Egy barátom régebben azt mesélgette néhány sör után, hogy olyan feleséget szeretne, akitől kitelik, hogy az éjszaka közepén kést szegez a torkának, mert ennyire szenvedélyes nő. Ez a barátom azóta boldogan él együtt egy lánnyal, és most már harmóniára és nyugodt éjszakákra vágyik, a Fantomszál című film viszont azt a korábbi kapcsolati modelljét idézi. A harmóniáról is lehet filmet csinálni, csak nem érdemes.
A Fantomszálról az előzetesek alapján akár azt is gondolhattuk, hogy képet ad egy korszakról (az ötvenes évek Londonjában játszódik), egy társadalmi rétegről (a nagyon gazdagokról) és egy különös hivatásról (a főhős a legelegánsabb ruhákat tervezi, amiket ember tervezhet). Valójában minderről csak szőrmentén derülnek ki dolgok. Paul Thomas Anderson nagyon precíz és tudatos rendező, tehát minden elejtett szónak és céltalannak tűnő kameramozgásnak jelentősége van, így aztán a Fantomszál világát nem érezni kidolgozatlannak. Az viszont egyértelmű, hogy ez a történet nem arról a közegről szól, amelyben játszódik.
Valójában ez egy három szereplős film, és a hatalmi játszmákról, az irányítás lehetőségeiról szól. A főhős, a remek nevű Reynolds Woodcock igazi dúvad. Varrónőiből, segítőiből háremet tart, az egyiküket mindig kiemeli és asszonyként tartja maga mellett, de egyáltalán nem partnerként. Női azt remélik, mellettük majd más lesz ez az önimádó és ellenállhatatlan férfi, de ő sosem változik meg. Ehelyett Reynolds asszisztense és nővére, Cyril (Reynolds csak „öreg ezem-azom”-nak hívja) teszi ki a sokat szenvedett, megunt nők szűrét, mikor letelik az idejük.
Az ízlésesen berendezett zsarnokságban akkor borul meg az egyensúly, mikor Reynolds a borús angol tengerparton összeszed egy naivnak tűnő pincérnőt. Gyönyörű jelenet: lediktál neki egy tonna ételt, amit fel fog zabálni reggelire, majd megkérdezi a nőt, megjegyezte-e a rendelését, mert a cetlit, amire felírta a tételeket, Reynolds elveszi és a zsebébe süllyeszti. Így hódít ez a sasorrú szörnyeteg! Csakhogy a pincérnő, Alma nem is nyúl annyira ügyetlenül a férfihoz, mint mindenki várná. Lehet, hogy nem csak egy pszichopata szerepel a történetben.
Az önimádó, szektavezér-típusú férfihős és a dominanciaharcok feszültsége miatt a Fantomszál Paul Thomas Anderson kettővel ezelőtti filmjére, a bámulatos The Masterre emlékeztet leginkább. Abban is feltűnt egy erős nő (nem feledhetjük, ahogy Amy Adams kiverte Philip Seymour Hoffmannak a vécében), de ott fontosabb volt a mester-tanítvány viszony ábrázolása, és az abból való szabadulás lehetősége. A Fantomszálban a perverz, szadista, mégis valamiféle szeretet felé tartó férfi-nő kapcsolat a lényeg, de Anderson nem hagyja, hogy nézőként igazán beleengedjük magunkat ebbe a viszonyba, és a húsunkba vájjon, ahogy egymást bántják ezek az önző lények.
Anderson hidegebb, kimódoltabb, távolságtartóbb rendező annál, hogy megengedje nézőjének ezt a fajta bevonódást. Inkább akkor is a formára tereli a figyelmet, mikor valami mély emberi pillanat tanúi lehetnénk. Többet ér neki egy virtuóz hosszúbeállítás, egy kecses Steadicam-koreográfia, egy méltóságteljes zenés nagyjelenet, mint a melodrámai érzelmi intenzitás. Ezért a Fantomszál elidegenítő film marad, ami sok nézőt próbára tehet. Ezzel együtt teljesen egyértelmű, hogy érdemes megnézni a Fantomszálat, csak legyünk felkészülve rá, hogy – első megtekintésre legalábbis – nem fogunk igazán közel kerülni hozzá.
A színészi munkát viszont akkor is könnyű csodálni, mikor egyébként érezzük, hogy bizonyos értelemben taszító filmről van szó. Megpróbálom elkerülni a kötelező szuperlatívuszokat Daniel Day-Lewis alakításával kapcsolatban. Nem azért, mert ezek ne lennének jogosak, hanem azért, mert el lehet őket olvasni a többi, Fantomszálról szóló cikkben. Mind tudjuk, hogy Day-Lewis korunk egyik legnagyobb színésze, olyan művész, akivel kapcsolatban valóban megengedhető egy ilyen végtelenül patetikus kifejezés, ami „korunk…”-kal kezdődik. Ha a Fantomszál után valóban visszavonul a színészettől, ahogy ígérte, akkor hálásak vagyunk az életművéért. (Nem abban látható a legmonumentálisabb alakítása, de a kedvenc filmem tőle Az utolsó mohikán. „–Nem látta apánkat? –Csak messziről.”)
Az igazi meglepetés nem az, hogy Daniel Day-Lewis uralja a vásznat, hanem az, hogy ezt nem egyedül kell tennie. Vicky Krieps nem kezdő színésznő, régóta játszik filmekben, de főleg a hazájában, Németországban (hivatalosan luxemburgi, de évek óta Berlinben él). Én A világ fölméréséből emlékszem rá, de abban főleg szépnek kellett lennie. A Fantomszálban hasonló színészi dinamikát érvényesít, mint karaktere, Alma a Reynoldsszal való kapcsolatában: azt hisszük, ez az igyekvő színésznő kezesen Day-Lewis alá játszik, aztán kiderül, hogy simán fel tud nőni hozzá, ha megkapja a lehetőséget. Ha kicsit is érdekelne az Oscar-díj, bosszantana, hogy Day-Lewist jelölték a díjra, Kriepst pedig nem, noha ugyanannyira megérdemelte volna. És itt van még Lesley Manville, Mike Leigh kedvenc színésznője, „öreg ezem-azom” szerepében. Sokkszerű meglepetés: kifogástalanul játszik.
A Fantomszál tehát nagyon magas színvonalú, végtelenül precízen kitalált, bravúros formavilágú, távolságtartó film. Veszélyes és fárasztó pszichológiai meccsekről, hatalmi játszmákról szól. Semmi keresnivalónk olyan kapcsolatokban, mint amelyeket Reynolds működtet, de hasznunkra fog válni, ha két órára betekintést nyerünk ebbe a hátborzongató rendszerbe.
Fantomszál (Phantom Thread), 130 perc, 2017. 9/10
Borítókép: Laurie Sparham / Focus Features
