Kisebb szünetről visszatérő Ismeretlen magyarok-sorozatunkban ma újra az építészettel foglalkozunk, és bemutatjuk a tervezőt, aki bár Budapesten született, életművével mégis minden nap olaszok és kanadaiak millióinak életét könnyíti meg.
A számos néven ismert Faludi Jenő egy középosztálybeli fővárosi zsidó család gyermekeként, 1899-ben (más források szerint 1896-ban) Floh Jakab néven látta meg a napvilágot. Az első világháború utáni politikai változások – és az antiszemitizmus elharapózása – miatt a család ugyanis 1919-ben előbb Bécsbe, majd Fiumébe költözött, mely akkor az Olasz Királyság része volt. Így nem is meglepő, hogy Faludi a városba érkezésük utáni évben Rómában folytatta egyetemi tanulmányait, 1924-ben (más források szerint 1927-ben) pedig már kezében tarthatta a Scuola Superiore di Architettura di Román szerzett építészi diplomáját.
1926-ban a GUR építészeti csoporthoz csatlakozott, hogy a második világháború kitöréséig tucatnyi építészeti pályázaton vegyen részt, sőt, olyan városok bővítési, illetve rendezési terveinek megalkotásában vegyen részt, mint Padova, Brescia, Perugia, Cagliari, Verona, San Pellegrino, vagy épp a dómjáról és annak ferde tornyáról híres Pisa.
A Celotex pavionja a Milánói Árumintavásáron, 1928
Ismertségét 1928-ban a modern olasz építészet első igazi kiállításán (Esposizione di Architettura Razionale) nagy port kavart terveivel alapozta meg: római repülőtér-álmával, négyezer fős színházával, pilótáknak szánt hotelével, illetve modern erőművet vizionáló rajzaival egy csapásra ismertté vált, neve pedig a magyar építészeti lapokban is felbukkant, ahol egyszerűen csak avantgárd tervezőként emlegették – pedig már akkor is jóval több volt ennél.
Az erőmű
Az ekkor már Eugenio Faludi, vagy épp Eugenio (egyes dokumentumokban Ernesto) Giacomo Floh néven futó tervező műveiről sajnos nem állnak rendelkezésre átfogó, magyar nyelvű tanulmányok, vagy könyvek, a néhány hazai folyóiratbeli említés, illetve olasz tanulmányok egész sora azonban fontos részletekkel szolgál az életmű megismeréséhez.
A színház
Ezekből kiderül, hogy a milánói sikerek után Olaszország északi részében maradt, majd előbb Comóban, Monzában és Marina di Massában épített villákat, majd egy milánói házépítőgyár tervezőjeként dolgozott, sőt, a Magyar Művészet vonatkozó 1929-es cikke szerint
A két létező palota 1646-ban kezdődő, Francesco Borromini által tervezett egybeépítéséből született Palazzo Falconieri ma is az 1927-ben megalapított Római Magyar Akadémia központja, eredeti képének azonban a város XIX. századi átrendezése miatt már csak egy apró szeletét őrzi.
Az épület ma / fotó: Lalupa
1931-ben aztán a racionális építészet útján haladó MIAR (Movimento Italiano per l’Architettura Razionale) csoport tagja lett, de a harmincas évek első felét az előregyártott elemekből költséghatékonyan megépíthető házak rendszerének megtervezésével, illetve a város színházainak felújításával (Excelsior, Lirico, Olimpia, Manzoni) töltötte.
Nyolcvan évvel ezelőtti fotó a Lirico nézőteréről és páholyáról – a színház színpadán Salieri és Donizetti-világpremierek mellett Lehár Gigolettéje is bemutatkozott, de Mussolini is itt tartotta meg az egyik első nagy beszédét
Az A. Morbellivel közösen készített repülőtér-terv, melynek sikere hozta el számára az 1930-as római világkiállításon való részvétel jogát, sőt, egy európai kongresszuson több ország képviselői előtt is előadást tarthatott az akkor még gyerekcipőben járó óriási utasszállító repülőterek tervezésének kihívásairól és buktatóiról:
Az impozáns irányítótoronnyal megálmodott repülőtér
Első igazi nagy dobását az építészet felé először nyitó V. Triennáléra (1933) tartogatta – Enrico Griffini és Piero Bottoni építészekkel együtt az alsó középosztálynak szánt, öt hétvégi házból álló épületcsoportja ugyanis egy szempillantás alatt elnyerte a szakma csodálatát, és olasz építészek egész sorát inspirálta.
A nyári házak
Az ezt megelőző évben Griffinivel közösen a Lodiban építendő árvaház tervpályázatára leadott munkáját első díjjal jutalmazták, a megvalósult épület pedig ma is őrzi egykori formáit, jókora ablakait, illetve padlófűtési rendszerét:
1935-ben részt vett a Brüsszeli Világkiállítás olasz pavilonjának tervezésében, amiért a frissen trónra került III. Lipót belga király lovaggá ütötte – írja róla a Canadian Institute of Planners.
Az 1935-ös brüsszeli világkiállítás olasz pavilonja
1936-ban elnyerte a tíz évvel korábban alapított fasiszták ifjúsági mozgalma, az Opera Nazionale Balilla egyik tengerparti nyári tábora tervezésének jogát, így megszülethetett a kívülről leginkább szanatóriumra, vagy soklakásos társasházra hasonlító, Cervia tengerpartján álló Colonia Marina Montecatini, ami még kilátótornyot is kapott.
A Colonia Marina Montecatini
Az északi országok és a Mussolini uralta Olaszország kulturális kapcsolatainak ismeretében nem meglepő, hogy az ország legnagyobb bányászati óriása, a gyógyszereket, műtrágyát és vegyszereket is gyártó Montecatini által finanszírozott épületegyüttesen felfedezhetők a finn Alvar Aalto tervezte paimiói szanatórium (1929-1933) ismeretének nyomai.
A tervpályázatnak megfelelően Faludi egy ötszáz, 7-12 év közti gyermeket, illetve a nevelőket és az egyéb dolgozókat befogadni képes teret alkotott, ahol természetesen fedett játéktereknek, kápolnának, egy filmszínháznak, gyengélkedőnek, sőt, még egy fogorvosi rendelőnek is jutott hely, az épületek pedig alig egy év alatt kiemelkedtek a földből:
A harmincas évek derekán Faludi a pavilonépítészet felé kacsintgatott, így a VI. Triennáléra (1936) tervezett óriási, mozgatható filmvásznas szabadtéri színház mellett a Lido di Milano golfpavilonjának, illetve a Mussolini valóra vált álmát, a tejből készült ruhát gyártó SNIA Viscosa kiállítási pavilonjainak rajzai is megfordultak az íróasztalán:
Olaszország 1940 júniusában aztán belépett a már közel egy éve tartó világháborúba: Mussolini úgy érezte, hogy a francia kormány Bordeaux-ba menekülése, illetve Párizs nyílt várossá válása után a harcok lassan véget érnek, így nyugodt szívvel üzent hadat Nagy-Britanniának és Franciaországnak, hogy néhány ezer ember feláldozása után a háborút lezáró békekonferencián a győztesek oldalán foglalhasson majd helyet. A reményei azonban nem váltak valóra: az Észak-Afrikában fekvő olasz gyarmatokon is frontok nyíltak, a Földközi-tenger vidéke pedig nyüzsgő hangyabollyá vált.
Portré, 1936
Faludi ezt azonban már nem várta meg, így 1940 nyarán – jó eséllyel az ország háborúba való belépésnek idején – Nagy-Britannián át Kanadába emigrált, ahol a pavilonok tervezése helyett visszatért a városépítészethez: munkatársaival együtt létrehozta a háború után hirtelen óriásira növő Toronto, valamint számos kanadai város – így Peterborough, Stratford, Etobicoke, Terrace Bay, Windsor és Hamilton – városfejlesztési mestertervét, sőt, a témában publikációk egész sorát jegyezte.
Megérkezése után röviddel már-már prófétáknak kijáró tisztelet vette körül, köszönhetően az egyre nagyobb teret nyerő, előregyártott elemekből való építészet, illetve a modern várostervezés terén való előrelátásának, a témában még milánói évei alatt született írásainak, illetve munkáinak, pedig az elve egyszerű volt:
“tervezzen mindenki egyszerű, de nem csúnya és monoton házsorokat, hiszen azok nincsenek romboló hatással az ifjúságra.”
Cége, a Faludi (E.G.) and Associates Town Planning Consultants Limited az ötvenes évekre Észak-Amerika legnagyobb nem állami tervezőirodájává vált, munkáik pedig a kontinens számos pontján születtek meg.
Nyugdíjazása után sem adta át magát a pihenésnek: 1972-ben egy, a brazil Sao Paulo mellett fekvő egyetemi kampusz rendezési terveit készítette el.
1981-ben hunyt el Torontóban, munkái azonban ma is nap mint nap kanadaiak, illetve olaszok tízmillióinak életét teszik könnyebbé.
Faludi munkái az Olaszországban hozott antiszemita törvények miatt hosszú éveken át ismeretlenek voltak: nevét egyszerűen kitörölték az építészettörténetből, de a fasizmus nyomásától megszabaduló Olaszország építészettörténészei az archívumok, illetve a feljegyzések és kortársak segítségével szép lassan újra összeillesztették a maga nemében páratlan, a modern olasz és kanadai építészet fontos pontját jelentő tervező életmű darabkáit.
