Legyünk optimisták: a kortárs szórakoztatóipar Harvey Weinstein, Kevin Spacey, Marton László, Kerényi Miklós Gábor és még egy sor hatalmi pozíciójával visszaélő férfi szexuális zaklatási botránya talán valamiféle változást hozhat. Előbbi kettő még „gyógykezelésen” is részt vesz, miközben Hollywood gesztusértékű akciók mellett valódi tettekkel is kiáll a szexuális ragadozók áldozataiért és a szakma megtisztításáért: ha mással nem, azzal, hogy nyilvánvalóvá teszik, nem lehet már megúszni a visszaéléseket, eddig tartott, itt van vége. Vagy ott van a Kártyavár-ügy: nem is lehetne szebben ellenpontozni Kevin Spacey évek óta tartó zaklatásainak hatását, mint azzal, hogy a Netflix azt mondja, sőt, zárjuk le, koronázzuk meg vele az egészet. Szóval talán, talán lesz változás. Ám nem volt ennyire progresszív kimenetele minden hasonló nagyságrendű ügynek. A most meghalt Christine Keeler élete erre a legjobb példa.
1963-ban a brit sajtót egy egészen szövevényes történet uralta: a Profumo-ügy, amely egyszerre piszkálta fel a britek prüdériáját és hidegháborús rettegését, és amelynek hullámai a világsajtóban is éreztették hatásukat. A botrány hatására lemondott egy miniszterelnök, de még ezzel együtt is a legtöbbet szenvedett érintettek listáját nem ő, hanem jó eséllyel Christine Keeler vezette. Keeler élete már a botrány előtt is bizonyította, hogy a mai sugar baby jelenség egyáltalán nem új: Keeler magát modellnek szerette nevezni, míg sokan egyszerűen prostinak titulálták.
Erről inkább ne foglaljunk állást, ami viszont tény, hogy Keeler egyszerű munkásosztálybeli lány volt, apja elhagyta, mostohaapja bepróbálkozott nála, sikertelenül, az iskolát nem fejezte be, így mindennemű végzettség nélkül tizenöt évesen egyetlen fegyverével indult neki az életnek: a szépségével. Modellkedni kezdett, majd tizenhét évesen teherbe esett egy Angliában állomásozó amerikai katonától. A gyerekét megpróbálta elvetetni, sikertelenül, ám a beavatkozás miatt a kisfiú koraszülötten jött világra, és csak hat napig élt. Keeler ezt követően költözött Londonba, és topless táncosként kezdett el dolgozni az exkluzív Murray’s Cabaret Clubban, ahol a „mindent a szemnek” elv érvényesült ugyan, de a vendégkör és a táncoslányok munkaidőn túli ismerkedéséről természetesen senki nem rendelkezett sehogy sem. Így esett, hogy Keeler megismerkedett sorsának későbbi megpecsételőjével, Stephen Warddal, aki csontkovácsi karrierje mellett portréművész volt, modelljei között a politikai és művészelit szereplői ugyanúgy ott voltak, mint maffiafőnökök. Emellett volt egy furcsa hóbortja: valamiért élvezte, ha ifjú protezsáltjait, így Keelert is, bemutathatta, mi több, gyakorlatilag felajánlhatta gazdag, befolyásos, és a lányoknál jóval idősebb, középkorú férfiaknak.
Keeler hamarosan Wardhoz költözött, ám nem volt köztük semmi, a férfi inkább apafiguraként szerepelt Keeler életében, már amennyire belefér az apaképbe, hogy Ward kishíján kiárusította a lányt, csak hogy a kaland részleteit később minél részletesebben hallhassa. Christine Keeler tehát egyik gazdag, apja-korabeli férfitől a másikig sodródott, ám az igazán sorsfordítónak az bizonyult, amikor viszonyt kezdett egyszerre két férfival. Ez még önmagában nem lenne olyan nagy szenzáció, ám mindkét férfi komoly politikai karrierrel büszkélkedhetett, csak éppen ellentétes oldalakon: egyikük az akkori hadügyminiszter, John Profumo volt, másikuk Jevgenyij Ivanov orosz haditengerészeti attasé – és szovjet kém.
Profumo és Keeler természetesen szintén Stephen Wardnak köszönhetően ismerkedett össze, viszonyuk hamar szárba szökkent, bár ekkor már Ivanovval is találkozgatott. A viszony ezzel együtt alighanem tovább is tarthatott volna, ha nyilvánosságra nem kerül. Ám a viszony kitudódott – Keelernek köszönhetően, aki egy piti rendőrségi ügyről akarta elterelni a figyelmet, ezért beszélt a kettős viszonyról a rendőrségnek –, bekerült a lapokba, és akkorát robbant, amekkorát csak az internet előtti időkben egy hír robbanni tudott. Egy szexbotrány önmagában is szaftos téma, ezt megfejelte a tény, hogy a hidegháborús paranoia nyomán mindenki államtitkok szivárogtatásától tartott. Ráadásul az ügy leleplezett egy nyílt titkot, amiről a közvélemény ezt megelőzően nagyon igyekezett nem tudomást venni, jelesül, hogy Az a finom ellentmondás, hogy a Harold Macmillan miniszterelnök vezette arisztokratikus, konzervatív kormány egy prominens tagja volt az ügy főhőse, csak olaj volt a tűzre.
Profumo ugyanakkor tagadta, hogy bármiféle nemzetbiztonsági kockázatot jelentett volna a viszony: Keelert butácska, teljesen tanulatlan lánynak írta le, aki nagyon szerette a szexet, de a társalgásban nem jeleskedett. Egy húsz évvel későbbi megszólalásában pedig Profumo úgy fogalmazott, hogy sminken, frizurán és gramofonlemezeken kívül nemigen lehetett másról beszélgetni vele. Profumo nem csak később, már az ügy kirobbanásakor is úgy kezelte az ügyet, mint amivel a világon semmi gond nincsen: míg Keeler a sajtó elől Spanyolországba menekült, majd a kitartó üldözés hatására bevallotta a történteket, Profumo teljes nyugalommal hazudott róla a kormánynak és a miniszterelnöknek, aki egy percig sem hitte, hogy egy miniszter ilyen ügyekbe bonyolódna. Mint ismeretes, nem volt igaza, és amikor ez kiderült, Profumo vallomásával és leköszönésével, az olyannyira megviselte, hogy megrogyott egészsége miatt nem sokkal később le is mondott a pozíciójáról.
Végül az ügy Keeleren túl is követelt áldozatot. Wardot bíróság elé állították kerítés vádjával, és bár ez nem állt meg a bíróság előtt, sőt, az ügymenetet is igazságtalannak minősítették, a férfi nem élte meg saját rehabilitálását: az ítélethirdetés előtti éjszaka öngyilkos lett. Keelerből pedig szimbólum lett: a nincstelen, csinos fiatal nőké, akik a ’60-as években kezdődő szexuális forradalomban szépen megtalálta egymást a tehetős, befolyásos, középkorú férfiakkal. De ami ennél is fontosabb: a megszokott, konzervatív társadalmi renddel, a család szentségével és a háborús racionalizálással szemben felemelkedő új, szégyentelenül szabados szexualitású generáció szimbóluma is lett, amely egyszerre fenyegető és félteni való. A britek szemében
Profumo a botrány kirobbanása után visszavonult a közélettől, Keelernek viszont nem volt semmije, amiből pénzt tudott volna csinálni – ezen a sztorin kívül. Így kézről kézre adta a sajtó, több memoárt is megjelentetett, és minden megszólalásában arra panaszkodott, mennyire nem tud kilépni a történtek árnyékából – miközben mindent megtett azért, hogy ez a helyzet ne is változzon: újságírókat és kiadókat bombázott megkeresésekkel, még évtizedekkel az ügy után is. 2012-ben, Profumo 2006-os halála után még a 2001-es „hivatalos” önéletírását is frissítette, mondván most már elmondhatja a teljes igazságot. Pedig már az eredeti kötetben is voltak merész állítások, mint például hogy terhes volt Profumo gyerekével, ám abortuszra kényszerítették – ezt a miniszterhez közeli források ugyanakkor cáfolták – sőt, az addig pozitív figuraként lefestett Wardot is megvádolta azzal, hogy szovjet ügynök volt, aki megpróbálta meggyilkolni őt.
Akkoriban néhány megrögzött konteó-hívőn kívül a világon senki nem hitt Keelernek: a közvélemény meg volt győződve, hogy Keeler leginkább a pénzkereset reményében vádaskodik, de még a legjobb indulatúak is úgy vélekedtek, szegény kislány nem tudott napirendre térni az őt ért élmények fölött, ezért változtatgatta a sztoriját minden alkalommal. A valódi helyzetet nehéz rekonstruálni, Keeler sorsa ma már inkább szomorú esettanulmányként értékelhető: egy többszörösen kihasznált és bántalmazott, hatalomnak kiszolgáltatott nincstelen, tanulatlan nő a magas politika és a sajtó ellenében. Ha kicsit körülnézünk, a mai sugar babyk, luxuslányok és trófeafeleségek annyival vannak előrébb, hogy beletanultak kicsit az önérvényesítésbe, de azért ne legyenek illúzióink, ők is épp olyan lecserélhetők, mint Keeler volt annak idején. A sajtóvisszhang lassan elült, csak a szégyen maradt, mivel a közvélemény – bár Keelerről minden beszámoló azt írta, nem volt érdemi információforrás – egyértelműen őt tette felelőssé a Profumo-ügyben, és bárhogy próbálkozott, az interjúkból és memoárokból keresett pénz a hetvenes évek közepére elolvadt.
Keeler 1989-ben ismét feltűnt a nyilvánosság előtt, amikor részt vett a történtekről készült, Botrány című film premierjén. Sokan ezt annak igazolásának tekintették, hogy a film története hiteles, ám Keeler később azt nyilatkozta, hogy a forgatókönyv kimondottan bántóan ábrázolta őt, és csak azért ment el a bemutatóra, mert szüksége volt az ötezer dolláros gázsira, amit a részvételért fizettek. A nő kétszer házasodott, mindkétszer rövid és sikertelen házasságai voltak, két fia született, de csak egyiküket nevelte, és érdemi karriert sem tudott építeni: a múltja mindenütt kísértette. Volt konyhás, telemarketinges, dolgozott mosodában, de mindegyik állásából kirakták, amikor rájöttek, hogy kit takar az álnév, amit használt. Az egykori gyönyörű modellről időközönként közölt pár fotót egy-egy bulvárlap, az egykori showgirl története Keeler mára elgyötört, megtört arcáról készült képekkel mindig jó téma volt. Aktualitás, hogy a The Crown című, II. Erzsébet uralkodását követő történelmi ihletésű Netflix-sorozat a héten induló második évadában is felbukkan majd az ügy. Christine Keeler hetvenöt évesen, tüdőbetegségben halt meg december 4-én.
