Ha nem lenne a zene, már rég halott lennék. Ez száz százalék.
– mondta Chester Bennington egy tavaszi interjúban, amelyben arról is beszélt, hogy az új Linkin Park-lemez elkészítése rángatta ki legsötétebb időszakából, és a két éves munkafolyamat újra értelmet adott az életének. Ez a lendület látszott rajta pár hete is, amikor a VOLT Fesztiválon adtak koncertet csaknem 50 ezer rajongó előtt, akiknek először volt alkalmuk élőben látni és hallani kamaszkoruk kedvenc zenekarát. Bennington többször is lejött a színpadról, hogy összeölelkezzen a rajongókkal, a koncert után pedig percekig mosolyogva fotózták a színpadról az őket éltető közönséget. Ezért is volt különösen szürreális arról olvasni csütrötök este, hogy az énekes felkötötte magát Los Angeles-i otthonában.
A 41 éves Benningtonról persze tudható volt, hogy tinédzser kora óta küzdött démonaival. Egyike volt azon hírességeknek, akik a nyilvánosságtól való elzárkózás helyett az őszinte feltárulkozást választották: az elmúlt másfél évtizedben számos alkalommal mesélt őszintén gyerekkori traumáiról, hangulatingadozásairól és a szenvedélybetegséggel való harcáról.
„Nem zavar, ha tudják az emberek, hogy problémám van az ivással. Ez vagyok én, és tulajdonképpen szerencsésnek érzem magam, mert képes vagyok tenni ellene” – mondta a Noisecreepnek 2009-ben.
Összetört önbizalom
Benningtonnak boldogtalan gyerekkora volt. 1976-ban született az arizonai Phoenixben, anyja ápoló, apja pedig rendőrségi detektív volt, aki szinte sose volt otthon a kettős műszak miatt. Benningtont már szülei válása is alaposan megviselte, az pedig végképp, hogy egy idősebb barátja éveken keresztül molesztálta. Az ügy egészen hosszan, 7-8 éves korától egészen 13-ig tartott, ő pedig mindvégig nem mert szólni senkinek.
Teljesen összetörte az önbizalmam. A legtöbb áldozathoz hasonlóan én is féltem beszélni róla. Nem akartam, hogy melegnek vagy hazugnak tartsanak. Borzalmas élmény volt
– idézte fel Bennington a Kerrang! magazinnak tíz évvel ezelőtt.
Tinédzserként aztán a rajzolásban, a zenében és dühös költemények írásában talált menedéket a szorongásai elől. Első nagy zenei inspirációi között említette a Depeche Mode-ot és a Stone Temple Pilotsot – utóbbival később volt alkalma együtt is zenélni: 2013-ban közös EP-t adtak ki, mikor az addigi énekes, Scott Weiland kiszállt a bandából. Bennington már a gimnázium alatt megalapította első, Grey Daze nevű zenekarát, amellyel helyi ismertséget szerzett magának a grunge felfutása idején.
Mindent egy lapra
A lokális szintről azonban nem tudtak továbblépni, az országos ismertség kapujába sem jutottak el. Bennington 23 évesen már első feleségével élt és épp föladni készült a zenészkarrierről szövögetett álmait, amikor szembe jött vele egy váratlan lehetőség: egy zenekiadó alelnöke meghallgatást ajánlott neki a kaliforniai Xero zenekarnál. Bennington mindent feltett erre a lapra: felmondott a munkahelyén, és családjával odaköltözött Los Angelesbe. Ebből a meghallgatásból született meg aztán a Linkin Park, a Xero vezetője ugyanis a banda másik frontembere, Mike Shinoda volt, aki ekkoriban épp a hiphopot szerette volna ötvözni a rock- és metálhangzással.
„Sosem tettettem, hogy egyedül tudnám vinni a vokálokat. Itt voltak ezek a nagyszerű dallamok a fejemben, de képtelen voltam kiénekelni. Találni akartam valakit, aki képes igazán megszólaltatni őket” – emlékezett később Shinoda arra, miért is keresett másik frontembert maga mellé.
Rádióbarát fájdalom
A nagy egymásra találás tehát megtörtént, születtek a dalok, de az ekkoriban épp tinipoplázban égő kiadók kezdetben nem igazán látták meg bennük a potenciált, így sorra lepattantották őket. Végül a Warner Bros.-tól megkapták a nagy lehetőséget: 2000 őszén, immár Linkin Park néven, megjelentették Hybrid Theory című debütlemezüket, amely a sötét, tépelődő szövegek ellenére is hatalmas siker lett:
A dalok nagy része Bennington kamaszkori élményein és küzdelmein alapszik, zeneileg is megragadva, ám egyben rádióbaráttá szelídítve az általa érzett dühöt és szorongásokat.
Egyik nagy ikonikus slágerükről, a Crawlingról később el is mondta, hogy az alkohol- és drogfüggőséggel kapcsolatos félelmeit próbálta megírni benne, amelyek már kamaszkora óta kísérték. „Hatalmas élmény volt kiírni és kiénekelni ezt az érzést magamból. Az a dal, azok a szavak sok millió lemezt adtak el, nyertem egy Grammy-t, és egy halom pénzt kerestem” – mondta.
A Linkin Park nem fulladt ki a nagy bemutatkozás után, a 2003-as Meteorával ugyanott folytatták, ahol a Hybrid Theoryval abbahagyták. Ez a lemez szintén nagy siker lett, a banda olyan slágerei szerepelnek rajta, mint a Numb, a Breaking the Habit vagy a Somewhere I Belong, amelyeket a VOLT-on is fejből énekelt a közönség. A későbbi lemezeken többször elkalandoztak a kezdeti nu-metál hangzástól, egyre nagyobb teret engedve az elektronikus iránynak. Idei lemezükön, a One More Lighton pedig egyértelműen elmozdultak a mainstream pop lágyabb dallamvilága felé, amellyel kezdettől fogva kacérkodott a zenekar. Emiatt persze sok kritika érte a bandát a rajongók részéről, volt olyan fesztivál, ahonnan még ki is fütyülték őket. Bennington viszont úgy érezte, hogy végre újra azt csinálhatja, amit akar, nem pedig, amit elvárnak tőle.
Minden reggel küzdelem
Az elmúlt tizenöt évben azért komoly problémák és belső feszültségek is jelentkeztek a zenekarban. Bennington józanságát alaposan kikezdte a hírnévvel együtt járó nyomás, ami bizonyára szerepet játszott 2005-ös válásában is. Ezt követően csak még jobban elvesztette a kontrollt, ami egészen odáig vezetett, hogy a következő évben tanácsadásra ment a banda többi tagjával:
Tudtam, hogy problémám van az ivással és a drogokkal, és hogy ez a része az életemnek teljes őrület. Azt viszont nem tudatosítottam, hogy érint a viselkedésem másokat, amíg a szemembe nem mondták.
– emlékezett vissza később Bennington, aki 2006-ban újra megházasodott. Talinda Bentley korábbi modellt vette el, akivel egészen a váratlan tragédiáig együtt éltek. Két feleségétől összesen hat gyereke született, a legidősebb 21, a legfiatalabb pedig 6 éves.
Az énekesnek később is voltak mélypontjai, de a One More Light tavaszi megjelenése után több optimista nyilatkozatot is adott. „Egy olyan pontra érkeztem az életemben, hogy vagy feladom az egészet, és meghalok, vagy harcolok azért, amit tényleg én akarok. És én az utóbbit választottam. Működő kapcsolatokat akartam, szeretni akartam a körülöttem lévő embereket és élvezni akartam a munkám” – mondta utolsó interjújában, amelyből a Mirror közölt részleteket a halála után.
Bennington amúgy közeli barátja volt Chris Cornellnek, a Soundgarden és az Audioslave énekesének, akinek májusi öngyilkossága mélyen megrendítette. „Nem bírom elképzelni azt a világot, amiben te nem vagy benne” – írta a búcsúztatóban, az énekes temetésén pedig ő énekelte Leonard Cohen Hallelujah című dalát.
Bennington nem sokkal később követte barátját, de azt nem lehet pontosan tudni, mi vitte rá erre a döntésre. Az ikonikus frontember halála feltehetően a Linkin Park végét is jelenti. A teljesen lesokkolt Mike Shinoda azt ígérte a Twitteren, lesz majd hivatalos közlemény, amint képesek összerakni egyet.
