– Jó estét! Jó estét! Jóó estéét, Cezáááárea!
A színpad még üres, a kiáltás a színfalak mögül érkezik. A helyiségben ülők lassan abbahagyják a beszélgetést, mosolyognak és várakoznak. Az oldalajtón át egy alacsony, szemüveges férfi úgy ugrik be a színpadra, mintha valaki hátulról jól fenéken billentette volna. Megbotlik, két kézzel fékez a padlón, feneke a magasba emelkedik. A nézők némelyike elneveti magát, szórványos taps. Az előcsarnokból újabb nézők érkeznek, hangosan beszélgetve. A világítást az intézmény vezetője, egy összeszorított szájú férfi kezeli, aki most beleszól a mikrofonba:
„Hölgyeim és uraim! Tapsolják meg Dovalé G. művész urat!”
A művész úr még mindig a padlón kuporog, vastag szemüvege félrecsúszott az orrán. Lassan a nézőtér felé fordul, hosszan, merev tekintettel keresgél a közönség között. Motyogni kezd a bajsza alatt.
– Egy pillanat! Ez mégsem Cezárea?
A nézők nevetnek. A férfi lassan feláll, és leveregeti kezéről a padló porát
– Az ügynököm megint átvert.
Néhányan bekiabálnak, és a férfi megrendülten válaszol nekik:
A nő vihog, és az egyik kezét botoxkezelt szája elé kapja. A férfi a színpad széléhez lép, beszéd közben enyhén ingatja magát előre-hátra.
– Na, most komolyan! Tényleg Netanyában vagyunk?
A szeme úgy kikerekedik, hogy szinte már kitölti a vastag szemüveg keretét.
– Akkor tegyük tisztába a dolgot! Esküsztök, hogy ez Netanya? Igen? Akkor miért nem kaptam golyóálló mellényt?
Néhányan füttyögnek. Újabb nézők érkeznek, majd egy csomó fiatalember is, talán szabadságos katonák. A kis helyiség pillanatok alatt dugig lesz. Az ismerősök integetnek egymásnak. A konyha felől három forrónadrágos, rózsaszín trikós pincérnő érkezik, hogy felvegye a rendeléseket.
A férfi a hetes asztal felé fordul.
– Még nem végeztünk, duzzadt ajkú! Te komoly nőnek nézel ki. Ezt a frizurád miatt mondom. Hadd találjam ki: ugyanaz tervezte, mint aki a Templomhegyen álló mecseteket és a dimónai atomreaktort is? Ugye kitaláltam?
A nézők nevetnek.
– És ha nem tévedek, rengeteg pénz lehet ott, ahonnan te jöttél. Mint mondasz? Hogy nem is? Pedig nem spóroltak a botoxszal! És ha jól látom, volt egy kis ciciműtét is. Bár én levágnám a plasztikai sebész kezét, aki ilyet művel…
Magasított sarkú cowboycsizmájának a sarka minden lépésnél nagyot koppan a deszkákon. Továbbra is a hetes asztalnak beszél, bár már másfelé figyel.
– Te okos nő vagy. Tudhatnád, hogy nem szabad csak úgy rátörni az emberre azzal, hogy „Netanyában vagyunk”. Csak így, egyszerűen! Egy olyan csenevész alakot, mint én, előbb fel kell készíteni a csapásra!
Ezzel felhúzza az ingét, és megmutatja a nézőknek, jobbra is, balra is, hogy tényleg milyen csenevész: ettől az emberek lélegzete is elakad. A férfi vigyorog.
– Látjátok? Csupa csont és bőr. Ha ló lennék, már rég enyvet főztek volna belőlem. Értitek, ugye?
A nézők kínosan érzik magukat, de vihognak.
– Csak annyit mondok, szép hölgy, hogy legközelebb légy óvatosabb! Jöjjön először az érzéstelenítés! Aztán, amikor a páciens már elzsibbadt, finoman a fülébe kell súgni: „Gratulálok, Dovalé, te vagy a férfiak gyöngye! Megnyerted a díjat, és így a kísérlet alanya lehetsz. Elmehetsz Netanyába, ahol akár két órát is eltölthetsz. Átlagos testalkatúak ugyanis a tapasztalatok szerint legfeljebb ennyit bírnak ki károsodás nélkül a városban.”
A nézők nevetnek, a férfi meglepettnek látszik.
Még jobban nevetnek.
– Várjatok csak, kis buták! Azt még nem mondták meg nektek, hogy ti csak az előzetes nézők vagytok, a valódiak csak ezt követően érkeznek majd?
Kacagás, füttyögés, néhányan az asztalt verik jókedvükben. Egy magas, karcsú férfi és csinos párja lépnek be, mindketten szőkék. Lehet, hogy mindketten fiúk? Vagy lányok? Fényes, fekete ruha feszül testükön, hónuk alatt kerékpáros védősisak. A férfi rájuk pillant, és egy kis ránc jelenik meg a homlokán.
Folyamatosan mozog. Néha a levegőbe öklöz, ellép láthatatlan ellenfele elől, ruganyosan, mint egy gyakorlott bokszoló. A nézőknek ez tetszik. A férfi a tenyerét a szeme fölé emeli, úgy pásztázza a sötét termet. Valakit keres.
Engem.
– Egymás közt szólva, drága barátaim, most a szívemre kellene szorítanom a kezem, és azt kellene mondanom, hogy egyszerűen megőrülök Netanyáért. Ugye, ezt kellene mondanom?
Egy fiatal bekiabál:
– Hát persze!
Egyetértő moraj a nézőtérről, mire a férfi vigyorogva összedörzsöli a tenyerét.
– Nem így van. Őszinte leszek: ki nem állhatom ezt a várost. Megijedek tőle. Az utcán minden második járókelő úgy néz ki, mintha egy tanúvédelmi program résztvevője lenne. És minden harmadiknak a kocsijában ott az első járókelő. Tudjátok, a csomagtartóban, fekete nejlonzsákba tekerve. Csak azért jöttem el, mert tartásdíjat kell fizetnem három bájos asszonynak. Hogy hány gyerek után? Várjatok csak, megszámolom: egy, kettő, három, négy… illetve öt. Én vagyok az első férfi a világon, aki depressziós lett a szülés után. Ötször! Helyesebben négyszer, mert van egy ikerpár is a gyerekeim között. De mégis ötször, mert a saját születésem után is depresszióba estem. Ti viszont jól jártok mindezzel, mert ha nem lenne ez az öt aranyos vérszívó, a világ minden kincséért sem jöttem volna el ide. Tudjátok, mennyit fizet nekem Joáv mindezért? Nyavalyás hétszázötven sékelt, és a kiadásaimra nem ad semmit. De mindegy is, drága barátaim, mulassunk, és tapsoljuk meg a városok királynőjét, a gyönyörű Netanyát!
A nézők engedelmesen tapsolnak, bár egy kicsit meg vannak zavarodva. A szemük előtt zajlott le a nagy átváltozás: egy keserű, megkínzott emberből hirtelen édesen mosolygó, kedves férfi lett. Egy okos és kifinomult entellektüel, akinek látszólag semmi köze sincs azokhoz a gorombaságokhoz, amik épp az imént hagyták el az ajkát.
Az egyik sarkán lassan körbefordul, mint egy iránytű mutatója, és amikor befejezi a forgást, az arca ismét eltorzul.
– Izgalmas bejelentést teszek, Netanya! Nem fogjátok elhinni, mekkora mázlitok van! Augusztus huszadika van, ami a születésnapom. Köszönöm! Kösz szépen, nagyon kedvesek vagytok!
Szerényen meghajol.
– Igen, pontosan ötvenhét évvel ezelőtt a világ egy kicsit rosszabb hely lett, mint azelőtt volt. Köszönöm, kedveskéim!
Végiggaloppozik a színpadon, miközben egy láthatatlan legyezővel hűti magát.
– Kedves tőletek! Nem kellene, ez túl sok nekem! Kérlek benneteket, hogy a csekkeket kifelé menet dobáljátok be az erre rendszeresített dobozba! A készpénzt a műsor után nyomjátok a kezembe, és ha valakinél van szexkupon, azt mindjárt ide is adhatja.
Néhányan ráemelik a poharukat. Újabb párocskák lépnek be a helyiségbe, nagy zajjal, ugyanis menet közben is tapsolnak. Végül a bárpultnál foglalnak helyet. Integetnek a férfinak, a nevét emlegetik. A férfi rövidlátóan hunyorog. Nem ismeri meg őket, de azért visszainteget. Újra és újra felém fordul, illetve a helyiség végében álló asztalom felé. Tulajdonképpen mindvégig a szemkontaktust kereste velem. De én képtelen vagyok ránézni. Nem kedvelem sem őt, sem a stílusát. Nem érzem jól magam itt.
– Ki idősebb ötvenhét évnél?
Néhányan felemelik a kezüket. Egymás után rájuk néz, és elismerően bólogat.
– Ez igen, Netanya! Ennyien élnek itt ilyen sokáig? Egy ilyen helyen? Le a kalappal! Joáv, irányítsd a reflektorokat rájuk! Hölgyem, ötvenhetet mondtam, nem hetvenötöt… Nyugalom, mindenkire sor kerül! Mit mondasz, négyes asztal? Te idén leszel ötvennyolc? Meg vagyok döbbenve! Mikor lesz a nagy nap? Holnap? Boldog születésnapot!
A Joráj nevű férfi tele szájjal nevet. Duci neje szeretettel megsimogatja kopasz fejét.
– Hé, haver, aki éppen kijelöli a területét a fejeden, az a nejed? Akkor valószínűleg csak azt hitted, hogy a Joráj név volt az utolsó csapás, ami ért. Hároméves korodban jöhettél rá, hogy a szüleid mit műveltek veled.
A férfi lassan sétál a színpadon, olyan mozdulatokkal, mintha egy láthatatlan hegedűn játszana.
– Már látom is magam előtt. Ott ül a kis Joráj magányosan az ovi egyik sarkában, rágcsálja a nyers hagymát, amit az anyuci csomagolt uzsira, és nézi a többi gyereket, ahogy játszanak. Azt mondja magában: Kitartás, Joráj, a villám sem sújt le kétszer ugyanoda! És meglepetés! A villám másodszor is lecsap. Jó estét, hölgyem! Barátok között vagyunk, úgyhogy nyugodtan beavathatsz minket. Mi lesz a szülinapi meglepetés? De csak rád kell néznem, és máris tudom, mi lesz az. Azt mondod majd: „A szülinapod van, Joráj, úgyhogy ma este a válaszom: igen. De nehogy ugyanazzal próbálkozz, amit 1986. július 10-én szerettél volna csinálni velem!”
A színpadon a komédiás most suttogni kezd, de úgy, hogy mindenki hallja.
– Most mondd meg nekem, szép hölgy! Most, hogy egymás között vagyunk. Tényleg azt hiszed, hogy ennyi arany nyaklánc elég lesz? Hogy ne lássuk a dupla tokádat? Hiszen a gazdasági megszorítások idejét éljük!
A komédiás a saját csenevész állát simogatja, amitől egy kicsit egy rettegő rágcsálóra hasonlít.
– A legtöbb izraeli nő kénytelen megelégedni egy tokával, miközben neked kettő van. Vagy várjunk csak: három! Ha lehúznánk a bőrt róluk, ennyiből egy egész sor sátrat fel lehetne állítani az alacsonyabb lakbérekért tüntetők számára a Rothschild bulváron!
Néhányan ezen is nevetnek. A nő most már csak kényszeredetten mosolyog.
– Ha már a gazdasági helyzetnél tartunk, szeretném leszögezni, hogy én teljes szívvel a tőkepiaci reformok mellett állok.
A férfi csípőre teszi a kezét, és dicsekvésbe fog:
– Zseni vagyok. Olyan szavakat és kifejezéseket használok, amiket magam sem értek. Az elmúlt tíz percben rájöttem valamire: itt Netanyában az adófizetők testsúlya alapján kellene fizetni az adót. Az adónem neve húsadó lenne.
Megint felém néz, olyan arckifejezéssel, mint aki fel szeretné idézni azt a sovány fiút, akire emlékszik.
– Ez a legigazságosabb megoldás. Nagyon észszerű, nem? Ugye szerintetek is?
Bőre ráncos és tele van kelésekkel.
– Az adót a tokák száma alapján kellene fizetni, de lennének adósávok is.
Az ingét továbbra is felemelve tartja. Az emberek többsége kedvetlenül bámulja a látványt, mások elfordulnak, néhányan füttyögnek. A férfi lázasan kiáltja:
– Progresszív húsadót követelek! Az adó alapja lehet a has átmérője, a férfiaknál a lelógó mell, a nőknél a comb hurkáinak a száma vagy a karjukról lelógó hús súlya. Az adónem nagy előnye, hogy senki sem tudna mindenféle ürüggyel kibújni az adófizetés alól. Ha hízik, többet fizet, punktum!
Végre visszaejti az ingét.
– Beszéljünk komolyan! Az állam a gazdagokat akarja adóztatni, de ebben semmi logika nincs. Ehelyett azoktól kellene adót szedni, akikről az állam azt sejti, hogy boldogok. Akik mosolyognak, akik fiatalok, egészségesek, akik fütyörésznek az utcán, akiknek van partnerük az ágyban. Nos, az ilyen nyavalyások megérdemelnék, hogy az adóhivatal mindenüket elvegye, amijük csak van!
A nézők nagy része egyetért és tapsol, de néhányan, főként a fiatalabbak, tiltakozóan huhognak. A férfi elővesz egy hatalmas piros zsebkendőt, amilyen a cirkuszi bohócoknak is van, és letörli a verítéket a homlokáról meg az arcáról. Hagyja, hogy a két csoport vitatkozzon egymással, mindenki nagy örömére. Kihasználja a kis szünetet, és ismét engem les. A szemünk egymásba fúródik, remélem, más ezt nem veszi észre.
Gyorsan elfordul, és egy kézmozdulattal csendet parancsol.
– Micsoda? Nem hallom! Beszélj hangosabban, kilences asztal! Most már értem, de először magyarázd el nekünk, hogy csinálod! Hogyhogy mit? Hát azt, amit a szemöldököddel művelsz! Összevarrod őket? Ezt hol tanultad? A seregben? Ha ott, akkor egy kisebbségeknek fenntartott táborban képeztek ki?
David Grossman: Egy ló besétál a bárba
Scolar, 2016
