Mielőtt belevágunk, hadd kérdezzek valamit: Hogy találtatok meg épp engem? Ez miért jó nektek?
Nem tartod magad elég érdekesnek egy interjúhoz?
Hú, ez már rosszul kezdődik, inkább megyek is… Csak azért furcsállom, mert egy húszéves ember szerintem nem tud világmegváltó dolgokat mondani.
Ígérem, hogy ma nem oldjuk meg a közel-keleti válságot a kávézóasztal mellől. De itt volt például ez a pradás fotózás. Most az a következő lépés, hogy betörsz a divatszakmába, és világhírű modell leszel?
Jézusom, dehogyis! Dolgozom már a szakmában egy ideje, csináltunk egy divatmárkát a barátommal, amit együtt dizájnoltunk, de ennek két év után vége lett. Most új márkán dolgozunk. Emiatt szoktam járni Párizsba a Fashion Weekre, meg hasonló rendezvényekre, ahol megismerek embereket. A fotózások is ennek köszönhetőek. Akadnak ugyanis olyanok, akik inkább modellnek kérnek föl, én meg hülye lennék nemet mondani.
Ha ennek révén el tudok utazni valahova, vagy kereshetek egy rakás pénzt, az nagyon jó, de számomra ennyi van ebben a történetben.
Szerintem a modellkedés ma nem lehet életcél, legalábbis nekem biztos nem az. Nem azért csinálom, hogy fokonként megmásszak egy hosszú lépcsőt, aminek a végén a sztárság vár. Semmilyen perspektívát nem látok benne.
És hogy zajlik egy ilyen Prada-fotózás? Lejönnek hozzátok Olaszországba a farmra, és a kezedbe nyomnak egy csirkét, hogy pózolj vele?
Ismertem a fotóst, mert egy csomót buliztunk együtt Párizsban. Volt valami dolga Milánóban, én meg mondtam, hogy ugorjanak ki hozzánk, mert épp ott lakunk a közelben egy kukoricás közepén lévő faluban. Megtetszett nekik a házunk, és ott töltöttek velünk egy délutánt. Közben minden úgy zajlott, mint a hétköznapjainkban: motoroztunk, lovagoltunk, ők meg közben készítettek rólam pár képet.
Jobban érzed magad a tanyán, mint egy New York-i kifutón, amelyen elvileg hamarosan fellépsz?
Sokkal jobban. Persze régen lehet, hogy máshogy gondoltam volna. A 80-as, 90-es években szerintem nagyon élveztem volna a modellkedést, mikor a divat még tényleg divat volt, és megvolt benne a quality. Mára az autóktól kezdve a filmekig mindenből kiveszett a minőség, nem meglepő, hogy a divat is szar lett. A rendezvények sokkal kisszerűbbek lettek, bárki bárhol csinálhat egy divatbemutatót. Két éve mi is rendeztük egyet egy moszkvai atombunkerben. Rendes modellek léptek fel, de egész más volt a hangulata, mint egy csilli-villi shownak kifutóval és nagy felhajtással. Annyi jó oldala azért van a jelennek, hogy ez a nyitottság nagyobb lehetőséget ad a kreativitásra.
A farm körüli munkában is részt vesztek?
Nem, csak ott élünk, mert a barátom odavalósi. Tizenhét évesen költöztem ki hozzájuk Olaszországba. Vannak állatok, de azokat sem én gondozom. Eléggé behatárolt, hogy miket csinálhat ott az ember, nem tudsz moziba, színházba vagy koncertekre járni. Nekem mégis nagyon bejön ez az ingerszegény közeg. Gyakran csak kocsikázunk egész nap, a semmi közepén több érdekes dolgot találunk, mint egy városban.
Nem unalmas ez egy idő után?
Tud unalmas lenni, de akkor vagy dolgozom, vagy addig megyek, amíg nem találok valami új helyet, illetve valamit, ami lefoglal. Állatozom, golfozom, barkácsolok, akármi… Mégis jobb, mint ami itthon menne. Annál nincs unalmasabb, mikor emberek egymásra várnak a telefonjukat böngészve, hogy megint beüljenek beszélgetni. Képtelen lennék minden este ezt csinálni, nem is tudok ennyit beszélni. Ott a farmon legalább nyugi van, mindenki csendben éli a kis életét, este meg ott is el lehet menni a bárba.
Ha ennyire szereted az elvonultságot, miért érzed szükségét, hogy folyamatosan közvetítsd az életed az Instagramon?
Ez természetesen jön. Nem menőzni akarok, vagy az ismerőseimnek mutogatni, milyen jó nekem. Csak közvetítem, ami megtetszik, főleg ha viccesnek vagy izginek találok valamit.
Azért a bizarr képektől sem riadsz vissza, gyakran fegyverekkel és döglött állatokkal pózolsz.
Ezek is ugyanúgy az élet részei, mint bármi más. A nappal után jön az éjszaka. A legtöbben szeretik csak a napsütéses részt megélni: reggel felkelnek, este meg lefekszenek. Én szívesen kalandozom a másik oldalra, mert az éjszaka, a fegyverek, és a halál ugyanúgy a világunkhoz tartoznak, mint ez a pohár az asztalon, vagy épp az, amikor bemegyünk reggel dolgozni. Meghal egy csirke, szépnek találom, és lefotózom – nincs ebben semmi különös.
Honnan ered a vonzódásod a sötét, mocskos, erőszakos témák iránt?
Szerintem onnan, hogy mániákusan rajongok a 80-as, 90-es évek sci-fijei és disztópikus filmjeiért. Én sem látom barátságosnak a jövőt.
A közösségi hálók miatt az önkifejezés határai is teljesen elmosódnak, mindenki a saját kis világába zárul, ami nem mindig vidám hely, lehet sötét és ijesztő is. Szerintem eleve sok frusztrációt okoz, hogy az emberek nagyon normálisan akarnak élni. Barátnőim mondták, hogy ha úgy öltöznének, mint én, az apjuk be sem engedné őket a házba. Az én szüleim soha nem erőltettek rám semmilyen normalitást.
Akkor nem is volt kik ellen lázadnod kamaszként?
Nem, mert soha nem is próbáltak nevelni. Mindig azt csináltam, amit akartam. Kiskoromtól jártam bulizni, tizenhat évesen elköltöztem otthonról, és menet közben valahogy kialakult a személyiségem. Én amúgy teljesen normálisnak tartom magam, az emberek sokszor mégis furának találnak. Nem tudom, mit szólnának ahhoz, ha mondjuk gótnak állnék.
Elég megosztó jelenség vagy. Hogy viseled, mikor idegenek gyűlölködnek, vagy épp rajonganak érted?
A jókat észre sem veszem. Egy dicséret miatt semmit nem fogok másként csinálni, anyám véleményére sem vagyok kíváncsi. A rosszak sem zaklatnak fel, csak megdöbbent, hogy egyeseknek mennyi idejük jut ilyesmire. Életemben nem írtam kommentet még egy YouTube-videó alá sem, mert csak viszi az időt, hatása viszont nincs. De nem hibáztatom azokat, akik utálnak. Teljesen más közegben élnek, mint én, ezért érthető, ha furának találnak.
Lepereg rólad az emberek véleménye, mégis majdnem lemondtad a Virágvölgy castingját, mert féltél a visszautasítástól. Ez hogy jön össze?
Nem a visszautasítástól féltem, inkább attól, hogy az időmet vesztegetem. Megint beülök egy hosszú sorba, ahol órákig azon stresszelek, hogy meg kell szólalni emberek előtt, aztán nem történik semmi. Végül mégis elmentem, és sikerült is, úgyhogy nem volt kidobott idő.
Melyik filmről dobtak vissza korábban?
Nemes-Jeles László új filmjéhez hívtak castingra, ők is az Instagramon találtak rám. Rohadt bonyolult volt, és egy csomó szöveget be kellett tanulnom, ami sosem ment igazán. Nem is válogattak be.
Ha jól tudom, a Virágvölgy azzal indul, hogy elrabolsz egy csecsemőt. Mennyire tudtál ezzel a karakterrel azonosulni?
Azért nem egy pszichopatától van szó, aki csak úgy poénból elrabol egy babát. A figurának nincs semmi dolga, csak lézeng a városban. Aztán látja, hogy egy anyuka nagyon rosszul bánik a gyerekével, és inkább kimenti őt ebből a helyzetből. Innen indul a különös családalapítás.
Az életben is szeretnél egyszer családot alapítani?
Ez folyamatosan ingadozik bennem. Sokáig úgy éreztem, nagyon szeretnék saját családot.
Ha mégis lesz egyszer gyerekem, nagyon megtervezem majd, milyen utat teremtsek neki, hova járjon suliba, és kikkel lógjon.
Nem akarod, hogy úgy nőjön fel, mint te?
Nálam jól alakultak a dolgok, legalábbis én imádom az életet, amit élek. Szülőként viszont nem vállalnám ezt a sok kockázatot. Már csak a digitális kütyük miatt is régimódi anya lennék, aki nagyon odafigyel, mit vesz a kezébe a gyerek.
Sosem engednéd például az Instagram közelébe?
Biztos viccesen hangzik tőlem, de nem. Azt szeretném, hogy élje meg az életét. Kiküldeném játszani, beszélgetnék vele, és a házimunkába is bevonnám. Nem hagynám, hogy egy krumpli legyen, aki csak az okostelefonja képernyőjét képes nyomkodni.
Alapból imádom a gyerekeket, de olyan unalmasak lettek mostanában, alig lehet velük mihez kezdeni.
Én kiskoromban, ha tehettem, könyékig másztam egy oroszlán szájába, ők meg félnek egy térdig érő kutyától. Pedig én sem vagyok öreg, de ennyire gyorsan változik a világ.
Folyamatosan nevetsz és mosolyogsz, a fotókon viszont állandóan morcos képet vágsz. Ez szándékos?
A barátaim is utálják az Instagramomat, mert szerintük olyan, mintha nem is én lennék a képeken, így félreismernek az emberek. Általában elég felszabadult vagyok, de a fotókon valamiért nem szeretek mosolyogni. Nincs ebben tudatosság, én például észre sem veszem a különbséget.
A zenélést folytatod? Lesz még EU Cannibal-koncert?
Folyton írom a dalokat. Hamarosan összegyűlik egy következő EP-re való, csak várom, hogy a volt lakótársam, Baba Aziz hazajöjjön Ázsiából, mert mindig ő mastereli az anyagot. Több koncertem nem lesz mostanában, mert az első fellépés után többen tanácsolták, hogy vegyek zenészeket magam mellé. Én viszont képtelen vagyok olyanokkal együtt zenélni, akik nem ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Akkor már inkább egyedül állnék ki, de amíg képtelen vagyok minden eszközt uralni a színpadon, addig úgyis csak csalódást éreznék utána.
Ha jól értem, nincs sok fix terved a következő évekre.
A modellkedés, a zene és a film sem olyan terület, amiben hosszú távra tudnék tervezni. Nálam mindig csak úgy jönnek és mennek a dolgok. Ezért nem iratkoztam be egyetemre sem egyelőre. Amíg nem tudom, mit akarok igazából, addig képtelen lennék száz százalékosan fókuszálni a tanulásra.
Azt hittem, nem lennél hajlandó visszaülni az iskolapadba.
Ha látnám értelmét, akkor szívesen. Persze hatalmas fellélegzés volt számomra, mikor véget ért a suli. Az utolsó két évben már be sem jártam, ennek ellenére jól sikerült az érettségi – én aztán soha nem fogok nosztalgiázni a diákévekről. Csak mosolygok, mikor hallgatom, hogy megszépülnek az emberek emlékei, miután elkezdenek dolgozni.
