A magyar ételkultúrának évszázadok óta szerves része a fánk, melyet sokáig csak ünnepnapokon – főként újévkor és farsangkor –, vagy fontosabb családi alkalmakra készítettek. Az elmúlt évtizedekben ez persze óriásit változott, néhány évvel ezelőtt pedig a közepén lyukas amerikai fánkokat (azaz a filmekben általában az amerikai rendőrökkel azonosított donutokat) adó helyek özönlötték el a nagyvárosokat.
A XIX. század elejéig visszanyúló tengerentúli gyökerekkel rendelkező édességet ma tucatnyi ízesítésben, cukorbombaként érhetjük el, és talán senki sem feltételezné róla, hogy száz évvel ezelőtt
A ma másfél milliós tagságú, emberek tömegén segítő protestáns Üdvhadsereg néhány tagja 1917-ben ugyanis úgy érezte, hogy ez tökéletes módja annak, hogy segítség az európai hadszíntereken küzdő férfiakat.
Végül közel kétszázötven önkéntes indult el a francia lövészárok felé, ahol mindössze egy apró serpenyő, valamint egy üres borosüveg segítségével kezdték meg a sütést. Az első nap csak százötven fánkot tudtak készíteni, de a számot másnapra a duplájára tornázták fel, a csúcson pedig akár kilencezret is kiosztottak egyetlen nap alatt.
A fánkok közepén először nem volt lyuk, de a katonák kérésére egy sűrített tejes doboz tetejéből, egy csőből, illetve egy fadarabból céleszközt készítettek erre is, bár nem ők találták fel a műfajt, hiszen a donutok története valójában hetven évvel korábbra nyúlik vissza.
A bátor nők az utánpótlást szállító vonatokon, éjszaka utaztak, hírük pedig egy szempillantás alatt elterjedt Franciaországban, de nevük az anyaországba is eljutott.
A hadsereg vezetésében persze nem örültek annak, hogy a nők a frontvonalaktól alig néhány lépésnyire, mindössze egy .45-ös revolverrel, gázmaszkkal, illetve sisakal felszerelve sétálgatnak, de az önkéntesek annyira elhivatottak voltak, hogy lehetetlen lett volna őket hazahívni.
A nők – illetve férfi segítőik – persze nem csak azért utazták át az óceánt, hogy egy rég nem látott csemegével tömjék tele a katonákat, hiszen a háború szörnyűségei közt a pusztítást és halált már a mindennapok részének érző katonák közt már puszta jelenlétükkel is fontos szerepet töltöttek be:
ez pedig új erőt adhatott a megfáradt férfiaknak, hiszen sokan saját feleségüket, vagy édesanyjukat látták bennük – főleg, hogy a nők segítettek, ahol tudtak: kötést cseréltek, zoknikat mostak, vagy épp forró csokoládét készítettek, attól függően, hogy épp mire volt szükség.
A fánkos nőket persze a háború után sem felejtették el, így például dalokat írtak róluk, de számos színdarabban is felbukkantak, a donut népszerűsége pedig minden korábbinál nagyobbá vált.
A második világháború, és ami azóta történt
Hasonló ötletből a második világháborúban sem volt hiány, bár az Üdvhadsereg helyett immár az Amerikai Vöröskereszt vette szárnyai alá a fánkkészítésre vágyó önkénteseket, akik nem lehettek fiatalabbak 25 évesnél (de idősebbek sem 35-nél), és a jelentkezés feltétele volt a középfokú végzettség, a kitűnő egészségi állapot, a jó szociális képességek, és persze a jó fizikum. A Vöröskereszt végül közel száz londoni buszt szerzett meg a feladatra, melyen a fánk elkészítéséhez szükséges aprócska konyha mellett egy pihenő is helyet kapott, néhány, az önkéntesek számára ággyá alakítható paddal, könyvekkel, cukorkával, rágógumival, cigarettával, és persze egy méretes hangszórópárra kötött lemezjátszóval, hogy a katonák egy kicsit megpihenhessenek.
A méretük miatt távolról is könnyűszerrel észrevehető, három nő által irányított buszokat az európai hadszíntér több pontján, így például a normandiai partraszállás heteiben is bevetették, de később Franciaország más részein, Belgiumban, Luxemburgban és Németországban is megfordultak, sőt, a koreai és a vietnami háborúban is.
