Mit gondol, meg kell élnie még egy háborút a Balkánon, vagy sikerül összehozni egy békésebb 21. századot, mint az előző volt?

Vannak, akik alig várják, de bizonyos körülményekre még szükség lenne ahhoz, hogy kirobbanjon egy újabb balkáni háború. A helyi nacionalizmusok fizikailag nem elég erősek, abban az értelemben, hogy nincs elég fegyverük és politikai erejük, hogy maguktól kirobbantsanak egy háborút.

Persze, ha külső segítséget kapnának ehhez, boldogan egymásnak esnének.

Abban viszont nem vagyok biztos, hogy képesek lennénk-e túlélni még egy háborút. A Balkán és Európa esetében sem. Meggyőződésem, hogy a kontinens nem lenne képes talpra állni egy újabb háború után.

Szorosan összefügg ez a kettő? Egy délszláv konfliktus feltétlenül kirobbantana egy újabb európai háborút?

Az első világháború intő jel ebből a szempontból. A Balkán 1914-ben ugyanannyira jelentéktelen térségnek számított, mint ma. Egyetlenegy merénylet mégis képes volt kirobbantani egy évekig tartó világháborút. Ez komoly figyelmeztetés, ami rámutat, hogy nem léteznek nem fontos helyek. Az olyan térségek, mint a Balkán vagy Észak-Korea egyáltalán nincsenek annyira messze a világ középpontjától, mint azt sokan gondolják.

„24 évvel ezelőtt egy reggel arra ébredtem, hogy háború van körülöttem” – ez a felütése egy New York Timesban megjelent esszéjének, amelyben Szarajevó ostromát idézi föl. Tényleg ennyire észrevétlenül tud besettenkedni a háború a mindennapokba?

Talán nem is arról van szó, hogy észrevétlen, inkább meglepetésszerű volt a háború kirobbanása.

Voltak jelek, amik efelé mutattak, csak ezeket az ember az utolsó pillanatig nem akarta elhinni. Mégpedig azért, mert a háború gondolata tökéletesen irracionális.

Ahogy már mondtam, a gyűlölködés önmagában még nem elég a háborúhoz, ehhez egyéb feltételekre is szükség van. A balkáni nacionalista elitek közti gyűlölet és konfliktuskeresés például sokkal durvább ma, mint a háború előtti években. Ennek ellenére nem lesz sem idén, sem jövőre, sem 2019-ben háború a Balkánon. 1991-ben viszont volt.

Gyakran ír a nagy történelmi traumákról, mégis mindig az apró, jelentéktelennek tűnő részletek érdeklik. Többet tudunk meg az első világháborúról, ha Ferenc Ferdinánd utolsó vacsorájának menüjét, mintha a geopolitikai körülményeket tanulmányozzuk?

Tulajdonképpen igen. Az ilyen dokumentumok borzasztóan érdekelnek. Ferenc Ferdinánd utolsó ebédjének a menüje például rengeteget elárul arról, milyen volt az Osztrák-Magyar Monarchia, mit várt az uralkodó Boszniától, vagy kár arról, hogy milyen volt maga Bosznia.

A regényeiben is sokat ír arról, hogy szüli egyik nemzeti sérelem a másikat, és miként csúszunk bele újra és újra ugyanazokba a hibákba. Miért nem sikerül semmit tanulnunk a múltból?

Ez általában úgy fest, hogy a szerencsés nemzetek a könyvekből, a szerencsétlenek pedig a saját kárukon tanulnak. Az előbbiek időnként képesek elkerülni bizonyos csapdákat, az utóbbiak viszont vakon menetelnek előre, ezért a történelmük állandóan megismétlődik.

Az irodalomnak is lehet tanító szerepe. A délszláv írók mennyire dolgozták föl ezt a témát?

Az a baj, hogy az irodalom csak azokra az emberekre hat, akik olvasnak, a többiek tökéletesen immunisak rá. A legtöbb bajt viszont épp azok okozzák, akik nem olvasnak.

Náluk már csak azok veszélyesebbek, akik csak egy könyvet hajlandóak olvasni. Ez régebben Marx Tőkéje volt, ma pedig a Biblia.

Úgyhogy az irodalom nem sokat segíthet ezen a téren. Már csak azért is, mert általában épp azok szeretik a könyveket, akik már nélkülük is árnyaltabban látták a világot. A többieket pedig nem lehet rákényszeríteni a nyitottságra. Kicsit olyan ez, mint az iskolában: ott is mindig ugyanazok voltak, akik elolvasták a kötelezőket. Az emberiség is két részre oszlik: egy kisebbségre, akik olvasnak, és egy többségre, akik nem.

Akkor miért borzolják fel a kedélyeket a regényei? Gyakran nyúl bele kényes történelmi témákba, amivel kiveri a biztosítékot…

A könyveimről mindig azoknak van a legradikálisabb véleményük, akik sohasem olvasták őket. Horvátországban egész hadserege van azoknak, akik szerint nem csak a haza ellensége vagyok, de szörnyű író is. Ha közülük bárkit megkérdezne, hogy melyik könyvemet olvasta, azt felelné, hogy egyet sem, és esze ágában sincs valaha bármelyiket kézbe venni.

Akkor mégiscsak tud hatni azokra is, akik nem olvassák a könyveit.

Végül is igen. Csak nem úgy, ahogy szeretnék.

Szarajevó ostroma idején naponta átkelt egy hídon, amelyik a mesterlövészek kedvelt terepe volt. Tényleg hozzá lehet szokni az életveszélyhez? A hétköznapok részévé válhat?

Abszolút. Ebben a pillanatban ez elképzelhetetlen számomra, de hónapokig rutinszerűen átkeltem azon a hídon. Szaladtam, hogy ne találjanak el, sokszor süvítettek el golyók a fülem mellett. A mából visszanézve ez hihetetlennek tűnik.

Ha most megkérdeznének tőlem, újra átszaladnék-e rajta, azt felelném: Megőrültél? Eszem ágában sincs!

A valóságban mégis hónapokig megtettem. Ez azt jelenti, hogy az ember bizonyos körülmények között képes teljesen irracionálisan cselekedni. Illetve azt, hogy egy irracionálissá vált valóságban már mi sem tudunk racionálisan viselkedni. A háború kirobbanása után ugyanis az lett volna ésszerű, ha elmenekülök a városból, vagy ha ez nem sikerül, akkor ki sem bújok a pincéből, amíg véget nem érnek a harcok. Az emberek nagy része mégsem így tett. Én sem.

A híd környékén nemcsak mesterlövészek tanyáztak, hanem nyugati operatőrök is, arra várva, hátha elkapnak egy halálesetet. Mit gondol a média szerepéről a modern háborúkban?

Ez egy újabb paradoxon. Egyrészt nem túl szimpatikus tulajdonság, ha valaki lesből arra vár, hogy filmre vegye mások halálát. Másrészt ki tudja, mikor ér véget a háború, ha nem lebzseltek volna ott a külföldi újságírók, és nem szembesítették volna a nemzetközi közvéleményt estéről estére a Balkánon zajló borzalmakkal. A sajtónak így nagy érdemei vannak abban, hogy lezárultak a harcok. Tulajdonképpen hálás vagyok az operatőröknek, akik adott esetben a halálomra vártak a híd mellett.

A háború lezárása óta azért felnőtt egy újabb nemzedék. A fiatalság sem nyitottabb, multikulturálisabb, mint a borzalmakat megélt idősebb generáció?

Nem, sőt, a fiatalok kevésbé multikulturálisak, ami elsősorban a nacionalista képzési rendszernek, a futball-szubkultúrának és a különböző vallási felekezeteknek, mindenekelőtt a katolikus egyháznak köszönhető. Ők Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában az evangéliumnak egy sajátos változatát terjesztik, amely még a keresztes háborúk idejében dívott, és kifejezetten az a célja, hogy mindenkit felkészítsen a szent háborúra.

Egyszer azt mondta, hogy nem bízik az olyan fiakban, akik nem lázadnak fel a szüleik ellen. Önnek miben állt a lázadás?

Hú, ez egy nagyon hosszú történet. Két könyvet is írtam erről, amelyek nincsenek lefordítva magyarra. Az egyiknek Apa, a másiknak pedig Nemzetség a címe. Utóbbi anyámról és a családjáról szól, több mint ezer oldalon. A másik apámról szól, és százötven oldal.

Ezekben a könyvekben számoltam le a családommal.

Apám orvos volt, édesanyám pedig közgazdász, és mindketten párttagok. Jugoszláviában persze tömegpárt volt, csak a hívők nem léptek be, és azok, akik tudatos lázadásból álltak ellen a hatalmi nyomásnak. A szüleim semmiféle ellenállást nem tanúsítottak, én meg már egészen fiatalon fellázadtam ellenük és a párt ellen is. Visszatekintve kicsit nevetségesnek érzem az egészet.

Milyen szempontból?

Abból a szempontból, hogy a 80-as években gimnazistaként nagy antikommunista voltam, most viszont irtózom az antikommunistáktól.

Arra csak később jöttem rá, hogy én elsősorban a szüleim elleni lázadásból voltam antikommunista.

Akkor még nem tudtam, hogy ők valójában nem is kommunisták, hanem opportunisták. Az én nézőpontomból legalábbis ez megalkuvásnak látszott. De ez tényleg egy hosszú történet…

Akkor reméljük, előbb-utóbb magyar fordításban is megjelennek ezek a könyvek. A magyar irodalom amúgy mennyire jut el a délszláv országokba?

Erősen jelen van, mert sok a jó minőségű fordítás Horvátországban és Szerbiában. Ebben elévülhetetlen érdeme van például Sava Babićnak, Vickó Árpádnak és Danilo Kišnek, aki leginkább költőket fordított. Ez a három ember máris egy komplett kis magyar irodalmat átültetett a szerb-horvát nyelvterületre. És többen viszik tovább a hagyományt, manapság sokat fordít például Xenia Detoni vagy Kovács Lea. A fordítóknak köszönhetően nagy mennyiségben kaptunk meg magyar költészetet is, Petőfi idejétől kezdve a második világháború utáni szerzőkig.

Önnek kik a kedvenc magyar írói?

Nagyon fontosnak tartom Márai Sándort, de nem a regényei, hanem a naplói miatt.

Az ő Naplója egy szenzációs irodalmi csoda, kár, hogy nem ismerik többen Európa-szerte.

Nagyon szeretem még Nádast és Krasznahorkait, és természetesen fontosak számomra a vajdasági magyar szerzők is, Kosztolányi Dezsőtől egészen Tolnai Ottóig. Aztán ott van Kertész Imre, nem a Nobel-díj miatt, már jóval azelőtt kedves szerző volt számomra. Szinte csak ártott neki, hogy Nobelt kapott, anélkül is elég nagy író.

Miljenko Jergović Gloria in exelsis című regénye a Jelenkor Kiadónál jelent meg.