Ahogy vasárnap beszámoltunk róla, a 35 éves Jodie Whittaker lesz az új főszereplő a BBC legendás, 1963 óta futó sci-fi sorozatának új évadában, a Doctor Who-ban (vagy borzasztó magyar fordításban a Ki vagy, Doki?-ban).
De miért is olyan nagy szám ez?
– adódhat a kérdés. Előbb egy gyorstalpaló a sorozathoz, aztán mondom a választ rá.
Mivel a világ legrégebben futó sci-fi sorozatáról van szó, a szériának vannak szabályszerűségei, amiken általában nem változtatnak. A Doktor tulajdonképpen genocídiumot hajtott végre két fajon is, ezért gyötri a lelkiismerete, mindig a kukatestű Dalekok a legnagyobb ellenségei, és férfiként regenerálódik. Persze igazából ezek csak amolyan íratlan regulák, ugyanis a sorozat arról is híres, hogy szereti felrúgni őket, ráadásul a rajongók egy részét már amúgy is érdekelte, hogy a teljes testregeneráció miért csak férfiként teljesülhet.
Látszik, hogy ez az ötlet az alkotók fejében már korábban megszületett, és már eljátszottak azzal, hogy a Doktor egyik nemezise, a Mester nevű időlord nőként regenerálódott. Ezután tesztelték a reakciókat, s mivel több volt a pozitív, mint a negatív (plusz nem árt időről időre feldobni egy szériát), meglépték azt, amit James Bond esetében még fekete szereplővel sem mer a Metro-Goldwyn-Mayer, vagyis eltérnek a kánontól. Ez pedig örömteli, mert az alkotók mernek szembemenni a berögzött keretekkel, ami a sorozat javát szolgálhatja.
A nemváltásban az is közrejátszott, hogy a sorozatot a 2010 óta Steven Moffat gondozgatta, aki most a 10. évaddal le is köszön a showrunneri pozíciójáról, és átadja a helyét a Broadchurch-öt irányító Chris Chibnailnek. Az új producer ebben együtt dolgozott egy korábbi Doktorral, David Tennantal, sőt most az újjal, Jodie Whittakerrel is, akiről Chibnall úgy nyilatkozott, biztos volt benne, hogy a 13. Doktor nő lesz, a színész pedig elsőrangú választás. Azt állította, a meghallgatáson
elszállt tőle az agyuk.
Hello szuperhősnők
Tűnhet úgy persze, hogy ezzel a BBC felszállt egy trendvonatra, ami a Mad Max-szel kezdődött és a Star Wars: Az ébredő Erővel folytatódott. Pedig a női főszereplők előtérbe helyezése nem kényszer, vagy valamilyen trendi elvárás, hanem jó példa arra, hogy szükség van a nemi arányváltoztatásokra, hiszen nemcsak a tesztoszteron képes elvinni a hátán egy filmet. Sőt, sokan féltek attól, hogy a Gal Gadot által alakított amazon hercegnő, Wonder Woman ugyan már megjelent a Batman Superman ellenben, s kétségtelenül ő szolgáltatta a legjobb jeleneteket, nem biztos, hogy a rövid szereplés alapján megérdemel egy egész filmet. Aztán jött az önálló Wonder Woman-film, és az izraeli modell képes volt végigparádézni az egész filmet főszereplőként, bizonyította, hogy tökéletes választás volt a szerepre, első pillanattól az utolsóig uralta a vásznat – ami nem kis teljesítmény egy két és fél órás film esetében.
Ugyanezzel jövőre az ellenlábas képregénykiadó, a Marvel is megpróbálkozik, ráadásul nem is akárkivel a főszerepben, hiszen 2016 női Oscar-díjasa, Brie Larson alakítja majd Captain Marvelt, ez pedig szintén fontos mérföldkő. A Marvel Studios eddig 16 filmet készített (a Pókember: Hazatérés volt a legutóbbi, és még négy követi, amíg feltűnhet Captain Marvel), amióta univerzumot épít, s már korábban is felvetődött, hogy érkezhet egy Fekete Özvegy mozifilm Scarlett Johansson főszereplésével, de a női szuperhősfilm ötlete folyamatosan partvonalon kívül maradt.
A DC és a Marvel univerzumépítése előtt persze akadtak már önálló női szuperhősfilmek, de azokról jobb nem beszélni. A Halle Berry főszereplésével készült A macskanőt, valamint a Jennifer Gardneres Daredevil-spinoff Elektrát is jobb, ha a múlt mindent megszépítő homálya opáloz.
Új szelek
A női főhősök előtérbe helyezése mellett most viszont az is szerepet játszik, hogy a stúdiók és csatornák kezdik belátni, ezeket a filmeket és sorozatokat tekintélyes mennyiségű nő is követi, ezért érdemes nyitni feléjük. Akár úgy, hogy eddig tipikusan férfi karakterek nemet váltanak. Ezzel próbálkozott már a Marvel a képregényeiben is 2014-ben, akkor a viharisten Thor helyét átvette egy női alteregó, akivel kapcsolatban Ryan Penagos, a Marvel Digital Media vezető szerkesztője igyekezett is tisztázni, hogy
Ő nem egy nő-Thor. Nem is Lady Thor. Nem Thorita. Ő Thor. A Marvel-univerzum Thorja. És nem hasonlítható semmilyen Thorhoz azok közül, amiket eddig valaha láttunk.
Vagyis önértékén szuverén figura. Nem valaminek a női megfelelője, hanem az, ami. Entitás, ember, szuperhős, nő. A sorozat elég vegyes kritikákat kapott, és ugyan továbbra is fut a széria, nem csodálkoznánk, ha elkaszálnák. De fontos hangsúlyozni, hogy a történetek súlytalansága a probléma, nem a női főszereplő személye.
Ha további rossz példát akarnék még említeni, felhoznám a DC sorozatuniverzumába becsatlakozó Supergirlt, amivel az a legnagyobb baj (főleg az első évadával), hogy a készítők között valószínűleg nem volt egyetlen nő sem. Kara huszonéves létére folyamatosan úgy viselkedik, mint egy bizonytalan tizenhat éves, még akkor is csak pattogó tini, amikor számon kéri a főnökén, hogy miért nem Superwomannek nevezte el Supergirlt. Emiatt az egész hangulata valamiféle Szex és New Yorkba oltott Dawson és a haverokra emlékeztet, csak az hiányzott a tökéletes balféktini-összhatáshoz, hogy aktákat ejtsen el, miközben leönti a főnökét kávéval. Mindez persze tinilelkesedéssel, epikus zenékkel és túlfényezett látvánnyal megspékelve.
Ellenpélda, hogy a markáns női karakter megjelenítését jól elkapta a Netflix és a Marvel Jessica Jones-szal. A lecsúszott, PTSD-ben (poszttraumás stressz szindróma) szenvedő volt szuperhősnő karaktererét tökéletesen hozza Krysten Ritter annak minden fényes és főleg árnyoldalával. Egy erős női karaktert láthatunk kibontakozni a képernyőn, aki folyamatosan küzd vélt és valós démonaival, a múltjával és azzal, hogy nem jut elég hamar whisky-hez. Ha az „apasorozat” Daredevil a szervezett bűnözés bugyraiba engedett betekintést, és abba, hogy milyen hatalmas erők munkálkodnak a háttérben, addig a Jessica Jones a főszereplőt ért sanyarú események miatt megmutatja az egyes emberekben rejlő gonoszságot.
A jó és rossz példákat sorolhatnám még hosszan, de fontos látni, ezek az ötletek nem pusztán piacorientált döntések, hanem normális leképezései annak, hogy tévés és filmes emberek szerint is hülyeség, hogy a nőnek a konyhában a helye, és csak a mosás, főzés, meg a princípium beteljesítése az egyetlen feladata az életben.
A Bechdel-teszt, ami a legtöbb blockbustert lebuktatja
Úgy tűnik tehát, mérföldkőhöz ér a szuperhős/fantasy/sci-fi-zsáner, hiszen a női perspektíva beillesztésére kerül sor, amivel sokszor nagyon küzdenek a blockbusterek. Éppen ezért érdemes megemlékezni a Bechdel-tesztről, amitől nagyjából 2010 óta hangos az internet.
Elméletileg a Bechdel-teszt megmutatja, hogyan viszonyul egy adott film a női karaktereihez. Mert lehet például Leeloo Az ötödik elemből (1997) akármilyen erős és független női karakter, a film nem felel meg a feminista szempontokat érvényesítő tesztnek, a női karakterek a filmeken nagyrészt egy férfiak által kontrollált világban mozognak, férfiakkal folytatnak érdemi beszélgetéseket, és ha véletlen két női karakter szólna egymáshoz, hozzák azt a sztereotípiát, hogy nők egymás közt kizárólag pasikról képesek beszélni.
Egy magára valamit is adó blockbusternek tehát erre is kell figyelnie.
Doktornő
A Doctor Who sokszor ügyelt is, de vigyázott arra is, hogy a sorozatnak a vagány történetek, és a különleges fajok mellett a főszereplő rendkívül összetett figurája is rétegeltséget adjon, amihez Whittaker elsőrangú választás. A sorozatban a regeneráció során kicsit mindig más a főszereplő viselkedése is. A 2005-ös rebootban Christopher Eccleston karaktere nagyszájú és arrogáns volt, lebecsülte az embereket, az őt követő David Tennant egy bőbeszédű, szarkasztikus, jó kedélyű és önzetlen figura volt, Matt Smith őrült, professzor jellegű személyiség, míg a Doktort 2013 óta alakító Peter Capaldi egy idősebb, a gonoszságtól megcsömörlött, zsémbes öregúrt játszott. Whittakertől a rajongók már most azt várják, hogy visszatérjen a lazább Doktorokhoz, és egy tetteiben konzekvens és komoly, de amúgy jólelkű, vicces karaktert alakítson.
Whittakernek elég hosszú a filmográfiája, bár nálunk inkább csak az Idegen arcokban (Attack the Block), valamint az Egy nap című Anne Hathawy-romkom kapcsán emlékezhet rá az átlag filmszerető. Ezekből nem is derül ki igazán milyen remek karakter igazán, de aki látott pár részt a már említett Broadchurch-ből az aláírja, milyen sokrétű színész. Szóval bármit is írnak neki, eljátssza.
Persze önmagában az, hogy a színésznő veszi át a stafétát, nem biztosíték a sikerre, ehhez kell az új seprű, Chris Chibnail is, hogy jó történeteket írjon. De ha a BBC ügyesen kevergeti a lapjait, s figyel azokra a hibákra, amiket más csatornák/filmstúdiók elkövettek a korábbiakban a női karaktereikkel, vagy az előző showrunner, Stephen Moffat a Doctor Who-val, akkor egy olyan széria születhet, amire már jó ideje nagy szükség van.
És felejtsük el a PC-t, nem csak azért lehet jó megint a sorozat, mert a főszereplő nő. Hanem mert önértékén jó színész és egy egészen új, izgalmas perspektívát hozhat be a szériába (igen, azért, mert nő). Ha pedig ez áll a háttérben (márpedig feltételezem, ez is, hiszen a nemi diverzitásra amúgy is nagy hangsúlyt fektetett a sorozat), akkor jár a pacsi a BBC-nek.
Nem egy elégedetlenkedő komment született azután, hogy megjelent a hír, Jodie Whittaker lesz az új Doktor, ami teljesen normális, mindig ez történik főszereplőváltások esetén, de azzal relativizálni mondandónkat, hogy majd azért nem nézi a sorozatot valaki, mert nő az új főhős, annyira primitív, mint az ilyen olvasókönyvek.
A 13. Doktor vélhetően a karácsonyi különkiadásban veszi át a praxist Peter Capalditól az epizód végén, és jövőre, vagy 2019-ben érkezhet az új, 11. évad Whittakerrel. Várjuk meg, milyen lesz, aztán kritizáljuk. De akkor sem női mivolta miatt.
