Nehéz megszólalnom a IX. Kárpát-medencei Vőfélytalálkozó után, nehéz a gondolataimat összeszednem, és nem pusztán azért, mert a második napon reggelire sült vért, májas hurkát, ebédre pedig toroskáposztát, nyárson sült ökröt, birkapörköltet, illetve sült oldalast fogyasztottam, és olyan lassan csordogál a vér az ereimben, mint a Keleti-főcsatorna vízén a lusta békanyál, hanem mert lelkemre az alföldi köd nyirkos szomorúsága terül.
Be kell vallanom, nem találok fogást a vőfélytalálkozón. Akik találkoztak már életükben vőféllyel, bizonyára tudják, hogy ez a találkozás sűrű élmény, nehezen emészthető, súlyos tapasztalás, ugyanakkor – bár a legkevésbé sem szeretnék kifogásokat keresni, vagy ne adj isten dicsekedni – nyilvánvalóan semmiség ahhoz képest, amikor az ember közel száz vőféllyel találkozik. Száz vőfély. Kimondani is megterhelő, az ember felpuffad, fújtat, sóhajt, és talán nem véletlenül jut eszébe róla az az 1785 darab töltött káposzta, amit a konferencia első napján nagy csinnadratta közepette cipeltek be a közösségi ház udvarán parkoló haszongépjármű rakteréből a folyosón át a konyhába.
Száz vőfély vonul fel s alá az emlékezetemben, és ez a száz vőfély száz vidék és százezer szokás, de ha rájuk gondolok, egymás köré gyűlve látom őket a koszorúzáskor, meg a vőfélyfa ültetésekor, ahol – kezükben vőfélybottal – jelenlétük egy közös vőfélygondolat köré csoportosult, nem elsősorban a lakodalom, a hivatás, a rengeteg öröm, italozás, falatozás, nem a vőfélytalálkozó ünnepe, hanem a nagy, magyar vőfélybú s vőfélybánat köré.
A mulatozás csúcspontja ez minálunk. Nekünk, magyaroknak, más népekhez képest jóval nehezebb a dolgunk mulatozások alkalmával is, észnél kell lennünk, ha már egész tűrhetően, ne adj isten, a kelleténél jobban érezzük magunkat, nosza, Zsiga, elég a jóból, itt az ideje komolyra fordítani a szót, vigyünk valahová egy koszorút, emlékezzünk meg arról, milyen szerencsétlenségek és igazságtalanságok sújtották csonka, csonkább és legcsonkább nemzetünket, aztán ültessünk egy fát barátaink emlékére, és a polgármester asszony örömére, emlékezzünk meg róluk és arról: nem csak nekik volt nehéz, nekünk is az, és így lesz ez mindörökké, míg az isten igazságot nem szolgáltat, és akkor… no, azt nem tudom, mi lesz, bár az egyik vőfély erről is beszélt, azt mondta, a magyar ember nem áll bosszút az ellenségén, hanem megvárja, míg az ráfarag, és reméli, a jóisten lesz oly kegyes hozzá, hogy mindezt végignézheti.
Azt mondják, magyar az, akinek fáj Trianon, és – ha ez így van -, akkor egy dolog minden kétséget kizáróan kijelenthető: a vőfély magyar. Minden adottsága – megjelenése, színészi eszköztára, fellépése – adott ahhoz, hogy úgy tudjon fájni neki, aminek fájni kell, ahogyan senki másnak, láttam én már sokféle magyar embert – taxist, futballdrukkert, ügyvédet, hentest, agysebészt, de még magamat is – a fájás közepette, de ilyen selymes büszkeséggel, ilyen férfias gyöngédséggel senkinek sem fáj, aminek fájni kell.
Tudjuk, hogy egy vőfélytalálkozóra főként vőfélyek járnak, tudjuk, hogy a vőfély magyar, így logikusnak tűnhet a következtetés, hogy egy vőfélytalálkozó egyben magyar találkozó is. A messziről jött ember furcsán nézhet egy csoport magyar emberre, mely magyarsága megmaradását ünnepli egy országban, amit Magyarországnak hívnak és magyarok lakják, ám a nagyszámú határon túli vőfély jelenlétének, valamint a vőfélyszakma Kárpát-medencei magyar hagyományainak tekintetében végül is indokoltnak tűnik ez az árnyalat.
A vőfély, miután a koszorúzás megtörtént, visszatér a közösségi házba, és ott folytatja, ahol abbahagyta, azt csinálja, amiért jött: eszik, iszik, danol, iszik, danol, eszik, felszólal, eszmét cserél, tudását önzetlenül megosztja, vőfélytársai tudását pedig lelkesen elsajátítja. Mindehhez természetesen erős szervezetre van szükség. A vőfély erős. Gyomra, amint azt az udvaron megtanultam: szexgép-üzemanyagtartály.
Ha vékonyka, satnya vőféllyel találkozunk, aki azt állítja magáról, ő vőfély, legyünk résen, könnyen lehet, hogy hazudik, és nem más, mint a vőfély legnagyobb ellensége: a ceremóniamester. Ezek a satnya, városi, szintetizátoros, szemüveges, vasalt inges, tornacipős legények keserítik meg a vőfélyek életét, ezek terjesztik róluk, hogy a vőfély iszik, részeg, borvirágos orrú, ciki és elavult.
Ezekből természetesen egy szó sem igaz, anyám bérletére esküszöm – ahogy egy kedves pincér barátom szokta mondani -, hogy egyetlen borvirágos orrot sem láttam a vőfélytalálkozón, ha meg láttam volna, ugyan kinek nem vörösödik ki az orra november végén, nyirkos, ködös időben, negyvennyolc óra vedelés után? A ceremóniamesterek csak azért terjesztenek ilyesmiket, mert el akarják venni a vőfélyek munkáját.
Egy főállásban pénzügyőrként dolgozó vőfély arról is mesélt, hogy ezeknek a ceremóniamestereknek már jól szervezett maffiahálózata működik, mely főként az interneten fejti ki maffiatevékenységét, veszélybe sodorva a vőfélyek megélhetését és a szakma több száz éves hagyományának fennmaradását.
Ahogy a szakkönyvekből is tudható: „Debrecenben 1650-től Vőfélycéh, majd Vőfély Társulat működött, körülbelül húsz taggal. Érdekeik védelmére viszonylag korán olyan társaságot alakítottak, melynek elsősorban a lakodalom megszervezése, „jó renddel ellátása” volt a feladatuk, majd a bálok, táncvigalmak megrendezése is rájuk hárult. A vőfélyek a legkényesebb helyzetekben is igyekeztek helytállni, kényes szolgálatukat teljesíteni. Nagyszerű szervezőkészséggel megáldott emberek voltak, akik szolgálatukon túlmenően minden alkalommal emberségükből is vizsgáztak.”
A IX. Kárpát-medencei Vőfélytalálkozó első napján a megjelent érdeklődők előtt Gyönyörű Zsigmond vezetésével vitafórumot tartottak a vőfélyek, mely során a kényes helyzetekről is szó esett. Egy öreg vőfély szót kért, elmesélt egy történetet, miszerint megkereste őt egy menyasszony, aki arra kérte, vezesse le a lakodalmukat, de tartózkodjon a búcsúztatástól, mert az ő szülei nemrég meghaltak, eleget sírt és nincs kedve többé sírni, mulatni akar. Az öreg vőfély nem tudta, mitévő legyen, több mint ötszáz lakodalommal a háta mögött ilyet még sosem kértek tőle. Számos kollégájával beszélt, és mindegyikük azt mondta, búcsúztatás és sírás nélkül nincs lakodalom, valamit ki kell találnia. Végül úgy döntött, nem lesz búcsúztatás és nem lesz sírás, elmond majd egy szép verset a búcsúztatás helyett. Így is tett, ám miközben verselt, a menyasszony elsírta magát. Kiderült, a vers édesanyja legkedvesebb verse volt, és végül köszönetet mondott a vőfélynek, amiért, ha nem is szándékosan, de sikeresen megbőgette.
Búcsúzóul pedig, mert búcsúzni kell, üzenem minden ceremóniamesternek, teli gyomromban toros káposztával, májas hurkával, ökör- és birkahússal, a lelkemről a földesi asszonyok rózsás vendégszeretetének meleg ragyogása és a muzsikusok nótáinak magyar szívemet melengető dallamainak simogatása által felszálló nyirkos alföldi köd mögül barátságosan, de kellő szigorúsággal és erénnyel kilesve: hátrább az agarakkal, paprikajancsik!