Kultúra

Többnyire súlytalan, de így is szórakoztató az új Kingsman

Hári Dániel
Hári Dániel

2017. 09. 20. 10:59

Matthew Vaughn 2014-es parodisztikus akciófilmje, a Kingsman: A titkos szolgálat a nézők többségét lenyűgözte. Most, három évvel később befutott a folytatás, amely azonban a korábbi explicit hangvétel helyett inkább a korrekt biztonsági játékot részesíti előnyben.

Töki (Taron Egerton), a Kingsman titkos szolgálatának ifjú titánja minden korábbinál nagyobb kihívás elé néz, amikor egyik korábbi ellenfele, a kiborg Charlie (Edward Holcroft) a világ drogpiacát dzsungelbéli rejtekhelyéről irányító Poppyval (Julianne Moore) szövetkezve elpusztítja az ügynökség főhadiszállását, és likvidálja a vezetőséget. Az ifjú kém a szintén túlélő Merlinnel (Mark Strong) vállvetve Kentuckyba utazik, hogy az Amerikai Egyesült Államok független hírszerzőitől, a Statesman embereitől kérjen segítséget.

Jelen sorok írója nem fél bevallani, hogy Vaughn előző kémkalandját kifejezetten negatív töltetű filmes emlékei között tartja számon. Eme vélemény okát elsősorban a produkció furcsa humorvilága és az öncélú tartalommal bíró akciókoreográfiák képezik.

A Kingsman: Az aranykör megtekintése után azonban azt tudom mondani, hogy ez bizonyos szempontból jó dolog. Hogy miért? Azért, mert a Kingsman első része mert kockáztatni. Volt bátorsága ahhoz, hogy polgárpukkasztó jeleneteivel megadja a lehetőséget a nézők egy részének arra, hogy ne szeressék. Emlékezzünk csak vissza a borzasztóan viszontagságos, bitang jól mutató, de nagyon önkényes templomi mészárlás képsorára:

A folytatás nem vállalja be a rizikót. Nézése közben nem érezhetjük azt, hogy döntési helyzetbe kerülünk, hiszen egy komolyabb, több társadalmi dimenzióra is levetíthető konfliktusrendszer helyett átlagos, középszerű, nem rossz, de egyáltalán nem is jó filmet kapunk. Tény és való, Az aranykör prezentál néhány igazán menő jelenetet, de ezek korábbi akciófilmes élményeink tükrében nem csapódnak le újdonságként, inkább csak pillanatnyi szórakoztatási faktorként funkcionálnak. Hasonló a helyzet a drámai vonallal is, ami jelen van ugyan, de egy-két valóban erőteljes megmozdulásnál többet nem képes kisajtolni magából.

A poénok frontján nagyjából pont annyi momentumon lehet jóízűen nevetni, mint amennyire csak közönyös vállrándítással tudunk reagálni, a zúzások kivitelezése pedig profi, ez igaz, viszont fájó, hogy nagyvonalakban az összes akciójelenet ugyanúgy néz ki.

20th Century Fox

Nagyjából olyan az összkép, mintha a Mission: Impossible-franchise negyedik és ötödik részének szerelemgyerekéhez egy adag, inkább hülyéskedésből, mintsem valóban szellemes ötletekből építkező paródiavonalat kevertek volna a készítők, amit aztán gyorsban átdobtak egy „Tarantino-gépen” is. Nincs ezzel komoly baj, mindössze akkor, ha a néző túl magas elvárásokkal, valamilyen kiemelkedően eredeti, meglepő mozgóképes kalandban reménykedve ül be a moziba. Mert ilyesmihez nem lesz szerencséje, az újszerűség lehetőségét ugyanis elgáncsolják az önismétlő etapok és a sablonos dramaturgia, valamint a brit és amerikai sztereotípiák túlságosan egysíkú kezelése.

Akik eme keserédes igazságot nehezen tudják elfogadni, különböző apróságokban kereshetnek fogódzót. A történet bizonyos elemei ugyanis képesek egészen üdítően funkcionálni, és mindössze annyi a hátrányuk, hogy nem a cselekményvezetést alakító tényezők igazán fajsúlyos tárházából kerülnek ki. Ilyen például az önmagát zseniális humorral alakító Elton John, vagy éppenséggel a Pedro Pascal által megformált amerikai Whiskey ügynök elektromos lasszója, ami egyértelműen viszi a prímet a filmben felvonultatott kütyük versenyében.

Lehetnek tehát fenntartásaink az összkép tekintetében, ám ahhoz kétség sem férhet, hogy a színészi játék nagyon, de nagyon rendben van.

20th Century Fox

Az első felvonásban még eléggé idegesítő Taron Egerton ezúttal kifejezetten magabiztos, szórakoztató játékot prezentál, és a visszatérő Colin Firthre sem lehet panasz, a showt azonban Mark Strong lopja el pofátlanul kiváló produktumával, na meg a film legérzelmesebb, leghatásosabb jelenetének csúcsra járatásával. A negatív oldalon eközben Julianne Moore hozza a pszichopatát, és teszi ezt olyan lehengerlően hátborzongató módon, amibe még azok is jó eséllyel beleremegnek, akik amúgy nem annyira kedvelik a színésznőt.

A Kingsman: Az aranykör nem botránkoztat meg és nem is gondolkodtat el. Lazább hangvételben szórakoztat és kicsit olyan hatást kelt, mintha már előre eldöntötte volna, hogy nem lesz emlékezetes. Csak akkor a fenének kellett a bitang hosszú, 140 perces játékidő!

Kingsman: Az aranykör. Angol-amerikai akcióvígjáték, 2017. Értékelés: 6/10.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.