Henrik Ibsen elegáns modorú szerző, műveiben a dráma mindig kissé visszafogott, szikár és távolságtartó alakjait nemigen fogjuk elragadtatott, tomboló szenvedélyen vagy önostorozáson kapni. Nem, ezek itt jól nevelt, vagy legalábbis a felszínen annak látszó, decens emberek, akik mindig megtalálják az elvárt udvarias fordulatot szavaikban, tetteiket pedig sokkal inkább vezérli a megfelelés a vélt vagy valós elvárásoknak, mint, mondjuk, holmi boldogságkeresés. Ez az északi hűvösség persze mindeközben csak a kéreg, amely alatt forrongó indulatok dúlnak, és néha kitörnek – többnyire ezekről a kitörési pontokról szólnak aztán a művek. A Centrál Színházban színpadra állított, ritkán játszott Kísértetek is ilyen, ahogy a rendező fogalmazott, borul a bili – de persze csak úgy csendesen, a szenny visszafogott hullámokban önt el mindent, ami ahhoz persze azért elég, hogy eláztasson mindent.
Pedig minden olyan ígéretesen indult. Főhősünk, Helene végre eljutott odáig, hogy egy élet munkája után összerakott annyi pénzt, hogy árvaházat nyithasson. Pedig egyedül áll az életben, egyetlen érdemi segítsége Regine, aki réges-rég neki dolgozik, férje tíz éve halott, fia pedig külföldön próbál a művészetével boldogulni – csak most tér haza egy időre, hogy az árvaház megnyitóján részt vegyen. Már csak némi papírmunka van hátra, amit a bizalmasával-üzlettársával, Manders lelkésszel kell nyélbe ütni, és indulhat is az anyátlan-apátlan kis lelkek gondozása. Igen ám, de a tékozló fiú jelenléte a házban felvet bizonyos, nagyon komoly aggályokat, ráadásul Regine apja, az alkoholista Engstrand is próbálja a saját malmára hajtani a vizet, így Helene arra kényszerül, hogy évtizedek leplezése után felfedjen egy rakás mocskos titkot, ami minden szereplő életére hatással van.
A rövidke játékidő ellenére – a szigorú szerkesztésnek köszönhetően – a történet ráérős hömpölygéssel halad előre, a váltások is inkább lassú, csendes elmozdulások, amit a lassan változó, puritán díszlet átalakulásai kísérnek, ez a skandinávosan lassú tempó jellemzi az egész darab dinamikáját. Minden csendes, fojtott, mint az eseményeket mozgató indulatok és vágyak, a leleplezéseket nem kíséri hatásvadász hangeffekt, a felismerés döbbenete épp elég erős, hogy önmagában is megálljon. Alföldi Róbert nem tesz szívességet a nézőinek azzal, hogy holmi didaktikus trükkel tegye könnyebben befogadhatóvá a művet és nem is cicomázza fel a szikár alapanyagot, csak hagyja a színészei által hatni például azt. A jó hír, hogy az emberek, úgy tűnik, így is leveszik a darab nagyon finom, okos humorát, ami nyomán még ezen a végtelenül kemény, szomorú történeten is fel-felnevet a közönség, vagy azokat a tragédiákat, amit ízléstelenség lenne kesergő hegedűszóval és könnyekkel aláhúzni – pontosan érthető ezek nélkül is.
Hogy mindez megvalósuljon, persze, nem hátrány, ha olyan színészekkel dolgozik a rendező, akik képesek magukból beletenni az igazi emberséget ezekbe a figurákba. Básti Juli igazi jégkirálynő, még ha a belülről izzó fajta is, az elfojtásba és kötelességtudatba belekeményedett anyaként olyan méltóságteljesen van jelen, nem egyszerű levenni róla a szemünket. Pedig a többiek is jók, különösen Ágoston Katalin, aki a tűzrőlpattant Regine alakjában tulajdonképpen a titkok összeborulásának mozgatórugója: ha ő nincs, talán mindenki megússza a maga kis ballépését, mismásolását, félrenézését, mindazt, aminek aztán borítékolhatóan tragédia a vége, és addig sem telik felhőtlen vidámsággal az élet.
Naprakész, aktuális üzenetet küld ezzel Alföldi, ráadásul nagy csodát csinál, minthogy úgy üzen, hogy közben nem csinál úgynevezett politikai színházat, jelentsen ez bármit. Félreértés ne essék, nincsen azzal gond, sőt, nagyon kell nagyon sok nagyon erős politikai üzenetet küldő színházi darab, mert valahogy muszáj szót emelni, de Alföldi ezt most úgy teszi, úgy beszél valami olyanról, ami alapjaiban hat a mindennapjainkra, hogy eggyel mélyebbre megy. Hiszen a politikai butaságunk, az összes messze ható hibánk valami olyasmiből indul, amiről egyebek mellett a Kísértetek is szól: a látszatnak és elvárásoknak való kényszeres megfelelési vágyból, amiben fontosabb az, hogy a magunkról mutatott kép szép, mint az, hogy igaz legyen.
Kísértetek
Centrál Színház / bemutató: 2018. január 5.
Szereplők: Básti Juli, Gáspár Tibor, Gáspár Sándor, Ódor Kristóf, Ágoston Katalin
Díszlettervező: Kálmán Eszter, jelmeztervező: Szakács Györgyi, dramaturg: Alföldi Róbert, szcenikus: Barkovics Zoltán, súgó: Kántor Nóra, rendezőasszisztens: Hajós Eszter
Szerző: Henrik Ibsen
Fordító: Kúnos László
Rendező: Alföldi Róbert
