor megkértem Johnt, hogy öltözzön be Marilyn Monroe-nak. Persze nehéz nem mosolyogni vagy nevetgélni a kép előtt állva, de John is véresen komolyan vette az egészet. Nem viccelődött, arra az időre tényleg elhitte, hogy ő Marilyn Monroe. Én pedig mindent beleadtam a fotózásba, még véletlenül sem akartam tiszteletlen lenni, vagy kigúnyolni az eredeti képeket.

Zavarja, ha kacagást hall a kiállításon?

Nem, mert a fotóknak az a lényege, hogy megmozgassák az embert. Hogy sírjon, nevessen és együttérezzen másokkal, az embertársaival. Amíg a néző érez egyáltalán valamit a kép előtt állva, azt hiszem, én elvégeztem a munkámat.

Számomra épp a zavarba ejtő ellentmondás a legizgalmasabb ezekben a képekben. A Migráns anya szemében például tényleg látom az anyai fájdalmat, aztán bevillan, hogy várjunk csak, ez még mindig John Malkovich…

Mert az a fájdalom tényleg ott van a szemében! Nem egyszerűen utánozni, és végképp nem kifigurázni akartuk a képeket, hanem, hogy a néző úgy érezze: az eredetit nézi, csak a mi közvetítésünkben. Mindent megtettünk azért, hogy éppolyan erős érzelmi hatást váltsunk ki, mint az alapul vett portrék.

Ez többéves tervezés és munka eredménye volt, ami viccnek tényleg kicsit erős. Azért szokott néha telefonnal is fotózni, ha épp nincs kéznél a fényképezőgép?

A szelfizést utálom, arra sosem vetemednék. Olykor rögzítek valamit az iPhone-ommal, de ezek inkább ötletek, vázlatok, nem tenném őket nyilvánossá. Az okostelefonok mára elhitették a világgal, hogy mindenki fotós. Ennek van egy jó oldala, mert az emberek így kiélhetik a kreativitásukat. Hiszek benne, hogy mindenki életében fontos, ha létrehozhat, megoszthat és ezen keresztül érezhet valamit. Ilyen szempontból tehát örülök a jelenségnek, az viszont bosszant, amikor valaki elkezdi magát fotósnak nevezni, csak mert az iPhone-jával és gyorsan letölthető appokkal imitálja azokat a hatásokat, amiknek mi az egész életüket szenteljük. Pedig széles szakadék húzódik „gombnyomogató” és „fotós” között.

Frusztráló, hogy ezek a fogalmak összemosódnak?

Igen, mert elértékteleníti a szakmát. Én például a mai napig, a hét minden napján tanulom a fotózást. Ha épp nem készítem, akkor biztos, hogy egy múzeumban, vagy egy könyvben tanulmányozom a képeket. Ehhez képest, mikor valaki előveszi a zsebéből a telefont, kattint párat és egyből fotósnak nevezi magát… Na, ez hatalmas kamu.

A Malkovich Malkovich Malkovich – Tisztelet a kamera mestereinek című kiállítás május 13-ig tekinthető meg a Műcsarnokban.

Kiemelt kép: Bielik István/ 24.hu